Kamasszal csak túlélni lehet?

Lassan szokom hozzá, mert ez az árnyék nemrég még csacsogott, kérdezett, az ölembe bújt, és almavágót kért, hogy megoszthassa az almáját a testvéreivel. Élt-halt értem, kapaszkodott a szoknyámba, én pedig ölelgethettem, puszilgathattam, követhettem minden lépését, minden gondját, baját, örömét. Ez az én régi-új, nagyra nőtt árnyékom már más. Senkivel nem akar megosztani semmit, legkevésbé a gondolatait, legkevésbé önmagát. Én pedig figyelem, és tépelődöm, vajon mikor csinálom jól körülötte a dolgokat és mikor nem, hogyan tudom kirángatni egy kicsit az árnyékvilágból, és hogyan tudom bevonni, vagy kiengedni, vagy mittudomén, csak neki jó legyen, és ne tűnjön el már teljesen.

Mindez nem könnyű, bár vigasztalnia kellene a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Mások is nevelnek árnyékokat otthon, kisebb és nagyobb árnyékokat, az árnyékoknak pedig nevük is van, mindnek saját, együtt pedig csak ennyi: kamasz.

Kamasszal élni nem egyszerű dolog. Nem is veszed észre igazán, mikor lesz a biztonságos családi fészekben melegedő, vidám kis csibészből mélabús, nagyképű, lusta és szemtelen kis felnőtt.

Olyan, akinek határozott véleménye van, és ez a vélemény a legritkább esetben egyezik a tieddel. És nem elég, hogy nem egyezik, de a gondolkodásod, amellyel a véleményedet alkotod, eleve földhözragadt, ódivatú és beszűkült, te magad pedig ki tudja, honnan ragadtál itt a múlt századi nézeteiddel. Ezt meg is mondja neked, nincs kegyelem, nagyképűen, sértődötten vagy épp rikácsolva, de tudatja veled. Rosszabb esetben egy-két fejjel magasabbról, hogy még jobban érezd: kicsi vagy és tehetetlen.

Azt is tudatja veled, ha megbántod. Frissen végzett megfigyeléseim szerint a kamasz általában a megbántott lelkiállapotban érzi jól magát, világfájdalomban, amit ebben az életkorban úgy tűnik, mindenben megtalál, és lelkesen magáévá tesz. Ha például visszakérdezek, mert nem jól hallok valamit, akkor percekig sértődötten ellamentál azon, hogy ő EZT már egyszer elmondta, és EZ miért nem elég nekem, miért kell százszor elmondania, kinyitnia a száját úgy egyáltalán.

A tanulásról tilos kérdezni árnyékunkat. Ezt nagyon gyorsan megtanultam, amikor megkérdeztem, hogy miért kapott két kettes után villámgyorsan egy sokkal egyenesebb szárú jegyet is. A tömör válasz annyi volt, hogy azt hitte, van már elég jegye. És valószínűleg azóta is azt hiszi, mert amikor csak ránézek, óvatosan megközelítem, pihen. Fején az elmaradhatatlan fülhallgató, boldog magány és telefon. Nem is érti ezeket az izgága, bőrükbe alig férő szülőket, akik arról beszélnek, hogy mennyi a munka, hogy segíthetne, mert ők már fáradtak, és egyébként is, igazán részt vehetne egy kicsit többet a család életében.

Csak néz. Felülről és magasan, esetleg keserűen mosolyog, hiszen Ő a fáradt. Rosszabb esetben meg is kérdezi, miközben két kistestvére egymást kergetve rohan át a lábai között, hogy „hát miért nem pihentek akkor?”

Amikor a távolodó pontok felé, vagy a konyhában, asztalomon tornyosuló „munka” felé intek, megint jön (illetve megy) a sértetten vonuló hát, vissza a meleg, csendes, üres magányba, ahol el lehet mondani a többi, online is megértő és bármikor kikapcsolható árnyéknak, hogy vele milyen újabb igazságtalanság történt.

Lassan megy. Lassan eszik. Lassan jön haza és lassan rendezgeti az asztalát, a szobáját. Ha hívom, lassan jelenik meg. Ha egyáltalán megjelenik, mert a fülén ordít a zene, én meg lassan megbolondulok attól, hogy bárkihez fordulok, bármit is olvasok, a válasz az, hogy ezt ki kell bírni, ez majd el fog múlni. Lassan, de elmúlik.

Ebbe kell kapaszkodnom, sok száz, meg ezer árnyékot nevelő, aggódó szemű őskövületnek nyilvánított szülőtársammal együtt. Sovány vigasz, de legalább tudjuk, tudjátok, hogy nem vagytok egyedül, sokan vagyunk, akik aggódva, kételkedve, reménykedve figyeljük azt a bezárt nagy ajtót, és mantrázzuk, hogy ezt ki kell bírni, ez majd el fog múlni.

És csendben azzal vigasztaljuk magunkat, amivel anyánk is magát, annak idején: hogy jó esetben, ha szerencsés, úgyis visszakapja egyszer.