Pandémia-baba – Így váltam anyává a járvány alatt
A kislányom 2020. április 11-én, a magyar költészet napján, nagyszombaton, és nem utolsó sorban a COVID-19 járvány első hullámának csúcsán látta meg a napvilágot. Az alábbi cikkben összeszedtem mindazt, ahogyan ez a történelmi esemény befolyásolta a várandósságom, a szülést és a babával töltött első hónapjainkat.
Amíg pocakban volt
Amikor az ember lánya eldönti, hogy itt az ideje, hogy anyává váljon, egy percig sem gondol arra, hogy a terhességének nagy része és a szülés pont egy intenzív, világméretű eseménysorozat kellős közepére esik. Az anyanaplóm tanúsága szerint a 28. héten, azaz 2020. januárjában írtam először a koronavírusról: a kór ekkor ütötte fel a fejét Európában, ami engem, a harmadik trimeszter elejét taposó kismamát aggodalommal töltött el.
Bár a környezetem igyekezett megnyugtatni és eloszlatni a kétségeimet, sajnos a várandósságom utolsó hónapjait bizonyos szempontból a járvány miatti félelem uralta. Ezen persze az állapotommal járó hormonális változások sem segítettek: bár a terhesség nagy része kiegyensúlyozottan telt, a járvány beköszöntével több ízben voltak heves sírással járó, szorongós epizódjaim. Ezeket nagyban enyhítették, ha beszélgetni tudtam a szeretteimmel, illetve az utolsó hetekben kifejezetten kismamák számára készített, vezetett meditációs gyakorlatokat végeztem.
Emellett folyamatosan mantráztam magamban, hogy „ennél sokkal rosszabb körülmények között is születtek már gyerekek, én is meg fogom tudni csinálni!”
Bár influenza elleni védekezés gyanánt az egész téli időszakban maszkban tömegközlekedtem (és akkor még jócskán én számítottam emiatt csodabogárnak), rettenetesen aggódtam, hogy ha a magas lázzal járó fertőzést elkapom, akkor annak koraszülés lesz a vége. Ezért minden lehetséges módon igyekeztem erősíteni az immunrendszerem vitaminokkal, echinacea-cseppekkel és gyömbérteával, valamint március elején abbahagytam a bejárással járó munkát, majd a hónap közepén a férjem is önkéntes karanténba vonult. Onnantól kezdve szinte nem találkoztunk senkivel, és az összes vásárlást igyekeztünk online megoldani.
A járvány nagy terhet rótt az egészségügyre, így az utolsó trimeszteres vizsgálataim nagy részét – mivel komplikációktól mentes várandósságom volt – nem végezték el, de a szülészorvosom és a fogadott bábám telefonon alaposan felkészített, hogy mik azok a jelek, amikre mindenképpen figyeljek. Aztán a 38. héten a védőnő is hívott, hogy a helyzetre való tekintettel átmenetileg szüneteltetjük a személyes találkákat, és majd a babát is videóüzenetben fogja megtekinteni.
Amikor megszületett
A kisasszony a 40. héten, pontosan a kiírt dátumon született meg, ami egyben a COVID-19 járvány első hullámának csúcsát is jelentette.
Már a szülés előtt pár héttel tudtam, hogy biztonsági okokból a kórház ügyeleti rendszert vezetett be, azaz a szülésemet nem a fogadott orvosom és szülésznőm fogja levezényelni, hanem azok a szakemberek, akik éppen benn lesznek. Ez eleinte aggodalommal töltött el, de az intézmény Facebook-csoportjában megszólaló újdonsült anyukák mindenkit megnyugtattak, hogy jó kezekben leszünk: a Szent Imre Kórház szülészetén mindenki a maximumon teljesít. És ez valóban így is volt.
Egy ideig kérdésesnek tűnt, hogy lehet-e apás szülésünk (ami tovább növelte a szorongást), de miután ezt az Operatív Törzs is engedélyezte, megnyugodtunk. Ahogy elfolyt a magzatvíz, április 10-én kora délután a férjem bevitt kórházba, de a kitolási fázisig, azaz másnap délután öt óráig otthon várakozott. Addig én is javarészt várakoztam, és sokat beszélgettem a harmadik babáját váró szobatársammal. Ha nem lett volna járvány, valószínűleg egyágyas szobába kerülök, de ezt a változást utólag inkább pozitívan értékelem, mert az eszmecsere a tapasztaltabb anyukával sokat segített a lelkiállapotomon. Ezt ezúton is köszönöm, Vera!
Az elhúzódó, 16 órás vajúdást több szülésznő és orvos kísérte végig a műszakváltás miatt, de egy pillanatig sem éreztem, hogy nem foglalkoznának velem pont annyira, amennyire kell.
Tudatosan nem választottam a fájdalomcsillapítást, én inkább befelé figyeltem. Az ugyancsak hosszabb ideig, két és fél órán át tartó kitolási szakaszban volt, hogy öt szakember ugrált körülöttem, és a férjemmel karöltve végig támogattak. Ám a járvány okozta nehézségekért valójában csak az a maszatos kis csöppség tudott kárpótolni, aki egy rövid felsírást követően már a mellkasomon szuszogott.
Noha a járványhelyzet miatt a kötelező 72 órás kórházi bennlétet 48 órára csökkentették, nekünk a picur besárgulása miatt plusz egy napot még az újszülöttosztályon kellett töltenünk. Ezalatt a látogatási tilalmat – a férjem hiányától eltekintve – inkább pozitívumként éltem meg, mert borzasztóan kimerültem, rettenetesen sokat küzdöttem a szoptatással, és mindezek tetejébe maximális erővel döntött le a lábamról a szülés utáni melankólia. Ilyenkor pedig az hiányzik egy újdonsült anyának a legkevésbé, hogy félóránként kopogjanak az ajtaján, kézről kézre kapkodják a babáját és kéretlen jótanácsokat zúdítsanak rá.
Amikor hazamentünk vele
Tudom, hogy sokan a babával töltött első időszakban semmilyen segítséget nem kapnak, nekem azonban ez a koronavírus beköszönte előtt nem így szerepelt a terveimben. Édesanyám jött volna az első hetekben, hogy főzzön, mosson, takarítson, vagy akár csak egy pohár vizet hozzon nekem szoptatás közben, amíg belerázódom az anyaságba.
A járvány miatt azonban a férjem maradt velünk otthon az apasági szabadságon túl is, mi pedig jobbnak láttuk, ha folytatjuk a március óta gyakorolt bezárkózást, hiszen egy újszülött immunrendszere enyhén szólva sem bivalyerős.
Ez – a kezdeti, rutintalan bénázásainkkal együtt is – igazából jól sült el. A férjem mindenben maximálisan támogatott, illetve a COVID-nak köszönhetően megkaphatta azt, ami nagyon kevés apának adatik meg: a nap minden órájában végigkísérhette a gyermeke első néhány hónapját, ami a kettejük közti kötődést jelentősen erősítette. Nekem pedig ez a jelenlét nagyon sokat segített, azzal együtt is, hogy 50 négyzetméteren voltunk összezárva.
A védőnő, a családtagok és a barátok is csak videóüzenetben tekinthették meg a babát, és az első pár találkozás alkalmával a nagyszülőket is csak a gangig engedtük, majd szép fokozatosan, szigorú maszkviselés mellett be a lakásba is.
Ez eleinte nagyon nehéz volt érzelmileg (én időnként sírtam az ilyen suta, „korona-biztonságossá” tett látogatások után), de néhány hét alatt ezen is túllendültünk.
Szerencsére a picur kötelező orvosi vizsgálatai és oltásai a helyzet ellenére is rendben megvalósultak, és ő sem lepett meg minket olyan egészségügyi (vagy bármilyen más) helyzettel, amit nem tudtunk volna megoldani.
Aztán a nyári lazításba mi is fokozatosan beleengedtük magunkat, még nyaralni is elmentünk belföldön, noha beltéren mindig maszkban tartózkodtunk, kerültük a tömeget, és rendszeresen fertőtlenítettük a kezünket. Most pedig újra bezárkózunk, mert ennek van itt az ideje, de az eddigi, összességében pozitív tapasztalataink alapján ezt is végig fogjuk tudni csinálni. Közösen, kézen fogva, mint egy igazi család.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>