„Rám többé nem rúgja kommandós az ajtót, a szívemben békesség van”

– Hisz a változásban?
– Abban hiszek, hogy aki teremtett bennünket, látva bűnbeesett, megromlott életünket, küldött Szabadítót. Ő képes igazán megváltoztatni az életünket.

– A büntetés nem elég?
– Önmagában nem, mert ha a szívükben nem változnak, cselekedeteikben sem tudnak. Az Úristen adott egy használati utasítást, a Bibliát, aki azt követi, az nem kerül börtönbe.

– Célirányosan ment a börtönlelkészi szolgálat felé?
– Isten hozta így. Amikor a Vác-alsóvárosi gyülekezetben szolgáltunk férjemmel, csupán pár száz méterre volt tőlünk a börtön, és amikor elmentünk mellette, sokszor támadt vágy a szívünkben, hogy bent is kellene hirdetni az evangéliumot. Akkoriban még nem volt lehetőség erre, humorosan azt mondták nekünk, hogy kövessünk el valamit, és akkor lesz alkalmunk segíteni. Amikor lehetett, az elsők között mentünk be a felekezetek közül, és hirdettük a megtérés evangéliumát.

– Nem voltak problémái abból, hogy ön nő, az elítéltek pedig férfiak?
– Az volt a jó, hogy már 30–40 évesen is ősz voltam, és előfordult, hogy mamának szólítottak, inkább az anya szerepet osztották rám, én pedig ragaszkodtam is ehhez. Vittünk be a gyülekezetből egyszer egy karácsonyi műsort, és mondták a gyerekek, hogy „nem ismerünk Margit nénire, olyan szigorú” – mert valóban keményebbnek, tekintélyt őrzőnek kellett velük lennem. Isten sokat segített abban, hogy megtaláljam a helyem.

– Udvariasan viselkedtek?
– Igen, sőt, ha egyik-másik szemtelen volt, akkor a többiek szóltak rá, hogy „Add meg Margit néninek a tiszteletet!” Egyszer láttak palástban, mert utána temetni mentem, és kérték, hogy vegyem fel. Olyan szokatlan volt nekik, hogy azt mondták, olyan vagyok, mint Batman. Tanítottam nekik szép református zsoltárokat is, de nagyon megszerették és sokat énekeltük a vidám, modern ifjúsági énekeket is. Ők maguk is írtak nagyon megrendítő és hiteles, énekben elmondott bizonyságtételeket.

Amikor a parancsnok úr bejött és látta, hogy milyen átszellemülten énekelnek a fogvatartottak, egészen megrendült.

– Meghitt pillanat lehetett…
– Sok meghitt pillanat volt a lelkészi irodámban is. Oázis volt, lehetett jönni beszélgetni és imádkozni.

Kép

Csuka Tamásné

– Melyik volt a legmeghittebb?  
– Sok emlékezetes történetem van, nehéz közülük választani. Egy kínai üzletember egy leszámolás során kioltotta két ember életét, amiért tizennégy évet kapott. Kiválóan megtanult magyarul, szépen festett, tehetséges ember volt. Gyakran kérdezgettük tőle, hogy adjunk-e neki Bibliát. Visszautasította arra hivatkozva, hogy a nagymamája buddhista volt, a szülei kommunisták, ő pedig ateista. Aztán egy nap a börtönben megnézte „A passió” című filmet, zokogni kezdett, aztán azt mondta, hogy végre megértette. Más vallásokban mindig kell valamit tenni, hogy az emberek megnyerjék az istenük rokonszenvét, a keresztyén Isten viszont önmagát áldozta fel értünk. Ő már ott bent, még tört magyarsággal, de nagyon szépen bizonyságot tett arról, hogy megváltozott. A szabadulása óta keresztyén misszionáriusként dolgozik Kínában. Tartjuk a kapcsolatot, és írta, hogy már Kínában sem ellenzik a keresztyénséget, betlehemes játékokat tarthattak az utcán.

– Milyen típusú bűncselekményekkel kerültek börtönbe az elítéltek? Van különbség az erőszakos elkövetők és a „pitibb” bűnözők között? Utóbbiak könnyebben változnak?
– Szoktak különbséget tenni, de Isten nem tesz. A gyilkosok könnyhullatását és őszinte megtérését látva azt mondom, hogy átélték, milyen nagy a bűnük. De ahol sok a bűn, ott nagy a kegyelem. Persze van, aki kiszabadul a börtönből, és köp egyet, majd beszáll a kocsiba, amiben nőkkel, itallal várják. De gyakran előfordult, hogy reggel hatkor vártam a szabadultakat a börtön előtt, és keresztyén utógondozó házba vittem őket, vagy kerestem nekik gyülekezetet, munkahelyet, albérletet, elmentünk vásárolni, vagy csak elvittem az édesanyjához.

– Nem kezdtek el túlságosan ragaszkodni önhöz?

– Nem akartam soha magamhoz kötni őket, az volt a fontos, hogy megmaradjanak az úton, amelyikre bent léptek, és amikor láttam, hogy boldogulnak, áldott nagy örömöt éreztem!

– Találkozott olyannal, akiről le kellett mondani, mert nem volt meg az a belső igény, hogy változzon?
– Volt egy kedves, fiatal, állami gondozásban felnőtt srác, aki tehetséges volt, értett a zenéhez, tudott angolul, de nagyon rossz helyen és rossz társaságban próbálta megtalálni a helyét. A börtönben komolyan megtért, ezért elvittem olyan helyre, ahol tovább élhette hívő életét. Parképítéssel kezdett foglalkozni, és amikor megkapta a fizetését, boldogan mondta, hogy milyen szép cipőt vásárolt magának. Sajnos aztán megtalálta a múltja, mondták neki, hogy „Bolond vagy, húsz másodperc alatt megkeresed annak a cipőnek az árát!”

– A család hogyan viszonyul ahhoz, ha egy elítélt megtér a börtönben?
– A család általában örömmel fogadta, hogy jó úton járnak már, de ismerek kivételeket is. Előfordult, hogy azt mondták, bent megbolondult az ember, és nem fogadták vissza, de az Úristen kárpótolta őt, adott új társat és gyülekezetet.

Kép

– A társadalomnak mekkora szerepe van abban, hogy az egykori bűnelkövetőkből tisztességes polgárok válhassanak?
– Szerintem többet kellene tennünk azért, hogy visszafogadják őket. Egyik megtért testvérünk, aki összesen majdnem harminc évet ült börtönben, bent kántor lett, énekeket írt, szolgált, szabadulva pedig minden lehetőséget kihasznál a bizonyságtevésre. Könyvet írt, minden héten bizonyságtételt oszt meg a közösségi médiákban, gyülekezetbe jár, egyházi szolgálatban van, megházasodott, és most született meg a második gyermekük.

A boldogulásuk azonban a büntetett előélet miatt nem könnyű.

– Több embert lehetne megmenteni, ha a társadalom nyitottabb lenne feléjük?
– Biztos vagyok benne, de ez nem egyszerű dolog. Volt egy lelkész kolléganőm, aki beengedte az embert, és az megölte őt. Megértem, ha valaki előítélettel van a szabadultak iránt.

– A szabadultak utógondozásában is szerepet vállalt?
– Negyven-ötven embernek követem az életét, némelyikükkel sok meghívásnak tettünk már eleget országszerte, gyülekezetekbe vagy éppen börtönökbe utaztunk bizonyságot tenni. A gyülekezeti ház vagy a lelkészlakás, amíg ott laktunk, sok áldott utótalálkozó helyszíne volt. De az is előfordult, hogy egy szabadult megjelent nálunk két csomaggal, és azt hitte, hogy beengedem, de helyette adtam neki egy kis pénzt, hogy tovább utazhasson. Kérdezte, hogy miért nem engedem be. Azt mondtam: „Mert bent nem tudott jó döntést hozni a további élete felől.” Sajnos nagyon hamar vissza is került a börtönbe. Félek, hogy ő soha nem fogja megállni a helyét, bár Isten biztosan készít még az ő életében is lehetőséget a megtérésre.

– Honnan tudta, hogy nem változott meg?
– Amikor sokat imádkozik valakivel az ember, megérzi.

– Sokat megtudhatunk egy emberről az alapján, hogyan imádkozik?
– Az Istennel való kapcsolatban nincs hazugság. Volt, aki meg is mondta a társáról: „Margit néni, ne higgyen neki, ő csak kamuhívő!”

– Hogyan zajlott a fogvatartottak között a munkája?
– Volt istentisztelet, bibliakör, filmklub, keresztyén beszélgetések, egyéni beszélgetések, a könyvtárban pedig lehetett keresztyén olvasnivalókat találni. Az alkalmakon beszéltek az életükről, meséltek a gyerekkorukról, sokan kerültek oda állami gondozásból.

Olyan is volt, aki azt mondta, hogy amikor a Seychelle-szigeteken nyaralt, akkor sem érzett magában akkora békét és boldogságot, mint amit az okoz, hogy már nem él bűnben.

„Margit néni, rám többet nem rúgja kommandós az ajtót, mert a szívemben már békesség van, gyülekezetbe járok” – mondta. Hiszek abban, hogy a szó tanít, de a példa vonz, egymást figyelve, segítve élik mindennapjaikat a megtért szabadultak.

– Sok ember életét megváltoztatta...
– Mindig azt kérem imádságban is, hogy Uram, segíts, hogy ne dicsekedjek, hanem dicsőítsek! Az Úristen térít, én csak lehetőséget adok. Ha a sötét pincében meggyújtunk egy gyufaszálat, az is milyen erősen tud világítani, hát hogyne kéne az Isten világosságának világítani egy olyan helyen, mint a börtön! Most nem foglalkozom annyit a szabadultakkal, mint régen, az Úristen már a családomnak szán. Most ebben van békességem, de örülök, hogy tarthatom a szabadult testvérekkel a kapcsolatot ebben a járványos nehéz időszakban is többnyire telefonon vagy az interneten.