Utolért az életközepi válság? Csak semmi pánik, ez természetes!

Válás, El Camino vagy hegymászás

„Az életközepi válság egy normatív krízis, ami azt jelenti, hogy mindenki átmegy rajta, a mikor és a hogyan azonban egyéntől függ. Jelentkezhet már 35-37, vagy jóval később, 50 évesen is.”

„Kiváltója az a felismerés, hogy 40 éves korunkra általában elértünk mindent, amit fiatalon elterveztünk – van szerető társ, karrier, gyerek, ház, kocsi, kutya, nyaraló és a többi –, de amikor ott vagyunk a finisben (hiszen erre vártunk egész életünkben), elgondolkodunk, hogy ez az egész nem is olyan nagy durranás.  Emiatt tanácstalanok vagyunk, hogyan tovább, milyen célt és motivációt tűzzünk ki magunk elé, milyen értékek mentén definiáljuk a következő negyven évet – írja le az életközepi válság kiindulópontját Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta. – Útkeresés közben sokan befelé fordulnak, a spiritualitást választják, vagy valamilyen vallás követőivé válnak. Az egyik kliensem például biciklivel vágott neki az El Caminónak, egy másik hegymászó lett, a harmadik Thaiföldre utazott és búváriskolát nyitott.  De nagyon gyakori a válás is.”

Sokan 20–25 évet leélnek a gimnáziumi, egyetemi szerelmükkel, családot alapítanak, ám amikor a gyerekek kamaszodni kezdenek, kirepülnek a családi fészekből, nem találnak vissza egymáshoz.

Olyan partnert keresnek, aki a jelenkori énjükhöz, életszemléletükhöz jobban passzol, mert a házastárssal „elfejlődtek”, eltávolodtak egymástól, már nincs közös téma, együtt töltött minőségi idő. Vagy legalábbis ezt gondolják.

„Mindenkinek egy a célja: hogy szerethessen, és megélje, hogy szeretik. Amikor a klienseimet arról kérdezem, nekik mi a legfontosabb, mindig dobogós helyen említik a szeretetet, az elismerést és a megbecsülést. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy a tartós kapcsolatokra természetükből fakadóan a ciklikusság jellemző, hol közelítik, hol távolítják a feleket” – magyarázza a szakember. – Sok esetben nem a szeretet múlik el a párok között, hanem a sérelmek feldolgozásának hiánya ver éket a házastársak közé. Ám egy értékes kapcsolatot nem szabad eldobni, érdemes dolgozni rajta. Igaz, ez mindkét fél részéről erőfeszítéseket követel. De sajnos olyan kapcsolattal is találkozom, amely már menthetetlen. Ilyenkor a párterápia célja a békés különválás lehet” – mondja Enikő.

Amikor a lemez B oldalra vált

 „Az életközepi hasonló identitásválság, mint amit először kamaszkorban él át az ember. De míg a tizenéves előtt ott az egész élet, addig egy negyvenesnél már úgymond a B oldal fut” – mondja Enikő.

Ebben az időszakban nagyon sokan fordítanak hátat az addigi életvitelüknek, munkájuknak.

A felsővezetők belefáradnak a folyamatos hajszába, stresszbe, és olyan elfoglaltság után néznek, ami igazán érdekli őket és „flow” élményt ad. Így lesz a cégvezetőből pék, étteremtulajdonos vagy Mount Everestet megmászó alpinista.

Kép

Kép: Freepik

Az egyik barátnőm a vezető pozícióját hagyta maga mögött. Elege lett belőle, hogy az élete másból sem áll, mint megbeszélésekből, kimutatások és pénzügyi elemzések készítéséből, és még arra sem marad ideje, hogy a megkeresett – nem kevés – jövedelmét elköltse. Egy nap úgy ébredt, hogy nem bírja ezt tovább csinálni, végre élni szeretne. Leköltözött vidékre, azóta egy kis gazdaságot vezet, van saját mandulafarmja, tyúkjai, és boldogabb, mint valaha. A kérdésre, hogy megbánta-e a döntését, ragyogó szemmel válaszolja: soha.

„Egy üzletember ügyfelem például egészen Dél-Amerikáig menekült, ahol az eredeti szakmájától teljesen eltérő, sikeres vállalkozást működtet, és megtalálta a nyugalmát, lelki békéjét” – hoz fel egy másik példát a praxisából Enikő.

Ennek az életszakasznak az a nagy kihívása, hogy merjünk magunkba nézni és őszintén felvállaljuk, amit ott látunk.

Bármennyire is a komfortzónánkon kívül esik, ha azt érezzük magunkon, hogy beleragadtunk egy szituációba, amitől boldogtalanok és frusztráltak vagyunk, változtatni kell. Mert ez a nagy változások és változtatások kora. Ám mindezt csak addig tehetjük, amíg mások életét ezzel nem tesszük tönkre, amíg nem okozunk sebeket gyerekeinknek, életünk párjának. Éppen ezért ez a nagy házassági terápiák, az egymáshoz visszavezető út megkeresésének, a tanulásnak, önmagunk újrafelfedezésének időszaka is.

Amilyen kamasz voltál, olyan leszel 40 évesen!

Nem is gondolnánk, de abban, ahogy az életközepi válságot kezeljük, nagy szerepe van a saját kamaszkorunknak. Ha valaki túl jó gyerek volt, mindig a külső, például a szülői elvárásoknak akart megfelelni, ezt a viselkedésmintát eltolhatja egészen negyvenéves koráig vagy még tovább. Ám egyszer csak úgy érzi, változtatnia kell. Ám amíg valaki eljut a megoldásig, krízis és depresszív állapot előzi meg.  Az a válság első jele, hogy az érintettet többé nem elégíti ki, amit elért és amije van – legyen az család, vagyon vagy munka –, és az többé nem ad örömet neki. Ám ilyenkor még csak azt érzi, hogy már nem boldog, de még nem látja a fényt az alagút végén, nem ismeri a megoldást.

Azért krízis, mert a fényt, a célt – hivatást, elfoglaltságot, új párkapcsolatot vagy a régi „megjavítását” – meg kell találni.  Ezt pedig erős diszkomfortérzet és kétségbeesettség előzi meg, mert még nem tudja, hogy ebből a nehéz élethelyzetből hogyan lábaljon ki.

Erik H. Erikson pszichológus szerint életünk végéig fejlődünk. A pszichológus összesen nyolc életszakaszt különített el, és elmélete szerint egyikből a másikba egy krízis, illetve annak megoldása vezet el – az új szakaszokban pedig mindig új képességek és konfliktusmegoldó stratégiák szükségesek.

Ezek a fejlődési krízisek elengedhetetlenek ahhoz, hogy változzunk, és aztán ennek eredményeként alkalmazkodni tudjunk a soron következő életszakasz kihívásaihoz.

Ha sikerül megoldani a szakasz kihívásait, akkor a személyiség stabilabbá válik, nő az önbizalom. Ennek hiányában viszont identitászavar alakulhat ki.

„Abban a szülőben, akinek a kamaszkora nem úgy telt, ahogy ő szerette volna, nem oldotta meg a kamaszkor elsődleges feladatát, és ott elakadása van, akár irigység és féltékenység is megjelenhet a gyerekével szemben. Nem egy anyával találkoztam, aki rivalizál a lányával, és mindenáron – öltözködésben, viselkedésben, még operációkkal is – vissza akar fiatalodni, tinderezik és bulizni jár, mint egy kamaszlány, akit a hormonok fűtenek. És nem ritka az a férfi sem, aki jóval fiatalabb partnert választ, és életmódja inkább egy húszévesére hasonlít – mondja a szakember. – A kamaszkor elsődleges feladata az identitáskeresés, a kamasznak meg kell találnia a választ olyan kérdésekre, mint hogy ki ő, milyen ő, mit szeretne, mindezt attól függetlenül, hogy mit vár tőle a környezete.  Ha ezt nem találja meg, vagy idő előtt feladja a keresést, szerepválság következik be, és akár hosszú éveken, évtizedeken át továbbgörgetheti ezt a feladatot. Ezt a szaknyelvben identitás- vagy szerepkonfúziónak nevezik. Ha viszont a feladat sikerül, és megtalálja a célt, ami mellett elköteleződhet, ennek segítségével a »ki vagyok, és mi lehet belőlem« kérdésekre is megtalálja a választ.”

Életközepi krízisnél a „ki vagyok, és mi lehet belőlem” kérdések helyére a generativitás vagy stagnálás, a „tudok-e értékeset teremteni és átadni” kerül. Erikson szerint a felnőttkor legfontosabb feladata a teremtés, a produktivitás, a munka. Célunk nyomot hagyni a világban és átörökíteni a fiatalabb generációnak az élet nagy bölcsességeit.

Az életközepi válságból az örömöt okozó és teremtő, alkotó tevékenység megtalálása jelentheti a kiutat, valamint az, hogy lehetőség nyílik a tudás és az értékrendszer továbbörökítésére. 

Az új cél, a társadalmi értékteremtés és a következő generációk segítése lehet. Ha hajlandóak vagyunk szembenézni a válsággal, megtalálhatjuk az utat életünk kiaknázatlan területeihez, régi szerepeinket újakra cserélhetjük.

Ilyen esetekben a fókusz kizárólag a külsőségekre terelődik. A fiatalság görcsös hajszolása megmutatkozhat az öltözködésben, a viselkedésben, de komoly szépészeti beavatkozásokhoz is vezethet mind a két nem esetében. Férfiaknál erősödhet az igény a pozíció, a hatalmi státusz kifejezésére, ami gyakran luxustárgyak, ingóságok vásárlásában, halmozásában jelentkezik.

Ilyenkor fontos, hogy felismerjük: feladatom van az életközepi krízisemmel. Mivel mégiscsak válságról van szó, nem könnyű feladat megbirkózni ezekkel a nehéz érzésekkel.

Egy-egy ilyen életszakasz erős érzelmi megterheléssel jár, hangulatunkra, fizikai állapotunkra is kihatással lehet, és hiába ennyi év a hátunk mögött, az önmagunkról kialakított képünk is meginoghat. Miből meríthetünk erőt a folytatáshoz?

A házasságunkból, a barátainkból és azokból a közösségekből, amelyeknek szerves részei vagyunk. Mert ha ebben a nehéz életszakaszban vannak olyan megtartó emberi kapcsolataink, amelyekre támaszkodhatunk, az nagyon sokat hozzá tud tenni ahhoz, hogy minél gyorsabban kikecmeregjünk a krízisből, és megtaláljuk, át- és megéljük azokat a dolgokat, amelyek igazán boldoggá tesznek minket.