Ne bénítsd meg a gyermekedet, hanem segítsd! – Elengedések gyerekszemmel

– Az édesanya és a gyermek élete a születést megelőzően összefonódik a méhben, a köldökzsinóron keresztül. Az első örömteli, személyes találkozás mégis fájdalom útján, egymástól elvágva, fizikálisan elszakadva jön létre.
– A természet úgy alakította az életet, hogy megszületik egy teljesen tehetetlen, önállótlan, kicsi lény, de az elválást megelőzi egy nagyon erőteljes szimbiotikus egység az anyával. Ennek az egységnek az élményvilága, kielégítettsége határozza meg, hogyan történnek később az elválások. Az elválás, a leválás azt jelenti, hogy a számunkra fontos személytől el tudunk-e távolodni, ki tudjuk-e alakítani a saját önálló identitásunkat.

Csecsemőkorban az a legfontosabb életfeladatunk, hogy megtapasztaljuk az ősbizalmat. Ha a pocak tele van, ha meg lett nyugtatva a csecsemő, ha nincs testi feszültsége, ez a bizalom alapköve. Ebben a nagyon korai időszakban alakul ki az az ősélmény, hogy rábízhatom-e magam a másikra. Ide vezethető vissza az önbizalom csírája is, ami abból a megérzésből fakad, hogy mit jelez vissza a szülő.

Féléves kor körül indul a szeparációs szorongás, a félelem attól, hogy mi történik, ha a számomra fontos szülőt nem látom és elveszítem.

Ekkor kezdődik a leválás is, amikor a gyermek először tolja el magát az anya öleléséből, mert kíváncsi arra, hogy mi van az anyán túli világban. A gyermekben alapvetően benne van a megismerés ösztöne, és amikor kezdi felfedezni az anyán kívüli világot, hosszú hónapokon, éveken keresztül az elválást gyakorolja: elmegy egy kicsit, eltávolodik, utána visszamegy „tankolni”, odabújni az anyához, aztán megint elmegy egy kicsit. Akit a szülő biztat, hogy semmi baj nem történhet, menj nyugodtan, én itt vagyok, ha bármi baj van, jöhetsz, annak valószínűleg sokkal könnyebben fog menni a leválás. Ahol a szorongó szülői magatartás nem támogatja a gyermek felfedezésösztönét, ott a gyermek csak akkor érzi magát biztonságban, ha az anya is mellette van. A szorongó vagy az állandóan tiltó szülői attitűd megakadályozza a gyermeknek azt az élményét, hogy egyedül is képes bármire.

– Milyen lépcsőfokot jelent az önállóságra törekvésben a dackorszak, az én előtérbe kerülése?

– A dackorszak, más szavakkal az önállóság nagyon intenzív fejlődése másfél–hároméves kor között indul el. Én már nem vagyok egy anyával.

Kezdenek kialakulni a saját testhatárok, énhatárok. A gyermek szeretné differenciálni, hogy mi az, amit én tudok, ami az enyém. Szeretné megélni a különállást is, hogy ezt én anya nélkül is nagyon jól tudom. A dackorszak egyik fontos momentuma a nem. Ezzel fejezi ki, hogy mást akar, mint a szülő. A határt meghúzva kell lehetőséget kapnia, hogy kipróbáljon dolgokat, még ha nem is sikerülnek. Éreznie kell, hogy hatni tud a környezetére, és ettől a környezete változik. A hatni tudás élménye az egyik legfontosabb önbizalom- és önértékelési pont, amit visz tovább. Ha például egy várat felépít, ami eldől, és hatalmasat csattan, erre a szülő reagálhat úgy, hogy hú, de hatalmas vár volt, vagy miért csinálsz ilyen zajt. Teljesen más irányba megy ezáltal az élményfeldolgozás. A gyermek a tevékenység, a tevékenykedtetés, a mozgás során szerez magával kapcsolatban élményeket. A nehezen megy, de meg akarom csinálni élményét.

– A leválás nem mindig zökkenőmentes, és ezt olykor külső tünetek is jelzik. Mikor érdemes szakemberhez fordulni?
– Egy óvoda-, iskolakezdésnél vagy új közösségbe kerülésnél soha nem az a kérdés, hogy ez nehéz-e. Az új helyzet minden gyermeket, családot megvisel. Inkább az a kérdés, hogy bizonyos idő elteltével tud-e beilleszkedni, alkalmazkodni. Aki jó „csomaggal” érkezik, néhány nap vagy egy hét után a bizalom érzését – amit a szüleitől tapasztalt – át tudja vinni az óvó nénire, a pedagógusra. Akinél a bizalom érzése megbillent, nem tud biztonságos kötődést kialakítani. Az is lehet, hogy jó a szülő–gyerek kapcsolat, mégis elhúzódik a beszoktatás. Jöhetnek alvási problémák vagy funkciózavarok, amikor már kialakult a szobatisztaság és az étkezési folyamat, de a gyerek visszacsúszik egy korábbi fejlettségi szakaszba. Újra elkezd bepisilni, étvágytalanná, nagyon nyűgössé válik. Sok esetben azért megy olyan nehezen a beilleszkedés, mert az anyuka is nehezen éli meg az elválási helyzetet, és az ő szorongásait érzi meg a gyerek. Ha én mint szülő nem tudom azt az élményt átadni, hogy itt jó helyed lesz, akkor nem fog menni.

A gyerek akkor tud jól beilleszkedni, ha az anyuka is bízik abban a személyben, akinek átadja.

Az is lehet, hogy az elválás nehéz, de utána az óvodában jól funkcionál. Ha nagyon elhúzódik ez a szakasz, és jönnek a pszichés tünetek, akkor mindenképp érdemes szakembert felkeresni. Lehet, hogy egy beszélgetés is elég, hogy tovább lendüljünk. Előfordul, hogy a beilleszkedést olyan félelmek nehezítik, amelyeket a szülő élt át gyermekként, és ebben a helyzetben újraélednek. Ilyenkor terápiát javaslunk. De az is lehet, hogy együtt jön a szülő a gyerekkel, mert egy kapcsolatterápiára van szükség. Ez egy közös munka, közös élményfeldolgozás, ami kettejük között zajlik.

– Adódhatnak változások, új helyzetek is, például költözés miatti óvoda- vagy iskolaváltás, a szülők válása, a szeretett személy elvesztése.
– A gyermekek még nagyon képlékenyek. Normál helyzetben jól tudnak alkalmazkodni, a problémahelyzetekre vannak megküzdési mechanizmusaik. De nem mindegy, hogy egy probléma krízishelyzetbe taszít bennünket, vagy az élet velejárójaként kezeljük. Ha együtt találjuk ki, hogy mi legyen ebben a helyzetben, közösen gondolkodunk, és segítjük egymást, akkor a gyerek ezt fogja tovább vinni. Akkor nem ijed meg, mert neki minta, hogy a család ilyen helyzetekben hogy gondolkodik. A szülők válása esetén is nagymértékben függ a szülőtől a gyerek reakciója. Megviseli, de közel sem annyira, mint azokban a családokban, ahol a szülők a gyermeket egymás ellen felhasználják. A válás titka: egymást tisztelni, és nem mindenféle játszmába belemenni. A gyereknek óriási feszültség azt hallani, amikor két felnőtt, akiket szeret, egymást szidja. Borzasztó átélni, hogy nem merem elmondani az egyik szülőmnek, milyen jól érzem magam a másikkal. Vagy nem örülhetek, amikor megcsörren a telefon, és apa hétközben felhív. Nagyon sokszor belekényszerül abba, hogy megfeleljen annak a szülőnek, akivel együtt él.

– Hogyan segíthetjük a gyermek- és felnőttkor határán álló kamasz gyermekünket, aki veszteségeket él meg szerelmi csalódásai vagy meghiúsult tervei kapcsán?
– A serdülőkor egy éveken át tartó, nagyon zűrös időszak. Ahhoz, hogy valaki új családot tudjon alapítani, a szülővel létrejött erős köteléket át kell vinnie a párkapcsolatra.

Az egyik legfontosabb dolog, hogy a szülő rugalmas legyen, mindig fejlődjön a gyerekével együtt.

A határokat mindenképp meg kell húzni, mert biztonságot jelent a serdülőnek. Viszonyítási pontot, amivel szemben ki tudja próbálni a saját képességeit, határait.

Egy jó kapcsolatot fenntartó családban így kérdezik a gyereket: „Hogy tervezed, mikorra tudsz hazajönni?” Ha nagyon különböznek az elképzelések, találnunk kell egy közös pontot, ami mindannyiunknak jó. A döntési lehetőség elengedhetetlen ahhoz, hogy önálló, felelősségteljes, döntésképes gyermeket neveljek. Engednem kell, hogy kipróbálhassa magát, és ha rosszul dönt, lássa a negatív következményeket, érezze a saját bőrén. De tudnia kell, hogy ha baj van, akkor bármikor jöhet hozzám. Lehet, hogy napközben minden porcikájával elutasít, és nem szól, de amikor nehéz helyzetben van, ő az első, aki kopogtat, hogy beszéljük meg. Lehet, hogy nem is kéri, csak megengedi, hogy megsimogassam a hátát. Bőven elég, ha csak mellette vagyok, és engedem, hogy kimondja, ami benne van.

A gyerek leválása a szülőről folyamatos életfeladat. Fontos, hogy a szülő jól tudjon ott lenni, pozitívan bátorítani. Ne bénítsa meg a gyermekét.

És amikor problémahelyzet van, ne essen kétségbe, hanem úgy álljon hozzá, hogy igen, vannak problémák, ez most nagyon nehéz, de meg fogjuk oldani közösen – és ez a lényeg, a közösen.