„Egyszer mondta csak a férjem, hogy ezt ne posztoljam ki” – Interjú Bóta Tímeával

– Mindig is sokat olvastál?

– Egyáltalán nem gondolok magamra könyvmolyként, sőt, néha – kicsit szégyenkezve –magam is rácsodálkozom, mennyi mindent nem olvastam el, amit kellett volna vagy másoknak katartikus volt, miközben már kis­iskolás koromtól van egy belső élményem arról, hogy bizonyos könyvek olvasásától helyreáll a rend a világomban. Visszagondolva talán ezért is volt, hogy

egy-egy regényt vagy annak részletét, novellákat, meséket sokszor újraolvastam, mert biztonságot adott az ismert szöveg, pont, mint egy imánál, és máig is előfordul, hogy egy-egy verssor felidézése segít át valamin.

Például még a gimnáziumi irodalomórák során szegődött mellém József Attila Két hexameterje, vagy Illyés Gyula Bartókjának ez a sora: „Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja /a rettenetet, azzal föl is oldja.” Ezeknek és az ehhez hasonló szövegeknek egészen biztosan részük volt abban, hogy pszichológus lettem. Az oldal születésénél pedig tudattalanul maga Weöres Sándor bábáskodott ezzel a néhány sorral: 
„A jó vers élőlény, akár az alma,/ ha ránézek csillogva visszanéz,/ mást mond az éhesnek s a jóllakottnak”

– Milyen szándékok vezéreltek az oldal létrehozásakor? Magadnak szólt inkább vagy másoknak?

– Akkor már évek óta írtam egy pszichológiai témájú blogot, és azt tettem át a Facebookra. Aztán alkalmanként „csak úgy” posztoltam egy-egy verset, amit aznap olvastam, és az emberek reagáltak. Aztán ahogy elkezdték várni az esti verseket, bennem fokozatosan kialakult valamiféle tiszteletteljes felelősség. Azt persze éreztem, hogy engem hogyan gyógyít – de élmény volt látni, hogy mások is pont így vannak vele. Pszichológusként a munkám az, hogy a klienseimet kísérjem, amíg megtalálják a megoldást az elakadásaikra, feloldják a fájdalmaikat és visszanyerik az egyensúlyukat.

Látni azt, ahogy valaki összerakja magát, nagyon jó érzés, miközben egy ilyen folyamatban a másik szenvedéséhez is mindig közel kerülünk, ami érzelmileg nagyon megterhelő.

A segítő munka egy folyamatos balanszírozás: közel kerülni annyira, hogy segíteni tudj – és távol maradni annyira, hogy segíteni tudj. 
A segítő szakember a személyiségével dolgozik, ezért jól kell bánnunk magunkkal, ellenkező esetben kiégünk. Akkor pedig hiába az elméleti okosságunk, a sok éves tapasztalatunk, nem tudunk kapcsolódni a kliensünkhöz és akkor vége, nincs tovább. Én úgy próbálom a munkában is megőrizni a szeretetre való képességemet, hogy valahogy „kivezetem” a másik sorsából jövő fájdalmat, gyötrelmeket. Az irodalmon kívül ezt szolgálja a futás is, meg a nagy séták a természetben, és ilyenkor el is képzelem, hogy „leteszem” a klienseim történeteit. A Margitsziget a kedvenc helyem, ott sok szomorú történetet letettem. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Milyen szempontok alapján választasz ki egy verset?
– Folyamatosan mentek le magamnak verseket, amik meglehetősen nagy összevisszaságban, de optimistán várnak a megfelelő pillanatra, amikor jön hozzájuk egy „pont jó” kép, vagy történik valami bennem vagy akár egy kliensem életében. Néha az esti szép lesz a lezárása egy nehéz történetnek, amit napközben hallottam. Ezzel együtt persze ott van bennük az öröm, a szenvedély, a humor is sokszor, ahogy az életben is, ezért

a legfőbb szempont a választásnál, hogy tudjak hozzá érzelmileg kapcsolódni. Ezt leginkább a kortárs irodalmon keresztül tudom megtenni, és pont azért, mert abból a világból mesél történeteket, amiben mi is vagyunk.

Az iskolában a „holt költők”-et a tantervben megírtak szerint kapjuk, életrajztól a verselemzésig, és ha szerencsések vagyunk, megtaláljuk azokat, akik a műveiken keresztül nyomot hagynak bennünk, és elengedjük azokat, akik nem, szóval rostálunk közöttük. Mivel azonban a kortárs irodalom kevésbé része az irodalomtanításnak, őket inkább választjuk. Egyszer például szembejött a Facebookon egy teljesen ismeretlen nevű költőtől egy vers, amibe beleborzongtam. Miután rákerestem, rájöttem, hogy a versei nekem, rólam szólnak. 
Nem tudok róla semmit – ellentétben Radnótival vagy József Attilával –, de nem is kell. Mert nem ő a fontos, hanem amit érzek a verse olvasása közben. Én leszek a fontos magamnak. 

– Miért fontos, hogy fotók is legyenek a képek mellett? 
– Így indult, így szerették meg, ezért így maradt. Remé­nyeim szerint a kép erősíti a verset, ez nyilván hol jobban sikerül, hol kevésbé. Jókora gyűjteményem van képekből a Pinteresten, onnan szoktam válogatni. Nagyon szeretem a Fortepant is, sokszor felmegyek az oldalra, csak úgy, időutazásból – az oldal profilképe is onnan van. Néha eszembe jut, hogy a nő a fürdőruhában, aki éppen egy tükörben igazgatja a haját, vajon örülne-e, ha látná, hogy profilkép lett? Én mindenesetre örülnék, ha örülne. 
A Verses Naplóm-nál viszont már tudatosan nem használtunk fotókat. Szeder Katával, akivel csináltuk, arra törekedtünk, hogy a versek meghatározott kérdések mentén beindítsák a saját történetet, ezért volt fontos a „fehér lap”, mint projekciós felület. A naplónak Kata csodás vonalkái, pöttyei, hullámvonalai adtak olyan keretet, amibe biztonsággal bele lehet írni az önreflexiókat. 

– Van annak valamilyen jelentősége, hogy általában az esti órákban teszed ki a verseket? 
– Az évek alatt részévé vált az estéknek, mint egy rituálé. Ilyenkor csendesedik le bennem minden, ami aznap történt. Mielőtt posztolnék, sokszor felolvasom a családomnak, néha segítenek képet választani is. 

Egyszer volt csak olyan, hogy a párom meg a kamasz gyerekem azt mondták, hogy ezt ne, mert annyira szomorú, hogy ha kiposztolom, ők leiratkoznak.

Billy Collins A macska elaltatása volt az. Macskás család vagyunk, azt hiszem, ezzel elértem a befogadásuk határát. Nem tettem ki azóta sem. 

– „Az irodalom tökéletesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít.” – mondja Claude Roy. Te mit gondolsz erről? 
– Amikor valakivel elkezdek dolgozni, sokszor javaslom, hogy vegyen egy szép füzetet, amibe szívesen írna, és a folyamatunk során megélt élményeit, gondolatait jegyezze fel. Ez egy önreflexiós napló, amit én ugyan soha nem fogok elolvasni, de azzal, hogy leírja, elkezdi strukturálni az élményeit. A költők, írók első körben ugyanígy a saját világukat rendezik – csak mi olvasóként a részévé válunk. Szerintem pont így segít a művészet. Mert a mi közös világunkból valaki kivesz egy darabot, azt újra meg újra átdolgozza, értelmezi, majd visszaadja nekünk, hogy „nézd, nekem ez ilyen”. Ebben benne van az értékrendje, az örömei és fájdalmai, az életre-halálra adott válaszai, minták a megküzdésre. És a lehetőség, hogy ennek segítségével mi is átdolgozzuk, értelmezzük a saját életünket. Tulajdonképpen ezzel dolgozik az irodalomterápia is. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Használod a pszichológusi praxisodban is a költészetet? 
– Önismereti csoportokban jól lehet használni, mert ott hozzáadódik a csoporttagok ereje is, különösen akkor, ha kifejezetten irodalomterápiás céllal szerveződött. Egyéni folyamatokban is eljön néha olyan pont, ahol egy verssor, egy novella vagy regényrészlet erőforrássá válhat valakinek. Tanácsadó szakpszichológusként végeztem, egyéni és párterápiás folyamatokban is dolgozom, jellemzően rendszerszemléletű megközelítéssel. Ez azt jelenti, hogy a kliens elakadását, jelenlegi helyzetét megpróbáljuk úgy megérteni és megsegíteni, hogy dolgozunk a családi rendszerével. Hogy honnan jött, milyen mintákat látott az eredeti családjában, milyen erőforrásai vannak?

Számomra is nagyon izgalmas munka, ahogy a klienseim történeteiből kibomlik egy család, összeáll a genogramjuk, amire nem ritkán rácsodálkoznak és megkérdezik: másoké is ilyen bonyolult?

És igen, szerintem sokan nagyon bonyolult családokból jövünk, nem ritkán sérülésekkel, valamiféle hiányérzettel, miközben élhető életet szeretnénk összerakni magunknak, és ha ehhez önismereti munka kell, akkor azt is bevállaljuk. Nagyon tiszteletreméltó az, amikor valaki belevág egy ilyen munkába, mert jól akar lenni, jó életet akar magának. Mert végső soron mi magunk vagyunk a magunk összes lehetőségének a tárháza. Főzni sem kezdünk el anélkül, hogy ne tudnánk, mi van a kamrában, hűtőben. Szóval abból kell főznünk, amink van, és persze lehet, hogy improvizálni kell, meg kihagyni vagy éppen pótolni ezt-azt, de ettől még lehet jó az étel. Meg az élet is.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>