A mamahotelben megrekedünk a kamasz- és a felnőttkor között?

Mi a helyzet akkor, ha az idő előrehaladtával kezdjük úgy érezni, hogy az életvitelünk – vagy eleve a személyiségünk – már egyre kevésbé passzol a család többi tagjáéhoz? Ebben az életszakaszban jobban vágyunk a privátszférára, arra, hogy saját szabályaink szerint éljünk, de éppúgy igényeljük a csendet és a nyugalmat is. Szeretnénk önállóbbak lenni, kipróbálni milyen, amikor a saját kezünkben van az irányítás, és nem szólnak bele a döntéseinkbe. Szeretnénk tesztelni, sikerül-e helytállnunk a háztartásban a szüleink nélkül.

A kirepülés kitolódásának oka legtöbb esetben az, hogy a fiatalok közül sokan felsőoktatásban tanulnak tovább a középiskola befejeztével, és az is előfordul, hogy egyetem előtt egy-két évet útkereséssel töltenek.

Igen, nehéz az elindulás. Főállású munkahely hiányában az egyetemi évek anyagilag igencsak megterhelők lehetnek – főleg azok számára, akik önköltséges szakon tanulnak tovább.

Sokan szorulnak a család támogatására a tanulás miatt, és sajnos csak kevesek tehetik meg, hogy a szülőktől elköltözzenek.

Vegyük Anna és Marci esetét, akik 22 és 23 évesek: közel három éve alkotnak egy párt, kapcsolatuk harmonikus, mindketten Budapesten járnak egyetemre. Marcinak még egy éve van hátra a mesterdiploma megszerzéséig, Anna ősszel fejezi be az alapszakot, utána pedig elvégezné a kétéves mesterképzést is. Egyetem mellett mind a ketten heti 20–25 órában dolgoznak, de nem biztosak abban, hogy ebből az összegből tudnák fedezni egy budapesti albérlet költségeit és a bevásárlással járó kiadásokat. Kénytelenek ezért várni, amíg legalább az egyikük főállásban dolgozni kezd, ami a legjobb esetben is még minimum egy év. Ezáltal azonban nemcsak a kirepülés, hanem a házasság és a családalapítás ideje is jócskán kitolódik a szülők generációjához képest.

Még nehezebb helyzetben vannak azok, akik egyedül költöznének külön a szülőktől, hiszen egy személynek az albérlet nemhogy diákfizetésből, de még felnőtt keresetből is csaknem megfizethetetlen.

Így marad az az opció, hogy teljes albérlet helyett szobát bérelnek valahol kedvezőbb áron. Ezt tette a huszonegy éves Zita is, aki már egy éve havi hatvanezer forintért két másik lánnyal osztozik egy albérleten. Zitának alkalmazkodnia kell hozzájuk, fel kell osztaniuk a házimunkát egymás között, emellett a diákbéréből havi szinten alig tud félretenni.

Sok fiatalnak – különösen azoknak, akik vidéken élnek – a bejárás az egyetemre napi szinten komoly gondot okozhat. Számukra népszerű és kedvező árú megoldást jelent a kollégiumi lakhatás. Sajnos ez a lehetőség nem nyújt több privátszférát, mint az otthonlét, arról nem is beszélve, hogy egy apró szobán kell osztozni egy, de gyakran akár másik három emberrel is. Olykor pedig a kollégiumok épületeiben egy szintre csak egy nagyobb konyha és egy vizesblokk jut. Húszéves ismerősöm, Bálint a kényelmetlenségek ellenére is örül annak, hogy önállóan gondoskodhat magáról, a kollégium ára töredéke egy albérlet árának, és az épülettől alig 10 perc alatt beér az órákra. Sokan azonban kevésbé szerencsések, nekik több kellemetlenséget okoz együtt élni ennyi emberrel.

Mamahotelben élve úgy érezhetjük, hogy megrekedtünk valahol a kamasz- és a felnőttkor között azáltal, hogy nem lehetünk teljesen önállók – hiszen anyagilag nagyrészt a szülőkre vagyunk utalva –, másrészt azonban számos helyzetben fontos, „felnőttes” döntéseket kell meghoznunk, felnőttként kell megfelelnünk a feladatainknak.

A társadalmi felfogás, miszerint ciki, ha valaki a húszas éveiben még a szüleivel él egy fedél alatt, nemhogy nem segít ezt az időszakot könnyebben átvészelni, de sokszor még a fiatalok önbecsülését is aláássa, egyeseknél szorongást is okoz. Ezért fontos, hogy beszéljünk a problémáról, hiszen sokakat érint.