Már nem él – A babáról, akit elvesztettem
Velem is az történt, ami a családot tervező nők bizonyos százalékával legalább egyszer megtörténik: vetélésem volt. Most fekszem az ágyon, a tizenkét hétnyi anyaságomra gondolok, és az emlékek villanásszerűen jönnek: „Képek, amiket itt hagytál nekem.” Főleg arcok, emberek, akiket kismamaságom idején láttam.
Az a mogorva nő a megállóban, aki szitkozódott az eső miatt, de én békésen, mosolyogva néztem, mert tudtam, hogy mindjárt itt a villamos, és fél óra múlva az orvos is kimondja majd, amit én már tudok: várandós vagyok. Az eladó, aki fürkészve nézte, ahogy kiválasztok néhány Reich Károly illusztrálta gyerekkönyvet, és a pénztárhoz sietek – mert természetesen a könyvesboltban kötöttem ki, miután a barátnőm megírta, hogy az egyik ruhaboltban akciós a terhesnadrág, vegyek még időben. A kolléganőm, aki azt tanácsolta, nehogy szüléses videókat nézzek – mert mindaz, ami objektíven nézve kivitelezhetetlennek, sőt, anatómiailag lehetetlennek tűnik, az egy módosult tudatállapotban, a hormonok döbbenetes összjátékával mégis lehetséges. És a férjem, aki fáradhatatlanul kereste egy Kaláka-dal kottáját a neten, mert a zenei nevelést időben kell kezdeni.
Aztán a mentős, ahogyan azt mondja, ne aggódjak, az nagy dolog, hogy a baba nem lombikbébi volt, „szinte már ritkaság a termékenység manapság, úgyhogy majd…” – és nem folytatja, talán tapintatból nem teszi hozzá, hogy „majd lesz másik.” A férfi, aki villámgyorsan előkészíti a műtőt, és aki viccelődni kezd, amikor meglátja, hogy az egész testemet rázza a sírás. Papírokat rendezgető altatóorvos, születési év, „ó, sajnálom, biztos lesz ennél boldogabb születésnapja is!”, 0 RH+, csend.
A szomszédunk, ahogy a babáról kérdez, és az orvosom, akinek személyisége az elmosódó Skype-képen is megnyugtató. Azt mondja, nem az én hibám, valószínűleg a baba nem fejlődött megfelelően, nem tudott túlélni. A nagymamám beletörődő arcának emléke, ahogyan egy pusztító jégeső után nézi a nagy kertet, és azt mondja: „Ember tervez, Isten végez.” Ki tudom mondani ugyanezt?
És végül én, ahogy fekszem az ágyon, az új gyerekkönyvek vidám színekkel bámulnak rám. Március van, a nyitott ablaknál hallom, ahogy egy kisgyerek felpattan a biciklijére, majd azt kiabálja: „Anyaaaa!” Egyszer azt mondtam, ha az irreálisan alacsony fájdalomküszöbömmel túlélem a szülést, akkor mindent kibírok. Túléltem egy vetélést – akkor most mindent kibírok?
Megtanultam, hogy nincs minden kérdésemre válasz. Már tudom, van olyan, hogy valaki egy teljes évet rászán arra, hogy a gyerekvállalással és a szüléssel kapcsolatos félelmeit leküzdje; őszintén tud örülni annak, hogy sikerült; majd mégsem éri el, amit akart.
Már tudom, hogy a gyerek nem jutalom, amit megkapok a küzdelmek végén, mint a legkisebb fiú a fele királyságot.
Persze sokan azt mondanák erre, hogy „túlagyalom.” „Nem veszed te egy kicsit túl komolyan az életet?” – ha annyi forintom lenne, ahányszor ezt kérdezték tőlem a barátaim… És most, íme, itt fekszem az ágyon, pontosan tudom, hogy a tervem tökéletes volt, mégsem volt elég. Még tanulom a laza újratervezést, ugyanakkor a tervek nélküli létet is. Ina May Gaskin amerikai bába írja a könyvében: olyan jó lenne, ha felismernénk azt, amit ő rengetegszer látott, hogy a testünk rugalmas szövetekből, nagyon is tanulékony izmokból áll, és a női szervezet minden orvosi beavatkozás nélkül is alkalmas arra, hogy megszüljön egy gyereket. Igen, éppen erre a rugalmasságra van szükségem! A lelkemnek van szüksége rá.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>