Házi feladat nyári szünetre? Én adok, de nem akármilyet!

Néhány évvel ezelőtt, amikor a legkisebb gyermekem is elkezdte az óvodát, és visszamentem tanítani, mégis így köszöntem el a gyerekektől. Próbára tettem őket. Enyhe mosollyal, de kellő komolysággal bejelentettem, hogy egy kis házi feladatot adok a nyári szünetre. Alig zártam le az első mondatomat, máris fennakadtak a szemek, és reménytelen sóhajok gördültek le a szájak széléről. A fegyelmezettebbeknek csupán tágra nyílt a pupillájuk, vagy igyekeztek összeszorított szájjal kivárni, mi lesz ennek a vége. A szókimondók nagy vehemenciával felszínre hozták rögtönzött érzéseiket és gondolataikat, a „ne már”-féle megjegyzésekbe burkolva.

Akkor kiosztottam a színes papírokat, amin „Élményfeladatok a nyári szünetre” címmel egy rövidke lista kanyargott. Mohón beleolvastak, és néhány másodperc után a rémület helyét átvette a megkönnyebbülés. A béke helyreállt, a szemekbe visszatért a fény, az arcokra a természetes pír.

Láttam, hogy egyetértettek velem a gyerekek: igen, EZ a házi feladat jöhet!

A hétköznapokban, amikor reggel elindul a futószalag a „valahogy kifeszítem a szemhéjam és kikászálódok az ágyból” indítóprogrammal, azután beáll a napi rutin, olykor kívülről szemlélve, hogyan sodornak az események – alig jut idő másra. Persze akadnak kisebb tisztások, pihenőhelyek, ünnepi pillanatok, de becsengetéstől kicsöngetésig ott a nyomasztó tudat, hogy még tart a suli.

Bevallom, én is egyfajta euforikus állapotba kerültem, amikor hétvégén tudatosult bennem, hogy lezártam, kijavítottam, beírtam, megírtam mindent, és nem kell több feladatot kiadnom. Az udvaron a jutalom-jégkrémünket apasztottuk a családdal, és hihetetlen érzés kerített hatalmába, hogy NINCS sürgős feladatom, ami siettetne. A függőágyban ringatóztunk a gyerekekkel, és a lábujjaimtól a fejem búbjáig elárasztott a világbéke. Aminek szeleteit éreztem a karantén idején is, amikor sok időt töltöttünk együtt itthon, de akkor a távolból fenyegetően és türelmetlenül meredtek rám a tennivalók.

Kép

Kép: Freepik

Ennek egy időre vége. Ezen a ponton kell beismernünk, hogy MOST jönnek az igazi kihívások. Egy indián történetet felidézve eljött az idő, hogy leüljünk, és bevárja a testünk a lelkünket.

Mi vár ránk a nyári szünetben? Rengeteg halaszthatatlan és igazán fontos feladat.

Mezítláb szaladgálni a selymes füvön, kapkodni a lábainkat a forró homokban, vagy feltűrt nadrágszárral lépkedni a patakban.

Farönkről farönkre, kőről kőre ugrálni vagy fára mászni.

A vizes homokot dagasztani és árkokkal, alagutakkal tűzdelt várat építeni.

Virágokat, konyhakertet gondozgatni, a kutyával kergetőzni, háziállatokat szeretgetni.

Biciklizés közben szabadon száguldani, érezni a szél erejét és frissességét.

Meghódítani a magasságot: hegyeket, dombokat, sziklákat.

A hűs vízben a hátunkon lebegni, vagy csak nyakig megmártózni.

Kagylókat, kavicsokat gyűjtögetni, virágot szedni, virágkoszorút fonni.

A fűbe leheveredni, nézni, ahogy vonulnak a felhők, és különböző formát öltenek.

Behunyt szemmel hallgatni a madarak csivitelését, a szellő susogását, az apró rezzenéseket.

Érezni a természet illatát, élvezni a forrásvíz ízét.

Csöndben megnézni egy naplementét vagy napfelkeltét.

Éjszaka figyelni a holdat és a csillagokat.

Tésztát gyúrni, sütni-főzni, meglepetés-finomságokat készíteni.

Szalonnát sütni, bográcsozni, tűzcsóvát rajzolni izzó faággal.

Társasozni, kártyázni, beszélgetni, jókat nevetni.

Rajzolni, színezni, festeni, alkotni, olvasni, írni.

Reggelente új elhatározással és tiszta szívvel indítani a napot.

Esténként hálát adni a nap minden szépségéért, öröméért.

Megtanulni nemcsak tenni, hanem lenni is.

Ezek az én nyári házi feladataim. És persze ki-ki folytathatja a saját bakancslistáját.