Neked elmesélem – Legyen meg a te akaratod!
Mondd, mikor csináltál valamit utoljára először? – teszi fel a kérdést Sallai Zsuzsanna futóbajnok, aki 42 évesen farkasszemet nézett önmagával, a ténnyel, hogy nem bír ki egy újabb beavatkozást a szíve. A kislány, aki egykor szabadon futott a mezőn az állatok között, szövetséget kötött az idővel: „Legyen meg a te akaratod!” A Visszadobtak blog és könyv szerzőjének története.
Nyitva hagytuk a veranda és a hátsó kert ajtaját. Huzat volt, és finom, tiszta illat lengte be a házat. Anyu épp felmosott, ezért kiültetett minket apuval a gangra, hogy megvárjuk, amíg felszárad a padló. Hallani lehetett a szél erejét, ahogy becsap odabenn egy ablakot. Anyukám közben nekiállt a rózsákat metszeni, mi pedig apuval csak ücsörögtünk, és én a lábamat lóbáltam, mert nem ért le a székről. Csendben várakoztunk, csak úgy voltunk, bámultunk bele a semmibe… Ez a meghitt pillanat az első emlékem a szeretetről.
Szép, mégis félelmetes, veszedelmekkel teli gyerekkorom volt. Falusi környezetben nőttem fel, egy otthonos, egyszerű, fagerendás parasztházban, ahol mindenki együtt élt, a nagyszülők, a gyermekeik és az ő családjaik.
Hatalmas udvar vette körül a házunkat, amit mi rendszeres szorgalommal műveltünk, annak minden élményével és nehézségével együtt. Szabadok voltunk, és szabadon játszhattunk. Futottunk és hemperegtünk a fűben, a szénában, a sárban. Mind egy családként lettünk nevelve. Amíg a nagyszülők az állatokat gondozták, a földet művelték, addig a fiaik a munkahelyükön dolgoztak, és a hétvégeken segítettek be. A nagymamám és menyei a konyhában tüsténkedtek, míg mi, gyerekek a pincébe jártunk zsíros-cukros kenyeret enni. Emlékszem, sok időt töltöttem a disznókkal, kedveltem őket, képes voltam órákon keresztül beszélni hozzájuk. (mosolyog) Megvolt a saját világunk, és benne az egész életünk… Aminek része volt sajnos az ital is. Ha a férfiak ittak, agresszívek lettek – így a félelem jelen volt a mindennapjainkban. Bármi is történt tegnap, arról másnap mindenki mélyen hallgatott, mintha mi sem történt volna.
Még mi, gyerekek sem beszéltünk egymásnak a félelmeinkről, pedig a lakások ajtaja mögött az alkoholmámoros viharok ugyanolyan mindennaposak voltak, mint a főzés.
Magunkba temettük és gyűjtöttük a tegnap és a holnap sebeit. Ennek ellenére fájt, amikor Rákoskeresztúron felépítették a panelházakat, a mi házunkat pedig letarolták, és szétköltöztettek minket…
A legkisebb unokaként vidám, de szégyenlős és félénk szőke kislány voltam, tele tervekkel. Édesanya, képzőművész, festő és híres sportoló is akartam lenni… Hagyni szerettem volna magamból valami maradandót. A képzőművészet iránti vonzalmam apukámtól származik. Ő szobafestő volt, aki szépen rajzolt, de sajnos sosem élt a tehetségével. Az én rajztudásom egyetlen nyomát, a kezem munkáját a grábóci templom belső festményei és bútorai őrzik. Legalábbis sokáig azt hittem, ez az egyetlen nyom, amit magam után hagyhatok… Mert 1980 tavaszán a tervek szertefoszlottak, amikor 12 évesen 39 fokos lázzal bandukoltam a háziorvoshoz, akit egy másik doktor helyettesített.
„Mondták már neked valaha, hogy baj van a szíveddel?” – így hangzott a kérdés, amely megváltoztatta az életemet.
Háromszor volt tüdőgyulladásom egymás után, és fáradékony voltam, de semmilyen más tünetem nem volt. A szüleim ekkor már elváltak, így anyuval ketten éltük át a kérdések következményének súlyát. Kiderült a diagnózis: lyukas szívvel születtem. A születésem után, a fejlődés során ennek magától kellett volna összezárulnia, de sajnos az én szívemen nem forrt össze ez az ötforintos méretű kis lyuk, amely hirtelen az életem legnagyobb szakadékává vált. Megtudtam, csoda, hogy élek, mert csak az elhasznált vér kering a testemben. Féltem. El sem tudtam képzelni, mi vár rám, sosem voltam kórházban, sosem volt komoly bajom. Úgy éltem, mint aki teljesen egészséges, mint aki előtt ott az egész élet… Azt reméltem, ha felébredek, kiderül, hogy álom volt az egész, nincs semmi baj, ott a holnap, és kezemben a jövő.
A kimondott diagnózis után minden reggel egyetlen gondolatom volt: talán ez az utolsó napom? Elkezdtem figyelni az időt, a napokat, szinte ki akartam számolni, hogy még hány órát tölthetek a barátaimmal. Szó szerint minden nap kinccsé vált, a legkedvesebb kincsemmé – amit mégsem tudok megfogni, félretenni, lassítani...
12 és fél évesen kellett rájönnöm arra, hogy az idő az egyik legmisztikusabb dolog, mert nem tudunk vele mit kezdeni.
Anyu nagyon erősnek mutatta magát, de tudtam, hogy nagyon fél. Az ilyen életszakaszokat soha nem dolgozza fel az ember, csak elteszi egy kis fiók mélyére, és soha többé nem felejti el, hogy pillanatok alatt megváltozhat az élete. Az 1980-as években még alig volt gyakorlata az orvosoknak a szívműtétben, kevesen maradtak életben.
A legsötétebb, mégis legemelkedettebb éjszakáim között tartom számon a műtét előtti estét, amikor 13 évesen megterveztem az egész életem. Az ágyamban feküdtem a kedvenc kispárnámmal, betakarózva, és nem tudtam aludni. Sokat gondolkoztam, hogy mi lesz velem. Elképzeltem magamat, hogy milyen is leszek ötvenévesen. Nagy családot álmodtam magamnak, szerető férjet, akivel egész életünkben összetartozunk majd, mint annak idején apám családja, de alkohol és agresszió nélkül. Láttam magamat egészségesen és boldogan. Azt nem tudtam, hogy mi leszek, mivel fogok foglalkozni – a sport kitörlődött a lehetőségek közül –, arra koncentráltam, hogy akárhogyan is, de boldog leszek – egyszerűen azért, mert leszek, mert élni fogok! (mosolyog)
Mások félnek az ötvenéves kortól, én elkezdtem várni, vágyakozni utána, mert annyira szerettem volna megélni. Elérhetetlennek tűnt, és egyre távolabbivá tette ezt a pillanatot az évek alatti kilenc újraélesztés.
A műtét utáni fél évet a kórházban töltöttem, majd teljes rehabilitáció várt rám egy évig. Az orvosok nem tudták, mi zajlik bennem, a szívem teljesen kiszámíthatatlan volt. Kimerültem, és az egykori vidámság helyét a reménytelenség fullasztó, súlyos sötétje vette át. Hátat fordítottam mindennek. Átadtam a kamaszéveimet a vad önpusztításnak. Nem akartam semmit. Menekültem, a pillanatnyi örömöket kergettem, mert úgy éreztem, teljesen felesleges szeretnem. Minek és miért is szeressek bárkit is, ha hosszútávon úgysem szerethetem? Mégis volt, aki kérte, hogy szeressem... (mosolyog)
Tizenkilenc évesen le akartak százalékolni, amit nem hagytam, így édesanyám munkahelyén kaptam nyolcórás irodai állást. Egyszer anyukám megkért, hogy helyettesítsem a munkahelyén, egy értekezleten, mert ő épp nem tudott ott lenni. Mivel kislánykorom óta ismertek a munkatársai, ez teljesen elfogadott volt akkor. Velem szemben ült egy fiatal férfi, egy új szakember a cégnél. Merészen bámult, és én nem értettem, miért néz. Attilának hívták, és más volt, mint a többiek, nekem más… Kitartó és határozott. Azt éreztem, hogy akar engem, mindenestül. Amint lehetősége volt, rögtön randevúzni hívott…
Attila: „Egy csodaszép lányt láttam, aki szó szerint sugárzott. Képtelen voltam levenni róla a szemem! Tudtam, hogy meg kell ismernem. Minél közelebb engedett magához, annál inkább alátámasztotta a megérzésem: szerethető, életigenlő lány, akin abszolút nem látszik mindaz a fájdalom, amin keresztülment.”
Az orvosok nem javasolták, hogy gyermeket vállaljak, mégis a megismerkedésünk után két évvel, váratlanul, de megfogant az első kisfiunk. (mosolyog) 38 éves koromban, négygyermekes édesanyaként, túl a kilencedik újraélesztésen, a szívem már olyan rossz állapotban volt, hogy az orvosom figyelmeztetett: a következő rosszullétem végzetes lehet.
Őrültség, de ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: nem hagyom többé, hogy az orvosok és a betegségeim irányítsák az életem.
Ekkor már mindenre gyógyszert kellett szednem: a szívemre, a tüdőmre, a vesémre, a májamra és az asztmámra is. Kívülről figyelve magamat, úgy láttam, mintha kötelek rángatnának összevissza, és a kötelek végén fehér köpenyes emberek dobálnának gyógyszerekkel, azon kísérletezve, hogy mitől leszek jobban, mitől nem lesz annyi bajom.
A természetesnek titulált leépülő, elmúló állapotomat nem fogadtam el, ugyanis értelmetlen volt a számomra. Mert miért valósult meg az egyik legáhítottabb vágyam, az, amit 13 évesen az operáció előtt elterveztem… miért is lettem négygyermekes családanya, ha nem láthatom őket felnőtté válni, és nem lehetek köztük öregen, kedves, idős nagymamaként? Ez képtelenség! Azt éreztem, hogy valami nem stimmel ebben a történetben.
Aznap este a szokásos esti rutin előtt, fürdéshez készülődve levetkőztem, és megálltam a tükör előtt. Farkasszemet néztem önmagammal négy órán keresztül. Feltettem magamnak a kérdéseket, és életemben először, hagytam tisztán megválaszolni: Mit is akarok én tulajdonképpen? Mit mutatok a külvilágnak? Mikor csináltam valamit utoljára először?
Az elhatározás megszületett: „fejest ugrok”, bele az ismeretlenbe. Elköltöztünk, szakítottunk a régi életünkkel, és bérletet vettem egy spinning-órára. Bemutatkoztam az edzőnek, és bár a vágás a mellkasomon helyettem is beszélt, elmondtam, hogy négygyermekes anya vagyok, előtte nem sportoltam, mert nem volt megengedett, volt egy szívműtétem és kilenc újraélesztésem. Az ok, amiért itt vagyok, két szó: élni akarok! Az edző szemrebbenés nélkül elfogadta az indokomat, nem ijedt meg, és sosem mutatta, hogy látja a kínlódásomat, amit az elején rendszeresen átéltem az óráin. (mosolyog)
Az első bringaversenyemen futók is részt vettek, akik futva teljesítettek mindennap sok-sok kilométert. Csodáltam őket! Ámulatba ejtett az a koncentráció, amit ők beletesznek a sportba – tudom, más sportban is ott van ez az elmélyülés, de így, ennyire élesen én csak a futásban láttam. Elvarázsoltak.
Közéjük akartam tartozni, olyan akartam lenni, mint ők. (mosolyog)
2014 májusában vettem részt az első futóversenyen. Beneveztem a 10 km-es távra, egyrészt mert élveztem a bringában is, hogy van egy cél, amiért dolgozhatok, másrészt mert egyre inkább vágytam rá, hogy egyszer én is ott álljak egy futóversenyen a rajtmezőben úgy, mint bárki más, ahol senki nem tudja, mi van mögöttem, ahol csak egy futó lehetek a többiek között.
Azóta több mint hat év telt el, és már több mint 200 versenyen futottam. Az egyik legemlékezetesebb versenyem a tavalyi 81 km-es Korinthosz volt, ahol először sikerült holtpont, émelygés és egyéb „ultrás körülmény” nélkül lefutnom 81 kilométert.
A futás során fokozatosan elhagytam minden gyógyszert, és teljes életmódot váltottam, ennek következtében szép lassan átalakult a szervezetem. Ma a szívem jól van, a futástól megerősödött. Néha az orvosom sem hiszi el azt, ami velem történt. Régen 100 volt a pulzusom, amióta futok, csak 48–50 – az ultrafutókra jellemző, hogy ilyen alacsony a pulzusszámuk. Ma már semmilyen gyógyszert nem szedek, és olyan jó érzés ezt kimondani! (mosolyog)
Attila: „Az együtt töltött sok-sok év alatt – mindig emlegetjük, hogy már sokkal többet éltünk együtt, mint külön – volt aggódás rendesen, majd ez az aggodalom átalakult féltéssé bennem. Féltettem attól, hogy túl kemény saját magához. Ő sohasem tekintett magára (helyesen) betegként. Érdekes, az meg sem fordult a fejemben, hogy a sportolás nem lesz rá pozitív hatással. Már régen megállapítottuk és alkalmazzuk, hogy csak akkor sikerül, amit eltervezünk, ha mind a ketten »egy irányba nézünk«! Amit tőle tanultam: a döntéseiben mindig a belső hangjára hallgat, kizárva bárki más véleményét.”
Muszáj volt megtanulnom, hogy egyedül magammal vagyok versenyben. Nem engedhettem meg, hogy máshoz hasonlítsam magam. Kitűntem a hatalmas vágásommal a mellkasomon, a fáradékonyságommal és a más gondolkodásommal is. Minden reggel úgy kelek fel, hogy de jó, megint van egy új napom, és ebben az egy napban nincs idő a versengésre másokkal, csak az idővel, amit arra a napra kaptam. Így élek 1981 szeptembere óta, ez határozza meg a mindennapjaimat: csak magamnak van időm bármit is bizonyítani. A „majd holnap” kifejezést nem tudom tolerálni. Attilától pedig az elköteleződés stabilitását tanultam meg, és azt, hogy létezik igaz ember. Szeretnék olyan jó lenni, mint ő. (mosolyog)
A szívünk súg, csak nem vagyunk elég bátrak meghallani. Ebbe a média is nagyon belejátszik. Zakatolnak a „háttérhangok”: csak szól a tévé, de nem nézem, vagy szól a zene, hogy ne legyen csend – ez persze nem baj, csak így nem súg a szív, illetve amit súg, az olyan halk, hogy egyáltalán nem halljuk, elnyomja a zaj. Amikor egy kórházi ágyon fekszel, vagy otthon éjjel a csendben, akkor lehet hallani, meg a hosszú futásokon. (mosolyog)
Képesek vagyunk bárkivel beszélgetni – de a lelkünkkel miért nem? Ma, 55 évesen már bátor vagyok a csendhez!
Sokáig azt írtam minden levelem aljára: „Legyen meg a te akaratod”, de tiéd az akarat, a te akaratod az, amit a szíved legmélyéről vágysz… ami sosem kézzelfogható, ettől olyan különleges.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>