„Kitűnő tanuló voltál, te meg itt bohóckodsz?!” – Álmok újraírva

– Bár most itt ülünk a pécsi Bóbita Bábszínház régi díszletei között, de te Szeghalomról származol, így gyerekként bábszínházzal talán nem is találkozhattál.
– Láttam a Mazsola és Tádé és az ehhez hasonló bábfilmeket a tévében.

– Említetted, hogy keresztény oviba jártál...
– Nem is az ovi, csak az az egyetlen csoport volt keresztény. Ezen magam is csodálkoztam, szüleim, nagyszüleim sem hívők, mégis, amikor beírattak az óvodába, éppen ezek az óvónők voltak számukra szimpatikusak. Ebben a csoportban vállaltan keresztény értékeket közvetítettek, megtanultam imádkozni, s amellett, hogy meséket hallgattunk, mindennap eljátszottak nekünk egy-egy bibliai történetet is. Később kezdett érdekelni, hogy mi ennek az egésznek a valóságalapja.

– Mikor tapasztaltad először, hogy a kereszténység jóval több, mint kultúrközeg?
– A konfirmációm nyarán Balatonszárszón voltam ifjúsági táborban, ott szembesültem azzal, hogy a kereszténység valóban érdekli a fiatalokat. Ez volt az a nyár, amikor a szüleim elváltak. Persze tudom, hogy minden válófélben lévő családban identitásválságban szenvednek a gyerekek, de én azt éreztem, az álomcsalád szakadt ketté. Tele voltam kérdéssel: mit jelent a szeretet tulajdonképpen? Akkor tapasztaltam meg, hogy bár elhagyott a vérszerinti apám, és itt a földön sokat csalódunk, de van egy tökéletes, mennyei édesapám, aki soha nem fog nekem csalódást okozni. Ez volt az első személyesebb és nagyon intenzív tapasztalatom.

Kép

Vadon Judit – Kép: Tamássy Andrea

– Neked többször átíródtak az álmaid, nem csak a családod miatt. Magyar szakos bölcsész voltál, színházi tapasztalatokkal, az örömöt adni akarás vágyával; hogy lett belőled bábszínész?
– Amikor a diák-színjátszókörös jelenlétem pozitív visszhangot vert, arra következtettem, hogy színésznőnek kell lennem – a családom viszont úgy vélte, ezt a komolytalan, gyerekes vágyódást ki fogom nőni. Ezt elfogadva jelentkeztem magyar szakra, mellette viszont csatlakoztam az egyetemi színjátszó körhöz, itt kezdődött újra a történetem a színházzal.

A színpadon azonban mégsem voltam teljesen önmagam. Nagyon nehezemre esett, hogyha kell, felpofozzak valakit, ha kell, megcsókoljam, szorítottak a testem korlátai.

2009-ben ilyen küzdelmek között találkoztam a bábbal egy fesztiválon, ahol rádöbbentem, hogy ez az, amit valójában mindig kerestem. A báb olyan közvetítő, ahol végre nem az én jelenlétem fontos, mert van valami, ami korlátok nélkül kifejez helyettem érzéseket, gondolatokat – ráadásul ha akarom, spárgázik vagy fejen áll, esetleg repül. Heuréka-élményem volt! Erre az összművészetre vágytam, csak nem tudtam nevesíteni: egyszerre képzőművészet, színház és zene. Ha nálunk, a Bóbitában körülnézel, a báboknak saját életük van; mind költészet, nem csak vizuális élmény.
A hitemet is hasonlóan élem, mint a hivatásomat: itt van az ember most is, de csak annyi hangsúlyt kap, hogy adjon és szeressen.

Kép

Vadon Judit – Kép: Tamássy Andrea

– Ha jól sejtem, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet meg sem próbáltad, hogy hivatalosan is bábos lehess.
– Túlkoros voltam, de fejlődni szerettem volna, ezért az egyetem mellett is kerestem a lehetőségeket, és a Kolibri Színház Stúdiójára bukkantam. Ott a szívemet-lelkemet beletettem a bábozásba, a tanulásba. Hálás vagyok a mestereimnek, Török Ágnesnek és Szívós Károlynak, második családom lettek. Amikor végeztem, megpályáztam egy állást itt a pécsi Bóbitában – és nem vettek fel. Akkor nem értettem, hogy megtaláltam a hivatásomat, mégis bezárult egy kapu, de rábízva ezt az ügyet Istenre, az elengedést választottam. Vért izzadva küzdeni az álmainkért nagyon szép dolog, de ennél én realistább vagyok. Felrémlett előttem, hogy a szüleimnek lesz igaza... Ekkor csörgött a telefonom, Sramó Gábor volt, a Bóbita igazgatója azzal, hogy mégis engem szeretnének. 2013 óta vagyok a társulat tagja.

– Végül Marosvásárhelyen végezted el a báb szakot.
– Igen, mert 2018 óta csak felsőfokú végzettséggel lehet bábszínészként dolgozni, dacára annak, hogy a bábszínház egy mesterség. Persze az egyetemen is rengeteg hasznos dolgot tanultunk, de nem hasonlítható ahhoz, mennyit tanulok a kollégáktól, amikor egy előadáson együtt dolgozunk, és megmutatják egy bábnak a csínját-bínját.

Családi hagyományokra épül a bábszínház, engem a tapasztalat visz előre.

Az oklevélre viszont szükség volt, tehát ahogy kiderült, hogy Marosvásárhelyen van magyar nyelvű képzés, a magyar bábszínházakból megindult oda a csoportos zarándoklat, munka mellett.

– Ezért meg kellett küzdeni.
– Nem tudom, kinek és hol van manapság egyenes útja. Ahogy visszagondolok ezekre az évekre, nem az hangsúlyos, hogy milyen kemény volt, hanem az öröm, hogy most itt vagyok, és Isten végig a tenyerén hordott. Olyan sok lehetőség volt kicsúszni a tervéből...

– Szerinted ki lehet csúszni a tervéből? Hogy?
– Ha az ember csak a saját eszére hallgat. Ezzel most nem azt mondom, hogy aki nem hívő, az nincs rajta az úton, nekem is volt olyan időszakom egyetemistaként, amikor többet voltam kocsmában, mint templomban. Másképp is dönthettem volna, még akkor is, ha tudom, mi a jó. De Isten nem olyan Isten, aki ha egyszer letértél az útjáról, azt mondja, hogy viszlát. Nála van új esély.

Kép

Vadon Judit – Kép: Tamássy Andrea

– A te álmaid úgy íródtak át, hogy közben közelebb kerültél magadhoz.
– Magamhoz is és Istenhez is. Bizonyos önismeretre mindenki szert tesz.

Istennek nem az a célja, hogy elveszíts magadból valamit, hanem hogy igazán önmagad lehess. Nagyon szeretnék olyan bábszínházi produkciókat létrehozni, amelyek Isten felé mutatnak.

Abban hiszek, hogy az igazi művészet mindenképpen Isten felé mutat. A báb kézzel foghatóan teremtés. Amikor Matyival várandós voltam és nem fértem bele a jelmezekbe, a bábszínház műhelyében dolgoztam a lányokkal. Kasíroztam, festettem, ruhát varrtam a báboknak. Számomra ez nagyon fontos része a társulati létünknek. Sokkal többet kellene lemennem a műhelybe, mert ha tudom, hogyan készült egy báb, sokkal könnyebben tudom élővé tenni.

– Tetszett, amit mondtál a mester–tanítvány viszonyról. A bábosok mintha jobban összetartanának, mint a színházi szcéna többi része.
– Ha így van, az a mesék miatt van. Nálunk mindent átsző a mese, minden történet úgy végződik, hogy győz a jó: amivel az ember nap mint nap foglalkozik, az a szívébe ivódik. Az, hogy ebben a kicsi szakmában ismerjük egymást, és nem különülnek el annyira a szerepek, jót tesz az emberi kapcsolatoknak. Mindenkinek egészséges családi élete van – ez sokat segít. Haza tudok menni megfürdetni, lefektetni a gyereket, és behozhatom, mert foglalkoznak vele. Ha találkozunk a kollégákkal, azt látom, hogy nincs irigység. Egy csodálatos előadás láttán közösen sírunk és gratulálunk.

– Mikor született meg a bábos identitásod?
– Ahhoz kötöm, amikor a Bóbitában bábszínésszé váltam, mert azóta abból élek, ami a hivatásom. Bár a családon belül még most is megkapom, hogy „kitűnő tanuló voltál, lehettél volna mondjuk jogász, te meg itt bohóckodsz?!” Abból élni, amit az ember szeret csinálni, nagyon-nagy ajándék. Számomra a hétköznapi boldogság fontosabb, mint az anyagi előnyök.

Bábszínészként nem keresünk sokat, ezen nincs mit szépíteni, de az megfizethetetlen, amikor egy bolt parkolójában a kislány csillogó szeme odaragyogja feléd, hogy „te voltál a Tündérszép Ilona”.

– A bábos gyerekének lenni irigyelt pozíciónak tűnik. Hogyan kapcsolódik az anyaszerep a bábhoz?
– Mindig nagy családot szerettem volna, és ebben nem akadályozhat meg a munka. Tudtam, hogy a színházi hivatás nehéz út ebből a szempontból, mert próbálni kell sokszor este 10-ig, nem beszélve a hétvégékről és az ünnepekről... Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de most úgy érzem, hogy meg fogunk tudni oldani mindent. Matyi 10 hetes volt, amikor visszajöttem egy előadásra már. Az őszinteség sokat segít: a főnököm hamarabb tudta, hogy várandós vagyok, mint az édesanyám, mert a köztünk lévő bizalmi és szakmai kapcsolat azt jelenti, hogy számíthatunk egymásra.

Kép

Kép: Tamássy Andrea

– Szereted a csecsemő-bábszínházat?
– Nagyon. Teljesen máshogy működik minden, mint a nagyszínpadon. Ha valaki sír, akkor megállunk, szólunk hozzá, megpróbáljuk megvigasztalni. Ez szakmailag kihívás, sokszor improvizálunk. Ezek nem nagy szellemi muníciót tartogató produkciók, de látom a kicsiken, hogy tetszenek nekik a színek, a formák, a mondókák. Örülök neki, hogy ez a baba a hasamban már most találkozik a kultúrával.  

– Megérinthető színésznő vagy, aki jól viseli a kis babakezek tapogatását?
– Persze. Fogjuk a piciket, és visszavisszük anya ölébe. Van, aki annyiszor fordult már meg nálunk, hogy névről ismerjük.
Hálás vagyok, hogy minden készségemet, tehetségemet tudom használni a hivatásomban, de a legnagyobb öröm, hogy ebből a családom is profitál, ha Matyival bábozunk, mondókázunk vagy épp előkerül az ukulele.