Szám Kati: Hajnali randevú
Megyünk együtt, test és lélek, mint munkába induló szerelmespár, akik mások előtt illedelmesen titkolják, mennyire összetartoznak.
„Te egy hős vagy!” „Én nem tudnék emiatt felkelni!” Színpadias mondatokat kapok valami olyasmiért, amit önzésből csinálok. Amihez mégis több mint 40 évre volt szükségem, hogy megtegyem. Hadd meséljem el, miért kelek egyes reggeleken korábban és járok azokra a bizonyos… nevezzük csoportos edzéseknek.
Amikor a 19. burpeet csinálom, sosem az lebeg a szemem előtt, hogy a strandszezonra beleférjek az egy számmal kisebb fürdőruhába, hogy bírjam a női lét sokszínteres kihívásait, vagy letornázzam 2 tizeddel a koleszterinszintemet. A 19. burpee-nél igyekszem egyenletesen venni a levegőt, tartani a derekamat hasizommal, figyelni, hogy a térdem és a bokám ne dőljön ki-be, lapockák lehúzva, fej a gerinc meghosszabbítása, érzem minden izmomat, figyelem, ahogy engedelmeskedik a testem. Ahogy fél évszázada mindig, csak általában rá se hederítek. Most azonban csak arra koncentrálok, hogyan segíthetek neki. Mozgok, lélegzem, küzdök, tudva, hogy bármikor abbahagyhatom, nem kell elérnem a villamost, menekülnöm a medve elől, nem kell tartanom a fülfájós alvó gyereket ébredésig a karomban vagy magamat egy krokodilokkal teli folyó fölött.
Nem az életemért hajtok, nem is mások életéért. Szabad akaratomból, komfortzónán túl és fájdalomhatáron innen használom a testem, és élvezem, hogy létezhetek benne.
Közben látom a többieket, nekik is a 18. vagy a 20. burpee jön. Pontosan érkeztek az edzésre, ahogy mindig – lakótelepi lakásból, bérelt garzonból nagy családi házból; gyalog, bringával, villamossal vagy autóval; miután lerohantak kutyát pisiltetni, elkészítették a gyerekeknek a tízórait, rápillantottak az aznapi prezentációra, bedobták az edzéscucc mellé a magassarkút az esti rendezvényre, vagy megfőzték a vacsorát, mert este szülői lesz.
Ahogy bemelegítünk nyaktól bokáig, a beinduló véráram kimossa belőlünk a reggel gondjait, a nap elvégzendő feladatait. Elhangzik egy-két félkomoly panasz a reggel, a hideg, a közlekedés miatt, de a kényelem tiltakozása is csak olyan, mint a korai órán ropogó ízületek: lassan beletörődnek abba, ami következik. Már nem érdekes, milyen nap van, mit kellene elintézni, hogy indulás előtt összevesztünk a fürdőszobán, hogy vár egy nehéz beszélgetés. Hogy hol tartok a házimunkával, a karrieremmel, az életfeladataimmal, és ki mindenki fogja ezt ma rajtam számonkérni. Ezen a korai órán gyakorlatok, sorozatok, körök mérik az időt. Hajlítás, nyújtás, egyensúlyozás, ugrás, emelés. Nincs elvárás, csak lehetőség és biztató mosoly a másik izzadó arcán, vagy bátorító poén a TRX-en függve. Együtt tornázik a cukrászlány, a cégvezető, az egyetemista, az óvónő, az építész, a menedzser, a szerkesztő és akiről fogalmam sincs, mit dolgozik, csak azt tudom, hogy éjszakai ügyeletből érkezik, kezében automatás kávéval. Viszont pontosan tudom, kinek nehéz a bosun egyensúlyozni, mert nem lát az egyik szemére, kinek fáj a csuklója, ami miatt súlyzóra támaszkodva tartja a fekvőtámaszt. Sejtem, ki kivel áll párba, mert egyforma erővel dobják a medicinlabdát vagy épp megosztoznak a könnyebb és nehezebb kettlebelleken. Vagy csak azért, mert egyszerűen jólesik ma reggel arra a másikra nézni, megkérdezni a pihenőidőben, hogy sikerült-e a zabkeksz, amit a múltkor sütni készült, meggyógyult-e a nagyi, megdicsérni az új pólóját, szólni, hogy kikötődött a cipőfűzője.
Amikor az utolsó körnek is vége, egyszerre lassul a légzésünk, fekszünk a talajon, ernyednek és nyúlnak az izmok, a test pedig hormonkoktéllal köszöni meg az agynak, az elmúlt órát.
Közben felkelt a nap, egy pillanatra minden tökéletes, friss érzések és gondolatok költözhetnek a kiürített elmébe, jó létezni, érezni, elindulni majd újra.
Az öltözőben lemossuk az izzadságot és a ruháinkkal együtt, visszavesszük a nap tennivalóit is. Közben persze csacsogunk egy kicsit, valaki sminkel, valaki előveszi a reggel készített turmixot és közben már nézi az e-maileket a telefonon.
Szép napot kívánunk egymásnak mi, akik ezen a reggelen a testünkkel randevúztunk. Hogy azán újra rábízzuk magunkat, ahogy mindig. Hogy ma is vigye tovább azt, ami nem test, mint nevelő a kölcsönkapott gyermeket. Megyünk együtt, test és lélek, mint munkába induló szerelmespár, akik mások előtt illedelmesen titkolják, mennyire összetartoznak.
A cikk Szám Kati „Létkóstolgató” sorozatának része.
„Az ember nem keresheti mindig az élet célját, hogy miért is teremtették ebbe a világba – néha arra is szükség van, hogy megértse, miért ebbe a világba teremtették.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>