Neked elmesélem – Nagymama, most segíts meg!

Kislányként imádtam a gyöngyöket. Szórtam, fűztem, tapogattam és nézegettem őket. Teljesen le tudta kötni a figyelmem, ha elém tettek egy üres üveget és egy csomag gyöngyöt. Egymás után öntögettem a különböző formákat és színeket, élveztem a szépségüket. Ilyenkor egy más világba kerültem, szinte elfeledtem a külvilágot. Később aztán hasznosabb tevékenységeket folytattam a gyöngyökkel, például karkötőt fűztem belőlük.

Nekem nincs konkrét élményem arról, hogy én tudom, mi szeretnék lenni. Sőt, ki kell mondanom, nem volt semmilyen elképzelésem. Csodálom is azokat, akik gyerekkoruk óta tudják, hogy mi lesz belőlük. Úgy talán könnyebb élni, haladni.

Tízéves lehettem, mikor Antal Imre, a híres televíziós műsorvezető-riporter ellátogatott hozzánk interjút készíteni a Lelkes családdal. Ez akkoriban nagy dolognak számított, mivel ő volt a legismertebb közszereplő, aki szinte uralta a televíziót. Jól emlékszem, a négy testvéremmel szinte vigyázzállásban álltunk, figyeltünk és rettentően izgultunk, hogyha kérdeznek, biztos jól válaszoljunk – pedig nem volt helyes válasz. Mindnyájunktól megkérdezték: „Na és te mi leszel, ha nagy leszel?” A bátyám határozottan rávágta: „Szakács!” Én pedig csak annyit mondtam: „Akármi lehetek!” Ez a két szó végigkísérte az életemet.

Nem ragaszkodtam soha egyetlen szakmához sem, és nem hittem abban, hogy csak és kizárólag egyetlen út létezik, amiben jó lehetek. Ez az én véleményem, szerintem az élet hosszú ahhoz, hogy csakis egyetlen területet ismerj meg. Akkoriban jót nevettek a válaszomon, de én ezt komolyan gondoltam! (mosolyog)

Kép

Lelkes Virág 

Amikor sok évvel később egy HR-osztályon kötöttem ki, azt mondták nekem: „Hú, mennyi munkahelyed volt már! Ezt és ezt húzzuk ki, és mondjuk, maradjon csak ez a kettő!” Én ezt nem értettem. Nem lennék ma itt, és nem lennék az, aki vagyok, ha nem lett volna ennyi érdeklődési területem, ha nem sodródtam volna. Simán végig tudnám vezetni, hogy melyik munkahelyen mit tanultam, legyen szó akár szakmabeli, akár emberi vagy egyszerűen csak élettapasztalatról. Persze tudom, ők azért mondták ezt nekem, mert a sok munkahely jelentheti a félelmet sz elköteleződéstől, pedig nem. Egyszerűen csak amikor el kellett jönnöm, tovább léptem. A legjobb az egészben, hogy hatalmas kapcsolati hálót tudtam kiépíteni.

Apai ágról igazi művészcsaládból származom. A nagyapám és nagymamám is festő volt, édesapám pedig Munkácsy-díjas formatervező, és az ő testvérei is a művészi pályát választották. Szóval a lényeg, hogy ez a szál nálunk egészen az unokákig végigvezethető. Emiatt volt nálunk az a bizonyos forgatás is, amit említettem. Az ő életükön keresztül láttam, hogy mennyire nehéz az embernek önmagát érvényesíteni – így kezdtem el a sales irányába húzódni.

Önmagunk menedzselése az egyik legnehezebb feladat, főleg ha egy szerény emberről beszélünk. Hogyan mondod el saját magadról, hogy miért vagy jó, miben vagy jó, hogy miért válasszanak téged? Ezeket nem igazán merjük pontosan megfogalmazni, inkább ködösítünk. (mosolyog)

Segíteni, adni akartam a családom tagjainak, és úgy véltem, tudok is adni, mert én el tudom róluk mondani azt, amit ők saját magukról nem. Ha egy kicsit elfogultan is… (nevet)

Általános iskola után idegen nyelvű gyors- és gépíró szakon tanultam tovább szakiskolában, ahol rögtön akadályba ütköztem. Túl görcsösen fogtam a tollat és túlságosan rányomtam a hegyét a papírra, emiatt lassan írtam. Ebben az időszakban sokat hallottam ezeket a kedves mondatokat: „Ezt sem tudod megcsinálni? Nem jó, Virág!” Szóval nem tudtam elvégezni az iskolát. Mivel öten vagyunk testvérek – én vagyok a középső –, nálunk nem volt arra lehetőség, hogy az egyikünk külföldön tanul, vagy várakozik, hogy kitalálja, mihez is kezd az életével.

Amikor nem tudtam befejezni a középiskolát, mindenféle végzettség nélkül álltam neki munkát keresni. Elmentem egy fejvadász céghez, akik a kis önéletrajzomat nézve azt hitték, viccelek. „Ezzel így sehol nem fogsz tudni elhelyezkedni!”

Majd egy nagy multicég leányvállalata betelepült Magyarországra, akik meghirdettek egy logisztikai állást. Jelentkeztem, annak ellenére, hogy semmilyen elvárásnak nem feleltem meg. Az interjú elején nagyon kellemetlenül érezte magát mindenki abban a komoly, kis irodában, mivel nem tudtam válaszolni a kérdésekre. Majd elkezdtem teljesen másról beszélni, arról, hogy tanulni szeretnék, hogy szorgalmas vagyok, hogy akár már holnap kezdenék, vagy most azonnal! Felvettek, és hat évig dolgoztam velük együtt. (mosolyog) Később az egyik legnagyobb magyar kereskedelmi csatornához is így kerültem be. A munka meghozta az önbizalmam, olyannyira, hogy közben letettem az érettségit, és főiskolára is jelentkeztem, andragógiából diplomáztam. Bennem huszonegy évesen indult el a folyamata annak, hogy szükségét érezzem a tanulásnak.

Három dolog vitt mindig előre: az alázat, a szorgalom és a pozitív hozzáállás. Nem tudok addig nyugodtan aludni, amíg tudom, hogy befejezetlenül hagytam valamit. Akkor „kattogok”, jár az agyam. Apum és a nagyapám volt ilyen. Tőlük örököltem a maximalizmusom.

Emlékszem, nagyon nehezen tanultam németül. Szó szerint küzdöttem vele! Nagyapám mindig megkérdezte: „Na, fiam, hogy haladsz a némettel?” Amikor sikerült a vizsgám, irtó büszkén mentem, hogy elújságoljam neki a jó hírt. Ennyit reagált: „Jól van, ügyes vagy! És a franciával hogy állsz, fiam?” (nevet)

Voltam mozifilm-feliratozó, eladó, nyomdánál kereskedelmi vezető. Sodródtam, és negyvenegy éves koromig bárhol is dolgoztam, mindig azt éreztem, hogy oké, tök jó, de nem az igazi. Valami hiányzik. Viszont ma is úgy gondolom, ha vártam volna, ha azzal töltöm az időm, hogy kitaláljam, mi az én életcélom, akkor nem fejlődött volna a személyiségem. Akkor talán még kevésbé és még később értettem volna meg, hogy merre is haladjak. (mosolyog) García Márquez írta: „Mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.” Én, azt hiszem, megmásztam azokat a bizonyos lépcsőfokokat.

A sütés, a konyha mindig jelen volt az életemben. Ebben nőttem fel. Nagymamámról anyukámra és unokákról unokákra öröklődnek nálunk a receptek.  A konyha jelenti számomra a közösségi teret, mert anyukám mindig ott volt. Az én kicsi szobám közvetlenül a konyha mellett helyezkedett el, szóval amikor felébredtem, máris éreztem az illatokat, sokszor ki is találtam, hogy mi készül. A rácsos linzer volt a kedvencem, ez volt az első, amit megtanultam elkészíteni. Egyébként minden sütinek a szélét szeretem a legjobban, ami kicsit ropog, kicsit égett, kicsit tökéletlen.

Az egyik legmeghatározóbb szereplő az életemben a nagymamám, Kató mama. Nekem ő volt a nő, a béke, a gyengédség. Jött-ment, kereskedett, amikor a férjét elvesztette, egyedül tartotta el a nyolc gyereket. Ha nem tudok elkészíteni valamit, rá gondolok: „Jaj, nagymama, most segíts meg!”

Tőle örököltem a monotonitás szeretetét. Furán hangzik, de számomra a monoton szó nem negatív, hanem békés, valami olyasmi, amire számíthatok, amihez kötni tudom az időt. Amikor a nagymamánál töltöttük a szünidőt, ő minden este hétkor rózsafüzér-imádságot mondott velünk. Az elején rettentően szenvedtem tőle, majd a testvéreimmel együtt elkezdtük várni a hét órát. Ha elmaradt, hiányérzetünk volt, sőt, azt hittük, biztos valami baj van. (mosolyog) Számomra létezik az értékes, az értéknövelő monotonitás. Amikor megkérdeztem tőle, hogy erre miért van szükség, csak annyit mondott: „Az elcsendesedésért.” Az életemben a hit mindennek az alapja, nélküle nincs semmim. És itt nem feltétlenül csak a vallásról beszélek, hanem egyfajta belső hitről. Szóval simán elkészítek több száz bejglit egymás után. (nevet)

Kép

Lelkes Virág – Kép: Vavrik Dóra

Otthon mindig azt tapasztaltam, hogy a főzés, a finom illatok, a fűszerek, a konyhai hangok oldanak.

Figyeld meg, ha főzöl, ha együtt főztök, könnyebben kimondjátok a dolgokat, mert ilyenkor a fókusz nem saját magadon van, hanem azon, amit csinálsz. Az egó háttérbe szorul.

Az otthon, a tűzhely melege biztonságérzetet ad, ahogy a sütés és a főzés képes közösségeket összehozni – ezeket édesanyámtól tanultam! Ha áthívok barátokat, mi valahogy mindig a konyhában kötünk ki, és utána alig akarnak hazamenni a vendégek. (nevet)

Na és hogyan is lettem cukrász… (nevet) Tizenöt évesen ének-zene tagozatos voltam, kórusban énekeltem. Majd a zene elmaradt az életemből. Felnőtt nő voltam már, amikor visszatért és felforgatta az életemet. (nevet) A volt kórusvezető felkereste a régi csapatot, hogy lenne egy kórustalálkozó Csehországban. Irány Sumperk! A buszon osztották ki, hogy ki hova, melyik szállásadóhoz fog kerülni, és volt egy cseh név, amin nagyot mosolyogtunk. Majd felszállt egy nagyon jóképű cseh fiatalember: ő lett a nagy szerelem. Így lett az új otthonom Sumperk. Kint dekorációs üzletben dolgoztam, gyertyákat öntöttem, szappanokat készítettem és rengeteget főztem. A csehek nagyon szeretik a magyar konyhát. Ekkor fogalmazódott meg bennem először az ötlet, hogy nyissunk egy rétesboltot. Évekkel később, a különválásunk után kezdtem el a cukrásziskolát. Nem tudom kifejezni a fájdalmam és az akkori érzéseimet. Nem is szeretnék visszagondolni erre az időszakra. Összetörtem.

A hazajövetelem után, amikor csak árnyéka voltam régi önmagamnak, édesapám feltette a kérdést: „Virág, mikor, ha nem most?” Igaza volt, ez hozott ki a depresszióból. Ekkor éreztem először, hogy a cukrászat lesz a nagybetűs igazi.

A szakma, amelyben nincs hibázási lehetőség. Itt nincs photoshop. Ha hibázol, nincs más választásod, újrakezded! A cukrászat egy nagyon kemény fizikai munka, a nagyüzemben sokszor 20 perced van 12 házitorta betöltéséhez.