Anne Frank naplója – Egyetlen alkalommal az Operettszínház online műsorán!
Április 16-án egyetlen alkalommal lesz látható az Anne Frank naplója. Mono-opera egy kislányról, aki képes volt meglátni a szépet olyan időkben is, amikor körülötte minden romokban hevert. Anne Frank életigenlő hozzáállása a jelen korban is erőt ad. Grigori Frid zeneszerző hamisítatlan 20. századi művet alkotott, amely a koloratúrszoprán főszereplő mellett kamarazenekarral szólal meg. A formabontó díszlet pedig szintén fontos eleme ennek a különleges hangulatú produkciónak. A címszerepet a Zeneakadémia operaszakos hallgatója, Süle Dalma játssza, vele beszélgetett Hekler Melinda e nagy feladat kihívásairól, a különleges kortárs zenéről és a műben rejlő értékekről a mono-opera ősbemutatója kapcsán tavaly. Az április 16-i online előadásra jegyek itt találhatók.
Anne Frank tizennégy éves korában írt naplója az egész világot meghódította, több mint 60 nyelvre fordították le. A kislány híres író szeretett volna lenni, ám nem élhette meg, hogy álma valóra váljon, mivel a bergen-belseni koncentrációs táborban egy tífuszjárvány során életét vesztette, néhány héttel a felszabadulás előtt. Édesapja túlélte a koncentrációs tábort, megtalálta Anne naplóját, és felismerte irodalmi értékét. Hamarosan ki is adatta a művet, amelyben egy különleges lány érzéseit, gondolatait olvashatjuk családról, világról, háborúról és Istenről. A naplóból készült egyszemélyes opera magyarországi ősbemutatóját 2021. február 15-én tartották a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában.
– Egy tapasztalt operaénekesnek is kihívást jelentene egy órát egyedül végigénekelni egy mono-operában. Hogy készültél erre a szép feladatra?
– Tavaly februárban kaptam meg a kottát, és éppen akkortájt utaztam Amszterdamba, ahol pont minden Anne Frank születésének kilencvenedik évfordulójáról szólt. Nagyon jó érzés volt tapasztalni, hogy mennyit jelent ez a történet az embereknek szerte a világon. A készülés során először a könyvet olvastam el, majd azonnal neki akartam vágni a zenei anyag megtanulásának is, de a versenyeim és más kötelezettségeim miatt végül a nyári szünetben kezdtem el hangról hangra megismerkedni Grigori Frid művével.
– Mennyire befogadható szerinted ez a zene? Sokan idegenkednek a kortárs komolyzenétől, de talán ez a történet még hozzájuk is közel hozhatja ezt a műfajt.
– Karakteres kortárs zene ez, de semmiképp se kell tőle megijedni.
Nekem most már nagyon dallamosnak tűnik, miután fél éve ezzel kelek és fekszem, de így nehéz elvonatkoztatnom a saját lelkesedésemtől.
Én egyébként is sok kortárs művet énekeltem, amikor a Holland Királyi Konzervatóriumban tanultam, mert ott a barokk mellett a kortárs darabokon van a fókusz, és ez szerencsére jól áll a hangomnak is. Többek között énekeltem az Ereprijs zenekarral, az Asko Schönberg Ensemble-al. Dolgoztam Reinbert de Leeuw-vel, aki a kortárs zene nagy alakja, karmestere volt. A premieren részben az ő tiszteletére is énekeltem, mivel előtte való nap, február 14-én hunyt el. A feladatnak ettől a részétől nem ijedtem meg, inkább azt éreztem, hogy milyen hihetetlen, hogy az első igazán komoly dolog, ami megtalál itthon, ennyire passzol nekem. Ráadásul még színészileg is ki tudok benne bontakozni.
– Lehet rólad hallani, hogy otthonosan mozogsz a színpadon, és kifejezetten örülsz a komolyabb színészi feladatoknak. Itt azokból nem volt hiány.
– Ezt a munkát ajándékként fogom fel. November óta heti rendszerességgel dolgozik velem Rátóti Zoltán rendező napi négy-öt órát, nem tudom, lesz-e még az életemben ilyen hihetetlen kivételes helyzet.
Rögtön az első találkozásunkkor olyan bizalmat éreztem iránta, amiből tudtam, hogy nagyon különleges dolog születik. Fantasztikus volt a munka, mert soha semmit nem erőltetett rám, nem mondta, hogy ezt vagy azt meg kell csinálnom, hanem addig próbálgattunk egy-egy szituációt, vagy addig magyarázta a helyzetet, amíg el nem kezdett működni a dolog. Mindemellett nyitott volt az én improvizációimra is.
– Hogyan látod a címszereplőt, akit megformálsz?
– A napló már akkor abbamarad, amikor megtalálják őket a rejtekhelyükön, tehát a koncentrációs tábor szörnyűségeiről nincs szó benne. Mi is megpróbáltuk tehát kizárni a tragikus véget, és e nélkül megnézni közelről ezt a kamasz lányt, aki tele van élettel, és szerintem nagyon bátor, hogy le merte írni ezeket a sorokat. Olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy amikor olvastam, meglepődtem: akár egy mai fiatal nő sorai is lehetnének. A műben fellelhető feminista gondolatok mellett egy tizennégy éves felteszi a kérdést, hol van Isten és egyáltalán létezik-e, és képes leírni azt is, hogy gyűlöli az édesanyját.
Anna szélsőséges és lázadó, hihetetlen széles érzelmi skálán mozgó kislány volt. A mű pedig – ahogy Rátóti Zoltán fogalmazott – mély és erőteljes hitvallás az élet nagyszerűsége mellett.
– Mi volt a legnehezebb feladat számodra?
– Egy-egy pillanatra felmerült bennem, hogy ez egy hatalmas nagy feladat, és olyankor kicsit meg is ijedtem, de annyira pozitív és a darab kibontakoztatására nyitott volt a légkör a próbafolyamat alatt, hogy mégis végig biztonságban éreztem magam. A legtöbbet talán a prozódiával küszködtünk, mindenképp azt szerettük volna, hogy érthető legyen minden szó, amit elénekelek. Az eredeti mű orosz nyelven született, majd németből fordították magyarra. A magyar nyelvben teljesen máshová esnek a hangsúlyok, ez okozott némi fejtörést a próbák során.
– Egy órán át nehéz lekötni a nézők figyelmét. Milyen elemek lesznek még segítségedre ebben?
– A díszlet nagyon-nagyon izgalmas lesz, együtt él a játékkal, és bár elsőre egy egyszerű fehér falnak látszódhat, a belőle folyamatosan előkerülő meglepetések nagyon különlegessé teszik. Kihasználjuk, hogy vetíteni is lehet rá, így játékos asszociációk mellett grafikus művészi alkotásokkal is színesítjük az előadást.
Igazi összművészeti est ez, nagyon sok mozgással.
A Raktárszínházban nincs külön színpad, így a néző végig láthatja a kilenctagú zenekart és a karmestert is. Lehet, hogy nem énekelek mással, de sok kolléga van ott velem, aki mind ugyanazt akarja, mint én: hogy ez az előadás sikeres legyen. A zenekar tagjai értem is dolgoznak Pfeiffer Gyula karmester vezetésével, a kellékesek, az ügyelő, a grafikus, a világosítók mind-mind tulajdonképpen a partnereim.
– Mindig is énekes szerettél volna lenni?
– Amióta az eszemet tudom, csak egy olyan év volt, amikor máshogy álltam ehhez, és úgy gondoltam, hogy inkább fodrász leszek – de hamar rájöttem, hogy nehezen fog menni, hiszen még egy egyenes vonalat se tudok húzni. Gyerekkoromban nagyon érdekelt a színház, és mint sok más gyerek, én is megrendeztem otthon a plüssjátékaimból a Dzsungel könyvét. Bár mindig éreztem, és erősen hittem benne, hogy ez lesz az én utam, mégis hosszú folyamat volt, míg eljutottam egy jó szintre a klasszikus éneklésben. Vannak olyan lányok, akiknek már 16 évesen szépen szól a hangjuk, másoknak sokat kell képezniük magukat az operai minőségű hangért. Én is közéjük tartoztam.
– A Holland Királyi Konzervatóriumban már szereztél egy énekművészi és egy tanári diplomát, gondolom, ott is sokat segítettek a fejlődésben.
– Ott nagyon megnyitottak művészi és emberi szempontból is. Kint az előadóművész lelkével is foglalkoznak, ami nem azt jelenti, hogy csak dicsérnek, kegyetlenül őszinték is tudnak lenni, de nagyon átjön a kommunikáció során, hogy ezt csak azért teszik, hogy keményen dolgozzunk magunkon.
– Diplomával a zsebedben miért szerettél volna a Zeneakadémia diákja lenni? Így lehet bekerülni az itthoni vérkeringésbe?
– Hollandiában a klasszikus zenének nincs az itthonihoz hasonló, több száz éves hagyománya, az énektanárok nem tudtak olyan jól bevált technikákat tanítani, mint itthon, Magyarországon. Miután hazajöttem, Iván Ildikóval dolgoztam másfél évet, az ő szerepe kulcsfontosságú volt az énekesi fejlődésem szempontjából. Jelenleg pedig Kiss-B. Atilla a mesterem, aki hihetetlen precizitással és tudatossággal műveli ki a hangomat és az előadói képességeimet egyaránt.
Csodálatos, amit a Zeneakadémia ad énekórák, korrepetíció és szerepgyakorlati lehetőségek tekintetében.
Félévente megvalósítunk egy teljes operát a színpadon zenekarral, rendezővel, díszlettel, jelmezzel és karmesterrel, a kétéves mesterképzés alatt ez összesen négy operát jelent. Ezenkívül minden félévben kötelező elsajátítani további két nagy operaszerepet vagy egy nagyot és két kisebbet. Ezekből komoly vizsga van, így ha ügyesen csinálja az ember, két év után több mint tíz szereppel a zsebében lép ki a Zeneakadémiáról. Így már el lehet kezdeni a pályát, be lehet ugrani előadásokba. Amikor hazaköltöztem, egy évig iskola nélkül, egyedül próbáltam szerepeket tanulgatni, de egyszerűen ez a munka egy bizonyos szint után nem megy egyedül, kell a zongorista, az énektanár, mindkettő komoly költséget jelent. Tehát a Zeneakadémia tárháza óriási, rengeteget lehet belőle profitálni, ha elég erős hozzá az ember, és eléggé hisz magában.
Támogatott tartalom. Az interjú a Budapesti Operettszínház megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>