„Egy biztos a nyelvben: a változás” – Beszélgetés Pölcz Ádám nyelvésszel
Emojik és gifek a mondatok helyett, Facebook-hírfolyam a könyvek alternatívájaként, a látvány térnyerése a beszédek tartalma fölött. Veszélyezteti-e az online tér a hétköznapi nyelvhasználatot, és probléma-e, ha okostelefonon olvassuk a kötelező olvasmányt? Hol van ma kulcsszerepe a retorikának? Pölcz Ádám nyelvész, az ELTE tanszékvezetője szerint a nyelvművelés ideje nem áldozott le, sőt, van egy erős igény a helyes beszédre, épp ezért most van leginkább szükség a nyelvi ismeretterjesztésre.
– Örök vitákat szít az előíró (nyelvművelő) és leíró nyelvészek ellentéte. Van hangja, ereje napjainkban a nyelvművelésnek, az anyanyelv-ápolásnak?
– Az ellentét sosem fog csitulni, de ahogy Arisztotelész is megmondta: az arany középút az, ami ebben a két szélsőséges álláspontban megoldást nyújthat. Ugyan én az előíró társasághoz tartoznék, de ilyenkor mindig felteszem a mutatóujjam, és azt mondom, hogy várjunk, mert nem mindegy, hogy ez mit is jelent. Egy biztos a nyelvben, a változás. Amit képviselek, az a nyelvi ismeretterjesztés, vagyis: ismerje meg a magyar nyelvet beszélő közösség a saját anyanyelvét, használja azt minél rugalmasabban, és tudja, hogy egy szabály vagy jelenség miért úgy van, ahogy.
– Sokat éri az a vád az előíró nyelvészetet, hogy elitista. Mennyire rekeszti ki azokat, akik például szegényebb szókinccsel beszélnek?
– Mi, nyelvművelők sem szeretjük, ha túlságosan előíró szemléletű valaki. Mindig meg kell vizsgálni a szituációt, a környezetet. A túlzottan szigorú irányzat már a tudományban nem létezik, inkább a nyelvi ismeretterjesztés, a nyelvi kultúra vizsgálata vette át a helyét.
Jórészt a laikusok azok, akik a legtöbbször hangoztatják, hogy romlik a nyelv, gyorsan beszélünk, több a rövidítés, bejönnek az internetes nyelvhasználat formulái. Őket is meg lehet érteni, a saját anyanyelvüket szeretnék védeni, de valamennyi lazaságot, életszerűséget meg kell engedni!
– A digitális világ befolyásolja a nyelvhasználatunkat, ráadásul társas kapcsolataink egy részét is online éljük – Messengeren beszéljük meg a munkahelyi ügyeket, vagy online udvarlunk. Ez egy érdekes, izgalmas terep lehet a nyelvész számára is, mert most alakul, most fejlődik a terület. Mennyire veszélyezteti ez az anyanyelvünket?
– Az internetes nyelv nem ördögtől való! Hozzátartozik a mindennapi életünkhöz. Érzelem, hangsúly, mimika, gesztusok, ezek kifejezésére emotikonokat, képeket használunk, miközben kulcskérdés a gyorsaság is. Fontos, hogy ez a jelenség nem öli meg a helyesírást, az online nyelv egy új nyelvi színtér, amely inkább hozzáad a magyar nyelv sokszínűségéhez, mintsem elvesz belőle. Ez az írásmód az eszközökhöz kötődik továbbra is, nem lépett ki a technológiai keretekből. Tapasztalatom szerint egy iskolai dolgozatba vagy egy hivatalos levélbe nem nagyon írnak bele a diákok sem olyan rövidítéseket vagy emojikat, mint pl. az Instagramon.
– Sokan hajtogatják azt is vészjóslóan, hogy ma nem olvasnak a fiatalok, ami részben az internet megjelenésének köszönhető. A nyelvi fejlődés szempontjából ez mennyire kulcskérdés?
– Szerintem a fiatalok nem olvasnak kevesebbet, csak mást és rövidebbet. Nap mint nap ott van a kezükben az okostelefon, a táblagép, azon folyamatosan olvasnak valamit: híreket, blogot, Facebookot. Mindenhol szövegek vannak, rá vagyunk kényszerítve az olvasásra.
Ez valóban a kötelező olvasmányok rovására mehet. Mindig mondják Jókairól, hogy mennyire nehéz, pedig nagyszerű regényeket írt. Mégis igaz, hogy a diákokat nem kötik le a régi történetek, a sok idegen szó. Persze olyan is van, hogy később mégis felfedezik ezeket a regényeket. 18 évesen nekem is nehéz volt, de 25 évesen már magamtól vettem elő és fedeztem fel a bennük rejlő kincseket.
– Ez egy igencsak optimista hozzáállás… nem biztos, hogy a többség így tesz.
– Az a fontos, hogy a szövegekkel való kapcsolat meglegyen. A gyerek szókincsét úgy lehet fejleszteni, ha olvas. Mindegy, mit. Olvasson ponyvát, vagy ami őt érdekli, a hobbijának megfelelően, akkor fogja magáénak érezni. Az a véleményem, hogy az embereknek van igényük arra, hogy tudják, hogyan kell igényesen használni a nyelvet. Ezt onnan lehet tudni, hogy a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodában vezettünk egy adatbázist, a honlapra bárki beírhatott bármilyen kérdést (pl. „Egybe vagy külön írjuk-e azt, hogy sétálóutca?”), a tanácsadónk pedig válaszolt. Szükség és igény is van tehát a nyelvművelésre.
– A legtöbb felvételi előtt álló fiatalt elsősorban nem a nyelvtudomány érdekli… Mi az, ami téged mégis megfogott benne?
– Még gimnáziumban az OKTV-re készültem, ahol Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc 2006-os nagygyűlési beszédét elemeztem. A nyilvános szónoklás, a retorika, a nyelvhelyesség, a kiejtési, viselkedési szabályok nagyon érdekeltek. A két szónok két teljesen más közönséghez és más-más eszközökkel beszélt, máshogy érte el a hatást. Itt már éreztem, ez az én utam. Nagy hatással volt rám Adamikné Jászó Anna professzor asszony és Balázs Géza professzor úr, akinek hosszú évekig voltam a személyi asszisztense, és sok mindent tanított meg nekem arról, hogyan lehet a tudományt érdekessé tenni, vállalkozásként kezelni. Balázs professzor alapította a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát is, ahol irodavezető voltam. Az ő szemlélete a nyelvművelés és nyelvstratégia tudományos alapokra helyezése, ezt az irányt igyekszem én is követni.
– Itthon talán kevésbé része az oktatásnak a verbális kifejezésre nevelés. Rettegünk, ha felszólít a tanár felelni, nem merünk megmukkanni, hátha hibázunk…
– Ez valós probléma, pedig a nyelv elsődleges megnyilvánulási formája a beszéd. Tehát a feladatunk, hogy fejlesszük az élőbeszédet a kisgyerekektől a nagykamaszokig, mert azon keresztül fogják kifejezni magukat, és így lesznek majd sikeresek az életben.
Amikor kiállunk emberek elé, fontos a hangerő, amelyet a terem méretéhez kell megválasztani, a hangsúlyok betartása, a szünet szerepe – ilyen praktikus dolgokat kellene megtanulnunk már az általános iskolában.
– Ha rossz a rétor, könnyen elfordul a hallgatóság az adott témától, ez felelősség is… A retorika hol jelenik meg manapság?
– Mindenhol. A tanári kommunikációban, a politikában, a lelkész prédikációjában, a temetési beszédben, a pohárköszöntőkben, a felvételin, az állásinterjún, a munkahelyi prezentációban. A retorika nemcsak a beszéd maga, hanem a gondolkodás is. Ahhoz, hogy rendezett legyen a beszédem, a gondolataimat is el kell rendeznem, rá kell szánnom az időt, tudnom kell, honnan hová akarok eljutni. Mindez nagy következetességet kíván. Az első benyomás mindig a látvány, a vizualitás – vagyis az öltözet, a testtartás, a megjelenés –, a tartalom utána jön, de mind számít. Emellett a felgyorsuló, digitális technológiákkal átitatott világunkban a jó beszédek is rövidülnek. A 19. századi országgyűlések beszédeiben Kossuthnak volt kétórás beszéde is, ma a Parlamentben korlátozott az idő. Jobban szeretjük a rövid, tömör, hatásos, de mégis minden lényegeset elmondó szövegeket.
– Az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék tanszékvezetője vagy, ahol leendő tanítókat is képeztek. Hogyan érzed magad ebben a szerepben?
– A felsőoktatás az utolsó pillanat, amikor még taníthatunk valamit a nagyvilágba kilépő hallgatóknak, akik a gyerekeket egy olyan anyanyelvi fejlődési szakaszban fogják tanítani, amikor fontos kérdés lesz, hogy ne okozzunk lelki problémát azzal, ha valamit nem mondanak vagy nem írnak helyesen, és ne zárjuk ki azt a nyelvváltozatot teljesen a helyes alternatívák közül, amit ők otthonról hoztak magukkal, például a saját nyelvjárási környezetükből. Nagyszerű kollégákkal dolgozom, közös kiadványokat szerkesztünk, ráadásul már negyedik éve mi szervezzük a Kárpát-medencei Kossuth-szónokversenyt, visszük tovább az Adamikné Jászó Anna által elindított hagyományt.
– Nézegettem a „Mark my professor” adatlapod, ahol értékelni lehet az oktatókat. Szinte mindenki így jellemez téged: „Minden órája élmény” vagy: „Ha lehetne, 6 csillagot adnék.” Motivál, ha találkozol egy olyan fiatallal, akiben látod a szikrát?
– A tehetséggondozást megnehezíti, hogy nagy tömegekkel állunk szemben a szemináriumokon is, de a tehetségesek mindig valahogy magukra vonják a tanszéki oktatóink figyelmét, még így is kiszúrjuk a leendő Kazinczy-érem várományosát vagy az ügyes szónokjelöltet. Ezek a hallgatók tanító nénik, tanító bácsik lesznek; jó látni, hogy négy év alatt mennyit fejlődnek, tanulnak a gyerekekről. Ez nagy büszkeség.
– Ha egy társaságban hallasz valami nagyon rossz kifejezést, közbeszólsz, vagy figyelsz és raktározol?
– „Nyelvtannácinak” szokták csúnya szóval nevezni azokat, akik úton-útfélen javítják mások beszédét. Én ezt az okoskodó magatartást nem szeretem, de nyilván nem tudom kikapcsolni magamban a nyelvészt, rögtön bekapcsol a szenzorom, ha hallok valamit.
A múltkor például egy palóc néni ült mögöttem a vonaton, nem láttam, de hallottam a beszédén. Ezen felül minden embernek kell egy olyan foglalatosság, ami a szakmájától eltérő, nekem ez a zene, az éneklés, amely egyben szolgálat. Számomra ez jelenti a feltöltődést, a hobbit, a lelki és szellemi muníciót. Református kántorként tevékenykedem, a kántorképzőt is elvégeztem, azóta is minden nyáron három hetet töltök a tanfolyamon, most már zenetörténet-tanárként.
– Mik a célok 2020-ban a tanszéken?
– Rengeteg feladat áll előttünk, többek között elindult egy nagy mesekutatás a Tanítóképző falain belül, éppen most készül egy nemzetközileg is unikálisnak számító kötet a mese taníthatóságáról és szerepéről. A 0–12 éves korosztály anyanyelvi neveléséről szóló tanulmányok, kutatások páratlanok a tanszéken, ezt szeretném láthatóvá tenni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>