Neked elmesélem – „Gyerünk, válassz, alkoss, varrj!”

Drága Nagyapa!

Tréfálsz velem? Vagy csak megfigyelsz? Kíváncsi vagy, hogy emlékszem-e még mindarra, amit megmutattál? Nos, én is. Most megkaptam a próbatételt. Mosolyogtam is, amikor először odaültem a varrógéphez. Olyan régen vezetted utoljára a kezemet, hogy biztos voltam benne, elfelejtettem azokat a régi, megszokott mozdulatokat, amiket te kisujjból kiráztál, én pedig csodáltam. Most egyáltalán nem olyannak láttam egykori varrógépünket, mint kislányként, nem úgy közeledtünk egymáshoz, mint régi jó barátok, volt cinkostársak. Nem hittem, hogy jó lesz nekem újra varrni, hiszen te már nem fogsz rám szólni, magyarázni, irányítani.

Körülöttem milliónyi színű anyag, vászon és selyem. A színek vidámmá tesznek, itt vannak a kedvenceim: az égboltkék, a békés rózsaszín, a tüzes piros.

Az asztalon nagy a hely és a rend, szinte tálcán kínálja magát: „Gyerünk, válassz, alkoss, varrj!”

Sürget a csend és a mozdulatlan kis régi gép. Szinte kérdőn tekint rám: „Na mi lesz, dolgozunk, vagy meghátrálsz?” A válasz szinte rögtön eldől, amint eszembe jutsz. Kislányként Lajosmizsén éltem, hozzád közel. Te szabómesterként dolgoztál, én pedig segítettem neked fércet szedni, a gépbe cérnát befűzni, varrógépet használni. Mindezt úgy, hogy nem tanítottál, hanem egyszerűen bevontál abba, ahogyan élsz. Megtanítottál például jól viszonyulni a pénzhez. Nyaranta olyan lehetőségeket találtál ki, amikből zsebpénzt gyűjthettem – egyrészt szórakozásból, másrészt nevelő szándékból. Egyáltalán nem azért, mert nem tudtál adni, hiszen adtál is – hanem azt szeretted volna, ha megszeretem a munkát. Egyszerű dolgokat csináltam: gyümölcsöt szedtem, diót gyűjtöttem és törtem, majd később eladtam a faluban a cukrászoknak. A célt pedig előre megbeszéltük, mert egyszerűen megkérdezted: mit szeretnél, mire fogsz gyűjteni? És én egyből rávágtam: egy piros lakkcipőre! Azóta is hozzám nőtt a szorgalom, és szeretem a szabadban töltött időt

Ha most látnád a kertem! Büszkén mutogatnám, és fürkészném az arcod, amiről boldogan olvasnám le az elégedettséget. Látod, rózsát metszeni sem hiába tanítottál!

Kamaszként, amikor már tetszeni akartam a fiúknak, és csinosabb akartam lenni a többieknél – ami a tinédzser lányok egyik legjellemzőbb vágya –, azt mondtad: „Varrjuk meg együtt azt a vagány dzsekit!” Ekkor és a későbbi közös varrásainknál szembesültem azzal, mennyi időbe és energiába kerül elkészíteni egy szoknyát vagy egy ruhát. Várakoztam, ami nem volt ám könnyű! Vártam, hogy mindennap tovább haladjunk! Sőt, még álmodtam is róla, hogy milyen leszek az új szoknyámban, hova fogom felvenni, mit szólnak majd hozzá a többiek, milyen jó érzés lesz viselni, pörögni, sétálni benne.

Most pénzt fogok keresni azzal, ami egykor játék volt, amit unokádként tőled tanultam – a varrással. Mit szólsz? Elvállaltam, mert hiszem, hogy amikor úgy érzem, valamit nem tudok megcsinálni, te majd vezeted a kezemet.

Látod? Az emlékeink megnyugtatnak. Közösek. Egymásnak adtuk őket. Pontosítok: nemcsak megnyugtatnak, lelkesítenek! Készen állok. Elkészítem a megrendelést, amit kaptam, és még többet is! Mert igenis jól fog sikerülni! Már be is lengi a szobát a jól ismert ritmusos hang… A varrógép falja a cérnát és az emlékeimet.

Így eszembe jut még egy a sok közül, amit megtanultam tőled és a te Margitkádtól, a pótmamától, akivel több mint 50 éve szerettétek egymást: „Nem olvadhatsz fel a másikban, a másikért, mert akkor elveszíted a saját önálló lényedet!” Huszonkét évesen, amikor férjhez mentem és elkezdtem az önálló életem, még nem tudtam, mit jelent ez a mondat. Ekkor szembesültem sok kérdéssel, például: mit viszel magaddal? Rengeteg berögzült szokást, amit otthonról kapsz. Elkezdtem ösztönösen azt csinálni, amit otthon láttam, de nemcsak én, a kedvesem is. Érdekes volt megtapasztalni az összecsiszolódás határait. Felszabadító érzés volt látni, hogy ő sok mindent máshogy csinál, és náluk nem probléma az, ami nálunk az volt: például hogy szabad-e a fésűt az asztalra tenni. Ekkor ismerkedtem meg egy másik fontos mondattal:

„Sokáig éltél úgy, hogy nem az volt a fontos, hogy JÓL legyél, hanem hogy JÓ legyél!” Megértettem ezeket a szavakat, és azt, hogy mit jelent számomra JÓL lenni, élni, saját szabályokkal.

A mai utolsó gondolatom hozzád, Nagyapa: Jól vagyok! Ne aggódj értem! Hálás vagyok, hogy újra az utamba került ez a kis masina, amelynél egykor sok boldog órát töltöttünk együtt. Több ez, mint egy varrógép: veled töltött idő. Most újabb órákat fogok vele tölteni, jó órákat, amikben múlt és jelen keveredik. Végül pedig egyre több jelen, mert egyre inkább hiszek magamban és a tudásban, amit tőled kaptam.