Érdemes-e felrúgni egy 45 éve tartó házasságot?

A történet

A „45 év” című film nem cselekményorientált, könnyekre fakasztó, magas intenzitású dráma, sokkal inkább a hétköznapi reális valóságot bemutató, elgondolkodtató remekmű. Kate (Charlotte Rampling) és Geoff (Tom Courtenay) amolyan komótos hangulatban készülődnek a 45. házassági évfordulójukra. Kate nagyszabású ünnepséget szervez maguknak, rendezvényteremmel, szép ruhával, zenekarral és pohárköszöntőkkel, ahova legközelebbi barátaik is hivatalosak, hogy közösen emlékezzenek az együtt eltöltött évtizedek szép pillanataira.

Azonban az ünnepségig hátralévő egy hétben a házaspár élete fenekestül felfordul, mert a múlt árnyai bekopogtatnak az ajtón. Geoff levelet kap külföldről, amelyben értesül arról, hogy végre megtalálták annak a nőnek a holttestét, akivel több mint 45 évvel ezelőtt a svájci hegyekben kirándult, és akihez talán több köze volt, mint amit elsőre sejtünk.

A felszínen úgy tűnik, mintha nem történne semmi, mégis öt nap alatt apránként változik meg ez a két ember. Kate rendíthetetlen, szilárd nyugalma fokról fokra tűnik el, ahogy felőrlődik a számára eddig ismeretlen történet súlyától, amit a férje lassanként megoszt vele. Bölcs homlokán a kétségbeesés és a féltékenység ráncai jelennek meg, miközben hatalmába keríti egyfajta kamaszos dac és sértettség. Geoff öreguras csendességét pedig felváltja valamiféle energikus vibrálás, amit hasztalan próbál leplezni felesége értő szemei elől. Mi nézők pedig azon kezdünk el gondolkodni, hogy vajon igazán megismerhető-e a másik ember. Kialakíthatunk-e valódi, tartós bizalmat a szerelemben? Mennyit jelent az együtt leélt élet? A közös emlélek? Mit jelent 45 év? A múltból felsejlő árny képes felülírni ezeket?

Szerelemtan – „Egymás oltalmában élünk.” (Kelta közmondás)

Yann Dall'Aglio filozófus szerint a szerelem a vágy, hogy vágyjanak ránk. Aki látott már válságba jutott párt, veszekedést, kiabálást, zokogást vagy éppen jeges csöndbe burkolózó elnémulást, megérezhette, hogy mekkora érzelmi drámán mennek keresztül ezek az emberek. Mi az oka, hogy ennyi érzelem dúl egy párkapcsolati konfliktus során? Miért rendítheti meg az együtt leélt 45 évet a múltból felbukkanó árny? Miért ennyire törékeny a bizalom?

Sue Johnson, az érzelemfókuszú párterápia megalkotója és az „Ölelj át!” című könyv szerzője szerint a szerelem kötődés, érzelmi kötelék. A szerelmes úgy szeretne kötődni a partneréhez, mint a gyermek az anyjához. Ezen a szemüvegen keresztül a párkapcsolati drámák érthetővé válnak. A konfliktus valójában tiltakozás az érzelmi elszakadás ellen. Sue Jonnson szerint ilyenkor azt kérdezik egymástól a párok: „Számíthatok, támaszkodhatok rád? Mellettem állsz? Fontos vagyok neked? Megbecsülsz és elfogadsz? Szükséged van rám, bízol bennem?”

Sue Johnson elképzelése a pszichológia egyik legnagyobb felismerésén, a kötődéselméleten alapszik, amit eredetileg a gyermekek kapcsán fogalmazott meg John Bowlby. A szakemberek az 1900-as évek első felében kezdtek felfigyelni arra, hogy az árvaházakban felnövő gyermekek súlyos testi és intellektuális visszamaradása, illetve kapcsolatteremtési nehézségei hátterében az érintés és érzelmi kapcsolat hiánya áll. John Bowlby viselkedészavaros fiatalokkal való munkája során ismerte fel, hogy a fontos személyekkel való biztonságos és szoros érzelmi közelség alapvető fontosságú. Elképzelését a kezdetekben, még a szakmán belül is tiltakozással fogadták, ki akarták zárni a Brit Pszichoanalitikus Társaságból, mert úgy gondolták, hogy a gyermekek a dédelgetés miatt gyámoltalan és pipogya felnőttek lesznek, akik nem bírnak majd helytállni az életben.

Manapság senki nem vitatja a kötődéselmélet igazságát, de talán azt nehezebb elfogadni, hogy ugyanez az igény formálja a felnőtt kapcsolatokat is.

Sokak szerint az érettség biztos jele, ha az ember független és önálló, és nem szolgáltatja ki magát a másiknak. Sőt, azokat, akik nem így gondolják, előszeretettel címkézik társfüggőnek vagy szimbiózisban élőnek.

Pedig már Bowlby is elkezdte a kötődéselméletet felnőttekre alkalmazni: második világháborús özvegyek vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy a magatartásmintáik nagyban hasonlítanak az otthontalanná vált gyermekekéhez. Függetlenség helyett „hatékony függésről” beszélt, illetve arról, hogy érzelmi támaszt keresni a másiknál az erő jele és forrása is egyben. Sue Johnson szerint a jó párkapcsolat alapja lényegében az, hogy érzelmileg függő kapcsolatban vagyunk egymástól. Aki szerelmes, az sebezhető. Akiket szeretünk, azok tudják a legnagyobb sebet ejteni a lelkünkön. Ha a szeretett személy megközelíthetetlenné vagy közönyössé válik, akkor biztonságérzetünk megrendül és bekapcsol agyunk félelemközpontja. Van, amikor ez csak egy átsuhanó rossz érzés, de ha nem bízunk a kapcsolat szilárdságában, akkor eluralkodhat rajtunk a pánik, és vagy megpróbáljuk követelőzéssel kicsikarni a másikból a szeretetet vagy visszahúzódunk a csigaházunkba, hogy a másik ne okozhasson több fájdalmat. Ezek a stratégiák azonban még inkább eltávolítják a feleket egymástól.

A gyógyulás útján

Amikor a szeretetkapcsolat biztonsága sérül, akkor a sérelmek fel- és átdolgozása fontos része a gyógyulásnak. A kapcsolati trauma idején az átélt érzelmi stressz képes elhomályosítani az együtt átélt pozitív élményeket is. A kutatások szerint nem is maga a traumatizáló esemény, hanem az általa előidézett és megélt sebezhetőség számít.

Sue Johnson szerint lehet, hogy túlzónak érezzük a szeretett személy reakcióját a traumára, de érdemes komolyan venni és megérteni, hogy mit jelent számára ez a sérelem. Előfordulhat, hogy a jelentéktelen apróság neki valami miatt nagyon is jelentős.

Fontos, hogy a megbántott fél vádaskodás nélkül beszéljen a sérelemről, az ehhez kapcsolodó fájdalmáról és arról, hogyan hatott ez a biztonságérzetére, mert ez segít, hogy a pár a kötődés szempontjából értelmezze a sérelmet, és felismerjék az ehhez kapcsolodó szükségleteket. Lényeges, hogy a sérelmet okozó fél érzelmileg jelen legyen, a másik fájdalmát jogosnak ismerje el, meglássa a sérelemben a saját részét és bocsánatot kérjen.

Nem elég odavetni, hogy „Ne haragudj!”, fontos, hogy az üzenetben benne legyen, hogy átérezzük és megértjük a másik fájdalmát.

Ez nem könnyű, hiszen szembe kell nézni a bűntudattal, és azzal, hogy fájdalmat okoztunk a szeretett személynek, ugyanakkor a kötődés szempontjából megkerülhetetlen, hiszen a másik csak akkor tud újra bízni bennünk, ha látja, hogy valóban megértettük az érzéseit. A sértett fél azzal segítheti a folyamatot, ha elmondja, hogy mire van szüksége, ahhoz hogy lezárja a traumát. Ez a lépés már elősegíti azt az új érzelmi kapcsolódást, ami képes begyógyítani a sérelem okozta elszigeteltség és magány érzését. A megbocsátásban a sértett fél elfogadja a bocsánatkérést és a pár új történetet alkot, amiben helyet kap, hogy a sérelem hogyan történt, hogyan ejtett sebet a köztük lévő kapcsolaton és bizalmon, de az is, hogy hogyan néztek szembe vele, hogyan kezdték helyrehozni, és mivel fogják megakadályozni, hogy a jövőben hasonló eset előfordulhasson. A sérelem ettől nem válik semmissé, de olyan történet szőhető belőle, ami tanúsítja, hogy a kötődés, a bizalom és a szoros kapcsolat megújítható. Lehetséges, hogy külső segítségre van szükség, hogy először megalapozzuk a kapcsolat biztonságát, ahol lehet sérülékenynek lenni és hibázni, mielőtt rátérünk a trauma feldolgozására és a megbocsátásra.

Van értelme?

Szinte biztos, hogy a filmet nézve néhányan arra a következtetésre jutnak, hogy a szerelem illúzió, sőt, őrültség, aminek jobb nem beleesni a csapdájába. Mandy Len Catron írónő szerint a nyelvünk is ezt az elképzelést támasztja alá.

A szerelemre olyan kifejezéseket és metaforákat használunk, amik a szerelmet a szellemi korlátoltsággal teszik egyenértékűvé (a szerelem lesújt ránk / lecsap ránk / összetör / megbetegít / beleesünk valakibe).

A szerelem valóban lehet erős és fájdalmas, de az, hogy a szerelemmel kapcsolatos legtöbb metaforánk, kifejezésünk és történetünk erről szól, hozzájárul, hogy el is várjuk, hogy a szerelem erős és fájdalmas legyen. Ez a körforgás önbeteljesítő jóslatként kezd működni, és az átélt szomorúságot és szenvedést egyben a nagy szerelmek bizonyítékaként tartjuk számon, szinte elvárjuk, hogy része legyen a kapcsolatnak. Mark Jonson és George Lakoff nyelvészek a „Metaforák, amelyekkel együtt élünk” című könyvükben azt javasolják, hogy a szerelem metaforájaként inkább a „közös művészeti alkotás” kifejezést használjuk.

A szerelem ahelyett, hogy a hollywoodi filmek mintájára az ölünkbe pottyanna, és mindenféle befolyás vagy jóváhagyás nélkül történne meg velünk, váljon egy olyan dologgá, amibe tudatosan lépünk bele, és a másikkal közösen teremtjük meg. Ahhoz pedig, hogy ez hosszú időn át kitartson és erőt meríthessünk belőle, nekünk is hosszú időn át ki kell tartani és energiát fektetni bele.

Pontosan úgy, mint egy művészi munka kiteljesítésénél, türelmesnek kell lennünk, (közös) célokat kell találnunk, erőfeszítéseket kell tennünk, kompromisszumokat kell kötnünk, amelyek hol kisebb, hol nagyobb áldozatot követelnek. Ettől a szerelem még lehet nehéz és fájdalmas, de mi döntjük el, hogy milyen, mint ahogy azt is, hogy a nehézségek esetén kommunikálunk a párunkkal, beszélünk arról, hogy milyen kapcsolatot szeretnénk együtt megteremteni, még akkor is, amikor nem a bizalom a legegyszerűbb választás. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!