Legyél világosság a világban!

Mostanában minden nap ködös, a napot nemigen látjuk. Egyik reggel meggyújtottam egy gyertyát, és néztem, amíg mögötte – mert az ablak éppen keletre néz – fel nem kelt a nap. Még sosem láttam ilyen szép képet, a nap szinte magába szívta a gyertya lángját, már nem látszott belőle semmi. Csak ragyogott a szoba. Ez egy különleges látomás volt.

Mi égetjük kis gyertyáinkat, és igyekszünk a sötétséget visszaszorítani, de ez csak valamiféle előjelzése a győzelemnek.

Amíg a gyertya a sötét szobában ég, szinte nem látszik, csak az erős fényét látjuk. Ám amikor felkel a nap, éppen a lángját nem vesszük észre, csak a szépen kiöntött forma jelenik meg színeiben pompázva. Valahogy így élünk mi is, akik világítani igyekszünk: egy furcsa, nem igazi valóságot látunk. Úgy tűnik, mintha a sötét világban mi hordoznánk a valóságot, és ha mi nem volnánk, talán semmit nem látna senki. És ez részben így is van. A gyertya fontos.

Van azonban valami hamis ebben a képben, hiszen a gyertya csak nagyon estelegesen, és bizonyos értelemben rossz fényt tud adni. Önmagát nem látja jól itt senki sem, de a nap mindent beragyog. Pontosan úgy látjuk magunkat ebben a fényben, mint amilyenek igazából vagyunk.

Itt a földön talán nem is azért kell világítanunk, mert ettől világosabb lesz, hanem mert ezzel fejezzük ki elköteleződésünket a Világossághoz.

Olyanok leszünk, mint a hegyen épített városok… A mi árnyképekkel teli világunkból egyre világosabb lépésekkel közeledjünk felé. Nem azért, mert mi képesek vagyunk őt elérni, hanem azért, mert a nap felkelőben van!