7 kevéssé ismert tény a nők vezető szerepéről a korai keresztény gyülekezetekben

Szinte minden keresztény nőt érdekel, milyen volt valójában a nők helyzete az ős- és ókeresztény gyülekezetekben – hiszen a korai egyház fontos hivatkozási alap a mai felekezetek szervezeti felépítése és liturgikus gyakorlata szempontjából. Ám azok az információk, amelyeket ma könnyedén megtudhatunk e témáról, nem objektívek és nem teljesen tudományosak. A liberális feminista teológiai irányzat eltúlozza a női perspektívát, ami ellenreakció arra, hogy a hivatalos, férficentrikus egyháztörténelem-írás pedig minimalizálja a nők szerepét a kereszténység elterjesztésében. Ezért is üdítő élmény volt hallgatni Dr. Carolyn Osiek hitelességre és objektivitásra törekvő előadását a Sapientia Egyetemen, amely „A női életutak a korai kereszténységben” címet viselte.

Szent nők fölvonulása. 550 körül, mozaik, San Apollinare Nuovo-székesegyház, Ravenna
Szent nők fölvonulása. 550 körül, mozaik, San Apollinare Nuovo-székesegyház, Ravenna

Szent nők fölvonulása. 550 körül, mozaik, San Apollinare Nuovo-székesegyház, Ravenna

1. tény: Pál apostol szerint a férj és a feleség, a férfi és a nő egyformán szent, értékes és hatásos a hit szempontjából. Azt állítja az 1Kor. 7,14-ben, hogy „a hitetlen férj megszentelődik a felesége által, és a hitetlen asszony megszentelődik a férje által. Különben fiaitok tisztátalanok volnának, pedig szentek.” Vegyes házasság esetén tehát, ahol az egyik fél keresztény, a másik nem, a keresztény megszenteli, felemeli a létállapotát nem hívő házastársának, sőt, gyerekeinek is. A páli szóhasználatban a szent, vagyis a „hagiosz” nem azt jelenti, amit a mai köznyelvben: nem az erényes életet élő embert minősíti. Mindaz és mindenki szent, aki Istenhez tartozik, aki Jézus követője – ez az Istenhez tartozás ösztönzi az embereket erényes életre, ami tehát csak következmény, nem a szentség feltétele. (Osiek mellékesen megemlítette, hogy az alá-fölérendeltséget kifejező házasságképek csak a későbbi, efezusiakhoz és kolosszeiekhez írt levelekben szerepelnek, amelyeket egyébként nem Pál, hanem követői írtak.)

2. tény: Nők olyan jelentős szerepet is betöltöttek egy gyülekezetben, hogy cívódásuk diszharmóniát okozott, talán komolyan veszélyeztette is a gyülekezet létét. Ezért hangsúlyozhatja Pál apostol a filippi közösségnek írt levele elején: „Evódiát nagyon kérem, és Szintikhét is kérve-kérem, hogy értsenek egyet az Úrban.” (Fil 4,2) Pál levelei, különösen a Rómaiakhoz írt levél 16. fejezete valóságos tárháza a helyi gyülekezetekben (és még az apostolok körében is!) nagy tisztelettel övezett asszonyoknak.

3. tény: A prófétai szerep mindig közel állt a nőkhöz. Csak néhány biblikus (1Kor 11,5) és ókeresztény példa, hogy prófétanők léteztek, és látomásaik, ihletettségük, kinyilatkoztatási képességük által közvetítették Isten tanítását, befolyásolva a gyülekezeteik életét:
Fülöp evangélista négy lánya rendelkezett a prófétálás képességével (Cézáreában „betértünk Fülöp evangélistának, a hét közül az egyik diakónusnak a házába, és nála szálltunk meg. Fülöpnek volt négy prófétáló tehetséggel megáldott lánya, akik szüzek voltak.” – ApCsel 21,8-9.)
Legismertebb név szerint is a Lukács evangéliumában szereplő Anna prófétanő: „Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását.” (Lk 2, 36-38.)
Priscilla és Maximilla az ókeresztény karizmatikus mozgalom, a montanizmus prófétanői voltak.
Szent Perpétua vértanú, aki előkelő özvegy volt és 203 körül élt, szintén rendelkezett látomásos prófétai képességgel – őt Szent Ágoston az egyik legnagyobb keresztény hitvallónak nevezte később.

4. tény: A IV. századra elterjedt aszketikus szerzetesi mozgalom legtekintélyesebb képviselői között nők is voltak, sőt, ők alkották a többséget e teljesen Istennek szentelt életformát vállalók között. E hivatás néha még „öröklődött” is a családban: idősebb Makrina szerzetesnő például Eumelia szerzetesnő anyósa és „aszkéta” Makrina nagyanyja volt. Másik unokája pedig nem más, mint a híres Nagy Szent Vazul egyházatya, aki a bazilita rend megalapítója lett. (A családjukat természetesen még a szerzetesi életforma felvétele előtt alapították.) Nem kevésbé híresek például Vazul barátjának, Nazianzi Szent Gergely családjának nőtagjai: anyja, Nonna keresztény hitre térítette férjét, „erényben egyeztek egymással, hitben vezetője lett atyámnak” – írta róla később fia. Lánytestvéréről Gorgoniáról pedig úgy emlékezett meg, hogy „felülmúlta a férfiakat a zsoltárok és a Szentírás ismeretében”. És bár az előadó nem említette, de nem feledkezhetünk meg arról se, hogy a nyugati szerzetesség első kolostor-kezdeményét is nő alapította, egy előkelő római özvegy, Marcella, saját házában, az Aventinus-dombon.

5. tény: Több nő viselt presbiter-címet. Nem tudjuk pontosan, mivel járt akkoriban ez a tisztség, de az biztos, hogy valamiféle „vének tanácsa” tagja volt, aki gyülekezetét képviselte. Flavia Vitalia presbiteráról tudjuk, hogy Salonában, Dalmáciában élt 425 körül. Leta presbiterának pedig sírkőfelirata őrizte meg a nevét, amelyet férje készíttetett neki, és Calabriában maradt fenn a 4. vagy 5. századból. Az észak-afrikai Hippóban, a Szent Ágoston-bazilikában is fennmaradt egy 400-600 közé datált mozaik, amely megőrizte egy Guilia Runa presbiterissanevét.

Kép

Részlet egy ókeresztény korból, Ostiából származó szarkofágról: vallási tekercsekből tanító nő tanítványával

6. tény: Több esetben nők tulajdonában voltak azok a földalatti sírkamrák, ahol a keresztények összegyűlhettek az üldözések idején. A Domitilla-katakomba például a Flaviusok nemzetségébe tartozó Domitilla (Domitianus császár rokona) családi temetkezési helyéből alakult ki. Priscilla szintén római nemesasszony lehetett, akinek családi sírkamráját bővítették tovább később a hittársai.

7. tény: A korai egyház életét jelentősen befolyásolták a diakonisszák (a diakónusok női megfelelői), akiknek létéről sok írásos dokumentum tanúskodik. A Timóteushoz írt első levél felsorolja, milyennek kell lenniük a diakónusoknak, közöttük az asszonyoknak (1Tim3,11). Pál rómaiakhoz írt levelében szerepel Fébé, aki személyesen képviselte az apostolt a levél átadásakor. Négy fogalommal írta le személyét: adelphé (gyülekezeti feladatokat ellátó asszony), diakonos (vezető a püspök és a presbiter után), prostatis (jómódú támogató), pragma (jogi tevékenységgel foglalkozó). Különösen Konstantinápolyban és Szíriában volt jelentős a diakonisszák szerepe a 2. és 3. században. A Szíriában 250 körül keletkezett Didaszkália című liturgikus és egyházfegyelmi írás említi őket és tiszteletükre buzdít. Elsősorban a gyülekezet nőtagjaihoz kapcsolódó, hitre vezető, felkészítő és karitatív feladataik voltak, de nem szolgálhattak az oltárnál és nem is keresztelhettek. Lehettek hajadonok, házasok vagy özvegyek. Érdekes és szép, ahogy a korai egyházi leírás jellemzi a püspök–diakónus–diakonissza hármasságát a Szentháromság mintájára: „A püspököt tehát úgy kell tekintenetek, mint Istent, mert számotokra ő Isten helytartója. A diakónus pedig Krisztus helyén áll, és szeretnetek kell őt. A diakonisszát úgy kell tisztelnetek, mint a Szentlelket.” (Did. IX.) Egeria, a galliai származású apátnő 4. századi szentföldi útinaplója is megörökítette találkozását egy diakonisszával, akit szentnek nevezett. A következő századokban hullámzó volt elismertségük és jelentőségük, és az is, hogy tisztségükre felszentelték-e őket (kézrátétellel) vagy csak avatták őket. A női szerzetesség elterjedésével jelentőségük csökkent, de hat-nyolcszáz évig bizonyosan létező tisztség volt az egyházban.

A fenti tények tükrében feltette az előadó, Carolyn Osiek a kérdést: milyen is volt a helyzete a nőknek a korai egyházban? Vajon a Jézus által bevezetett radikális férfi–női egyenlőség hamar, már Pál idején megtört, az ősegyházban pedig visszatért az ószövetségi (és római) patriarchális szintre? Osiek nem ennek a magyarázatnak a pártján áll.

Szerinte a nőkkel szembeni kétféle, ellentétes elvárás mindvégig egymás mellett élt: a csendes, szerény, alárendelt nő és az erős, aktív gyülekezeti életet élő, vezető nőtípus feszültségében találták meg a keresztény nők a maguk útját a különböző gyülekezetekben. A felszabadítás és elnyomás dinamikája egyidejűleg érvényesült az életükben.

A katolikus egyházi aktuális kérdésre, a nők diakónussá szentelhetőségére pedig így reagált: történelmi módon kell gondolkodnunk, mérlegelnünk kell, mi volt lehetséges egy adott korban. A múlt nem vonatkoztatható egy az egyben mára, mert az egyház fejlődik, de az biztos, hogy nem szabad összekevernünk a papokat és a diakónusokat, mert ez két külön rend. Ma az Egyesült Államokban a pasztorális munka 60 százalékát nők végzik, és ez valószínűleg a katolikus világ nagyobb részére jellemző. Ugyanakkor ennek semmilyen elismerése nem tükröződik az egyházi struktúrában. Az értelmes kérdés ez: mik a lelkipásztori szükségletek ma? És erre kell megfelelő választ adnunk.

(A cikk nagyrészt Carolyn Osiek RSCJ előadása alapján készült, amely a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2019. november  4-én hangzott el.)

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti