A fekete angyal, aki majdnem elvitt
Hirtelen egy idegen környezetben találtam magam, idegen emberek között. Elkezdtem összehasonlítani magamat a nálam idősebb, „menőbb” lányokkal. Valami azt súgta a fejemben, hogy én sosem leszek, sosem lehetek ilyen. Iskola után belenéztem a tükörbe otthon, és sírva rohantam a szobámba. Nem láttam magamat szépnek, csinosnak, értékesnek. És ezzel elindultam egy lejtőn, aminek a végén tárt karokkal várt rám egy fekete angyal, hogy elvigyen a Föld felszínéről.
Az általános iskola elhagyását, a középiskola elkezdését sokan élik meg hozzám hasonlóan hatalmas fordulópontként. Az utolsó évem az általános iskolámban szinte tökéletes volt, megvolt minden, amire vágytam. Így nagy reményekkel vágtam neki a folytatásnak. Azonban nem számoltam azzal, ami várt rám.
Aki a tükörből nézett vissza rám, az túlsúlyos, szánalomra méltó volt.
Elkezdtem rengeteget tanulni, ami meg is hozta a gyümölcsét, én lettem a legjobb tanuló az osztályban. A sport mindig is szerves részét képezte a mindennapjaimnak, olyan érzést adott, amit sehol máshol nem találtam meg. Növeltem a napi tanulási időmet, valamint a sportot is. Ezzel a fogyás is megindult, mivel a testmozgások után nem ettem, nem bírtam enni. A fekete angyal, vagyis a hangocska a fejemben egyre erősebben munkálkodott rajtam, irányította a cselekedeteimet, érzéseimet. A Harry Potter-könyvekből megtudtuk, hogy még a varázslóvilágban sem jó jel, ha valaki hangokat hall. Ez a való életben sincs másképp.
Először megijedtem tőle, majd szépen lassan átvette az irányítást felettem. Naivan azt gondoltam, hogy Ő jót akar.
A sok tanulásnak köszönhetően a tanáraim folyamatosan dicsértek, a szüleim büszkék voltak rám. Számomra a sport, a lovaglás jelentette az életet. Lehetőségem volt csodás edzővel, csodás lovakon lovagolnom. Ez is volt az oka, hogy hittem a hangocskának. Átverve azt az érzetet keltette bennem, hogy minél többet fogyok, annál sikeresebb leszek. Kezdtem beilleszkedni az osztályomban, ismerkedtem az idősebbekkel is. Ebben az időszakomban sosem gondoltam bele abba, hogy ezt az önpusztító életvitelt nem folytathatom sokáig.
Egyre több sikert akartam, aminek az volt az ára, hogy fogynom kellett.
Egy idő után a szüleimnek feltűnt, hogy az eddig szinte minden ételt szerető gyermekükből hirtelen válogatós, vékony, makacs kamasz lett. Próbáltak nekem segíteni, elmagyarázni, hogy az anorexia halálos is lehet, de én sosem éreztem magam rosszul, sőt. Rettentően haragudtam rájuk, hogy el akarják tőlem venni a „sikerem titkát”. Egyre lejjebb süllyedtem a saját magam által kreált szakadékban. Egyetlen dologra hallgattam kizárólag és az az „ördögöcske” volt a fejemben. Úgynevezett érzelmi biztonságot nyújtott, sosem mondta, hogy rossz az, amit csinálok, ahogyan élek. Utólag visszatekintve már tudom, hogy nem volt semmi „hang” a fejemben, egyszerűen csak én voltam.
Elkezdett érdekelni, hogy mi is valójában az anorexia. Sok mindent megtudtam a netről: két fajtája ismert (az egyiknél a beteg sokat sportol és nem eszik, a másiknál hánytatni próbálja magát).
Statisztikák szerint anorexiában többen halnak meg éves szinten, mint drogtúladagolásban. Néztem ezeket a cikkeket, és majdnem nevettem, hogy „ugyan már, én sosem leszek életveszélyes állapotban, egyszerűen csak nem vagyok éhes, és nem akarom azt a bűntudatot érezni, amit a megevett étel kivált belőlem”.
Anyukám felismerte a helyzet súlyosságát, próbált „etetni”, de én ott vertem át, ahol tudtam. Hihetetlen, mennyire kreatív tud lenni az ember, ha nem akar valamit megtenni. Képes voltam a szeme előtt úgy tenni, mintha ennék, majd később a legnagyobb örömmel kidobtam az ételt, amit nem ettem meg.
A legnagyobb csapás az volt számomra, amikor eltiltottak mindenféle sporttól. Düh- és pánikrohamot kaptam, hol felváltva, hol egyszerre, volt, hogy naponta többször is. Mivel megtiltották, ezért ezt is elkezdtem titokban csinálni. Mindig talpon voltam.
Közel a 16. évemhez már magam is éreztem, hogy ezt nem bírom tovább. Az emberek az utcán megbámultak, annyira sovány voltam. Nyáron csak télikabátban voltam képes létezni, különben vacogtak a fogaim, annyira fáztam.
Ha leültem, többször át kellett gondolnom azt, hogy fel akarok állni. Folyamatosan ájulás közeli állapotban voltam, de féltem változtatni. Nem akartam a biztonságos lelki-testi házikómból kilépni. A legmélyebb pontomon már érzéseim sem voltak. A jókedvemet feláldoztam azért, hogy ne érezzek bánatot, fájdalmat. Ekkor már elhittem, hogy ebbe igenis bele lehet halni. Én felkészültem arra, hogy akkor itt a vég, de maradt még egy apró tüzecske, ami pislákolt bennem. A szüleim tehetetlenek voltak, ezért azt gondoltam, ha megkérem őket, hogy vigyenek kórházba, akkor el tudják ők is fogadni, hogy itt a vége. Közel a szülinapomhoz bekerültem Pestre, egy kórházba. Az orvosok szerint csoda volt, hogy élek és a saját lábamon jöttem be. És itt elkezdődött egy olyan hosszú, fájdalmas és nehéz időszak, ahol harcolt a beteg énem az egészségessel.
Szakemberek nélkül átadtam volna magam annak a bizonyos fekete angyalnak, hogy vessen véget a szenvedéseimnek. Azonban nem adtam meg magam könnyen a gyógyulásnak sem, hosszú terápiák és két szonda kellett ahhoz, hogy rájöjjek: az orvosok nem fognak hagyni meghalni.
Utólag visszagondolva nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezt végig tudtam vinni, nem estem vissza, és most itt vagyok. Olyan tapasztalatot kaptam saját magamról, amit senki sem vehet el tőlem. Rájöttem, hogy mire vagyok képes, ha elhatározom magam. Megtapasztaltam egy számomra idegen dolgot. Sajnos manapság egyre több lányt és fiút környékez meg ez a fekete angyal, aki engem is, és ígér nekik sok szépet és jót, ami csak álca. Figyeljünk a környezetünkre és ne féljünk segítséget kérni, hiszen nem ciki. Épp ellenkezőleg.
Az anorexia egy függőség: az éhségérzet függősége. Ne hagyjuk győzedelmeskedni felettünk!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>