Családi emlékeim Trianonról
Gyermekkorom első időszakában a családunk egy-egy halk mondatából érzékeltem, hogy van egy „Trianon” aki nagyon rossz valaki vagy valami lehet. Apai nagyanyámtól ennél sokkal többet nem is hallottam, csak nagy sóhajtásaiból és imáiból következtettem arra, hogy őt valami nagy tragédia érte. Soha nem beszélt az egyedülléte okáról, nem mesélt a sok története mellett nagyapámról. Harmincéves özvegysége során, de még az azt követő másfél évtizedben sem hallottam semmit a férjéről és annak tragédiájáról.
archív fotó
Hosszas kutatás és érdeklődés után tudtam meg, hogy apai nagyszüleim 1945-ben, a frontvonal elvonulása utáni napokban a Dunántúl közepén – a borzalmak túlélése után szerény körülmények között, de főleg a szívükben – ünnepelték március 15-ét, az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Ma már tudom és tudjuk, hogy azokban az órákban a vörös megszálló, rabló hordák akár az emberi életek árán is, minden kíméletet mellőzve megbecstelenítették, kifosztották és „rabszíjra fűzték”, elhurcolták a front mögé került magyar lakosságot. Azon az emlékezetes napon sok magyar ember védte anyagi javait, családját és küzdött a gonosz ellen. Így tett apai nagyapám is, aki életét sem féltve – miközben apám vadászfegyverét kereste – szembefordult a családját és őt támadó kifosztókkal.
Küzdelme reménytelen volt, de nem hátrált meg – hős volt! A rabló hódítók elvették életét, meggyilkolták.
Ilyen tragikusan fejeződött be fiatal élete neki, akinek a családjában más példa is volt a hősies kiállásra: egyik felmenője 1825-től, a nemesi vármegye képviselőjeként küzdött a magyar reformok megvalósulásáért.
Anyai ági családom története a régi Duna-parti városba (Észak-)Komáromba nyúlik vissza. Ükapám itt harcolt 1848. végétől 1849. szeptember 27-ig a Magyar Szent Korona Országainak szabadságáért és függetlenségéért. A családi dokumentumok szerint 1849. május 21-én részt vett a budai vár visszafoglalásában is. Világos után az 1849. szeptember 27-én Herkály-pusztán megkötött egyezség szabad elvonulást garantált a komáromi vár védőinek. Ennek értelmében 1849. október 7-én a magyar honvédek, Klapka György tábornok vezetésével, menlevéllel ellátva és oldalfegyverüket megtartva hagyták el a szabadságharc utolsó és legnagyobb erősségét. Ükapám kardját, vagyis szablyáját én 1969. augusztusában a Nürnberg melletti Fürth-ben, az USA-kolóniában lakó unokájának lakásában láttam.
A Nagy Háborúban elesett 40.000 hős 29-esek és 30-asok emlékére
Azt az elismerést, amit nem kaphatott meg az apa 1849-ben, megkapta 1914 után a legkisebb fia, aki 1863-ban született (Észak-)Komáromban. Az I. világháborúban mint a Magyar Királyi Budapesti Honvéd Dandár parancsnoka a szerb fronton harcolt. Kuliste bevételéért, súlyos sebesülése után bátorságáért és hősiességéért megkapta a „kulistei” nemesi előnevet, számtalan kitüntetést és altábornagyi rendfokozatot is.
Dédapám Mátyusföld legnagyobb kórházának gondnoka majd gazdasági vezetője, dédanyám pedig a híres várvédők, a komáromi Nagy de vaar család leszármazottja volt. Fiaikat egy kivétellel mind katonáknak küldték.
A Dédnagyanya, Ágnes Nagy de vaar
Lelkileg mindketten „belehaltak” legkisebb fiuk hősi halálába a Piave folyónál és családjuk Trianon általi szétszakításába. Dédszüleim ma a megszállt szülőföldjükben alusszák örök álmukat.
Nagyapámék tízen voltak testvérek, akik megérték a felnőttkort: öt fiú és öt lány. Mivel nagyapám huszár volt, így az ő életeleme az ember akkori leghűségesebb – négylábú – társa, a ló volt. Viszonylag fiatalon nevezték ki parancsnokká a Parrag-pusztai Magyar Királyi Állami Csikónevelő élére, amely a Kisbéri Magyar Királyi Állami Ménes mellett működött, hatalmas területen. Az első világégés alatt 20 000–30 000 csikó is kikerült a „keze közül”. A lovakról – a fogamzásuktól a kimúlásukig – mindent tudott, amit csak ember tudhatott. A Nagy Háború végén a Linder Béla-féle hazaárulók elkezdték lefegyverezni a Magyar Királyi honvédeket. A nélkülözhetetlen és provinciális katonai bázisok és az ott szolgálatot teljesítő katonák leszerelése csak később, Trianon után két-három évvel következett be, ezért is maradt meg a Parrag-pusztai katonai bázis 1923 végéig. Még 1919. április 30-án éjfél előtt történt, hogy nagyapám a parancsnokság (ún. kurblis) telefonján üzenetet kapott Új Szőnyből (a mai Dél-Komáromból), hogy az egykori Komáromban (ma Észak-Komárom) az olasz légiós ruhába öltözött cseh megszállók gyilkolják a város magyar lakosságát, és ágyúkkal lövik az épületeket.
Ekkor nagyapám riadóztatta megmaradt huszárjait, és hajnalban felfegyverkezve, lóra ülve, elindultak Komárom felé, hogy segítsék a védőket a megszálló csehek ellen.
Neki kétszeresen is fontos volt, hogy mielőbb a városba érkezzenek: szülei, (dédszüleim) és négy leánytestvére Komárom belvárosában éltek, a legkisebb 13 éves volt. Szerencsére május elsejei érkezésükkor a magyar határőrök megtiltották nekik, hogy az Erzsébet királynéról elnevezett hídra lépjenek. Ekkor ugyanis már az északi hídfő a megszállók ellenőrzése alá került, és homokzsákok mögé rejtett géppuskákból lőttek mindenkit, aki a déli hídfőre merészkedett. Mint évtizedekkel később kiderült, a gyilkosok 100-nál is több magyar embert öltek meg azon az éjszakán.
Az 1919. augusztus 15-én bekövetkezett tragikus román megszállás előtt nagyapám lelkiismerete és hazaszeretete azt diktálta, hogy akár élete árán is mindent, amit menteni lehet, a ménes legértékesebb egyedeit és értékeit el kell tüntetni a rablók elől. Ezt a feladatot olyan jól oldotta meg, hogy Parrag-pusztáról a lóállományt és a drága – ma már történelmi értéknek számító – felszereléseket, szerszámokat és egyéb értékeket a megszállók nem tudták elrabolni. Számára, akinek a hazáján és a családján kívül csak a lovak voltak a fontosak, katonai leszerelése élete derekán hatalmas törést okozott. Az 1920-as békediktátum ugyanis kimondta, hogy Magyarország összesen csak 35 000 katonát (egyenruhást, ebben a tűzoltótól a fináncig mindenki benne volt) tarthat meg. Ekkor ő is azoknak a bajtársainak a sorsára jutott, akiket Trianon földönfutóvá tett.
Nagyapám hátralévő élete során nem tudta ezt a nagy lelki traumát feldolgozni, és viszonylag fiatalon „álomménjeivel elvágtatott” az örök pusztába.
A 2000-es évek elején felkerestem a parragi kúriát, ahol boldog éveit töltötte szeretett családjával. Még állt a százévesnél is jóval korosabb, valamikor csodálatos, de ma már az enyészetnek hátrahagyott egykori magyar parancsnoki épület. Ottlétemkor azt éreztem, hogy nagyapám szelleme ma is a falak között él halhatatlanul.
A Parrag-pusztai katonai parancsnoki lakás Trianon után 88 évvel
Özvegy nagyanyáim életét és szegény sorsukat az egész nemzetet megnyomorító Trianon és annak következményei befolyásolták életük végéig.
Szüleim elbeszéléséből tudtam meg, hogy Trianon következménye és folytatása a II. világháború, amely sokakkal együtt nekik is mindenüket elpusztított. Az újrakezdésük, a szorgos és kitartó munkájuk eredményét az újabb Trianon, a kommunizmus magyarországi dühöngése semmisítette meg. Minden tulajdonunkat elvették (és a mai napig semmit nem adtak vissza). Házunkból a bolsevik önkény deportált bennünket, és hosszú éveken keresztül mérhetetlen szegénységben éltem a lenézett és megkülönböztetett gyereksorstársak életét. Az önkény pusztításához az is hozzá tartozott, hogy lakóhelyünkről minden irodalom eltűnt, nem volt egyetlen könyvünk sem. Talán négy-öt éves lehettem, amikor egy alkalommal egy – még nálunk is szegényebb – erdélyi menekült asszonynál voltunk látogatóban. Nagyon érdekelt, amiről a felnőttek beszélgettek, tágra nyílt szemmel néztem, amint egy nagy könyvben mutatták azt az országot és Erdélyt, amelyről én még soha nem láttam képeket.
Legjobban „A Magyar Szent Korona Országainak térképe” hatott rám, amit azóta sem felejtek el.
A hölgyet, akit emlékezetem szerint Ilonka néninek hívtak, valószínűleg annyira meglepte a nagy érdeklődésem, hogy nekem ajándékozta a könyvet. Rá is emlékezve ma is őrzöm a Pesti Hirlap Lexikon 1935-ös kiadását.
Az egykori 1935-ös Pesti hírlap lexikona a Magyar Szent Korona Országaival a Magyar Királysággal, ami nem azonos a Horvátország nélküli Nagy-Magyrországgal
Amint megtanultam olvasni, érdeklődésem a történelem, elsősorban a magyar történelem irányába fordult. Még az ötvenes évek első felében kezembe került egy kisméretű nyomtatott füzet. Ebben olvastam, hogy külföldi gyerekekkel lehet levelezni magyar nyelven. Kiválasztottam egy nevet és egy címet, és levelezni kezdtem B. Péterrel, aki a Csallóközben, Keszegfalván lakott. Ekkor tudtam meg, hogy velünk, a csonka-országgal határosan mindenhol, a környező elcsatolt országrészekben magyarok élnek.
A visszafogott válaszokból évtizedekkel később érzékeltem, hogy Trianon milyen súllyal nehezedett és napjainkig nehezedik az elszakított országrészek magyarságára.
Mindenki által ismert, hogy az anyaországon kívüli elcsatolt területeken több évtizede megalázzák és fizikailag is bántalmazzák a magyarságot. A mérhetetlen mennyiségű jogsértést többségében még csak ki se vizsgálják, a jogorvoslatról pedig senkinek nincs tudomása.
Na, ezt okozta és ezt jelenti számomra Trianon!
Dr. Galla János
Hegyvidéki Trianon Harangja Társaság ügyvivője, a Magyar-Osztrák-Bajor Társaság elnöke.
A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
