Kölcsönkért kovász – egy csíkmadarasi panzió, amelyet imádnak a városiak

„A nálunk megszálló magyarországi vendégek mindig ilyen ficujkákkal állítottak elém, amikor indultak haza: »na, hogy kell csinálni azt a vinetakrémet; na, hogy kell csinálni azt a tárkonyos pityókalevest« – kérdezték, s akkor örökké le kellett diktálnom a recepteket. Visszajöttek a következő évben, hoztak nekem egy receptes füzetet, hogy abba írjak bele, és ők majd egymás között lemásolják.

Persze nem írtam le semmit, s aztán egy következő alkalommal sem, mert semmi időm nem volt. Na, egyszer megszégyelltem magam, és nekifogtam írni ugyanannál az asztalnál, ahol annak idején nagymama sirítette a laskát.

Jöttek elő az emlékek sorban: »ügyesen kösd össze a hajadat; add meg a tiszteletet az étel felé; tegyél fel szép kötényt«, és így tovább. Nagyon sok történetet írtam le három év alatt, főleg ősszel, télen és tavasszal, ilyenkor volt rá idő. A legszemélyesebbeket kihagytam a könyvből, és több történet nem is a malomudvarban játszódik, hanem Csíkszentdomonkoson, ahol a szüleimmel laktunk.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A gyógyszertár helyén – ahol délután voltunk édesanyámat meglátogatni – régen a nagymamám üzemeltetett egy bodegát: a felső szinten kocsma volt, alul pedig egy falatozó. A közeli Balánbányáról fél 4-kor érkezett a busz, s a bányászok betértek egy sörre, micsre, flekkenre szalmapityókával. Minden délután segítettem poharakat mosogatni, s nagymama mindig megjutalmazott egy lejjel vagy házicsokival, és persze folyt a zsíros hús és a pálinka. Ez utóbbit megkóstolhattuk gyerekkorunkban, de csak úgy, hogy belédugtuk az ujjunk s megnyaltuk.

Édesanyám viszont gyógyszerészként nagyon egészségesen nevelt minket. Mindig futottunk, bicikliztünk, és mindennap kiszámította, hogy mennyi szénhidrátot kell együnk.

Annak megfelelően készítette el a könnyű ételeket – nagyon egészségesen főzött –, vacsoránál pedig kitette a tányérunk mellé azt a vitamint, amiről úgy gondolta, hogy az aznapi étkezésből hiányzott.”

A hétvégéket és az egész nyári vakációt a malomban töltöttük.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Nagymamáék betegek voltak a vége felé, így mi szedtük le a kolorádóbogarakat a veteményesben, kapáltunk, gyomláltunk, a malomban sepregettünk, pókhálóztunk, én hordtam a lisztet a faluba. Ez még a ’89 előtti időben volt, és mivel pénzünk nagyon nem volt, mindent lisztben fizettünk. Volt egy kicsi szekerem, amibe nagytata beletette a lisztet, s azzal hordtam a faluba: egyik helyről tejet adtak érte, másik helyről zöldséget, mikor mi kellett a konyhára.

A férjem, Levente és az én szüleim barátok. Egy iskolába jártunk Domonkoson, egy év különbség van közöttünk. Az első szerelem hetedik osztályban szövődött közöttünk, amikor kamaszodni kezdtünk; később elsodort minket az élet: én Marosvásárhelyen tanultam gyógyszerésznek, Levi Brassóban tornatanárnak. Aztán – úgy 17 éve lehetett – eljött Vásárhelyre egy gólyabálra, és ott újra összekeveredtünk. Azóta már házasság és két gyerek is van. Vagyis ez nem igaz: egy leányka s egy gyermek. Mert ugye itt, Székelyföldön a gyermek az csak a fiúra értendő. A lány nem gyermek, az csak leány, nálunk még él ez a hagyomány.

Egyikünk sem szerette sokáig a városban. Én visszaköltöztem Domonkosra, és édesanyám mellett dolgoztam a gyógyszertárban, Levi tornatanár volt a Sapientia Egyetemen Csíkszeredában. Hétvégente kijártunk a malomhoz: nagymamáék már rég elmentek, lepusztult az épület, beszakadt a tető, s a házból sok mindent elloptak. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen a birtok sorsa, mert az nem volt elég, hogy hétvégente lejártunk kicsit szellőztetni. Ez 13 éve történt; Levi már ismert természetjáróként hegyi túrákat és székelyföldi kirándulásokat szervezett főleg magyarországiaknak, a vendégeinek viszont mindig a környező falvakban foglalt szobákat. Ebből jött az ötlet, hogy miért vigye máshová a vendégeket, amikor nálunk is aludhatnának. Kicsit rendbe szedtük nagymamáék házát, újrafödtük, átalakítottuk a szobákat. Az udvarban először a kazánházat csináltuk meg, majd hagyományos módszerrel, kalákában felépítettük a három faházat, az istállóból átalakított konyha és étkező pedig tavaly készült el.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Főleg olyan nagycsaládosok jönnek, akiknek nem az a szempont, hogy wifi és tévé legyen, mert itt tényleg az Isten háta mögötti csend és jó levegő van.

Nagyon szeretik ezt az életformát, például a tegnap este érkezett vendégek egyből bekapcsolódtak a munkába. Hiába voltak éhesek és fáradtak, mindenki Levivel akart lenni, hogy hordják be a szénát a mezőről…

Ott, a malomban van az a kicsi csengő. Amikor a garatban kifogy a liszt, erősen elkezd csengetni. Nagytatám akármilyen álmosan is meghallotta a csengőt és pattant ki az ágyból. Mi mentünk vele segíteni, mert már öreg volt, sérve is volt, és nehezen tudta a zsákot megbillenteni. Amikor elkezdtük felújítani a birtokot, a kicsi seprűmmel megkopogtattam a garatot: „Nagytata, itt vagyok! Jöttünk vissza, valamit elkezdünk a malommal!” Remélem, hogyha most látnak odafentről, akkor büszkék ránk, mert amit ők elkezdtek, az nem kallódott el. Nagymama viszont nem lehet rám büszke... Őt Oláhfaluból hozta nagytatám, ahol inas volt kamaszkorában a helyi molnárnál. A malommal szemben lakott, s amíg tata kijárta az iskolát, addig a szerelem is megszövődött. Örökké mondta nekem nagymama, hogy „né, hoztam a kovászt Oláhfaluból, ez még a nagymamámé volt, és tudjad, hogy azelőtt pedig az ő mamájáé volt”. De amikor meghalt, én elfelejtkeztem a kovászról... Aztán amikor visszaköltöztünk, már késő volt a kovászt elévenni, mert a sok év alatt szegény meghalt. Na, erre az egyre nagymama nem lehet büszke. A könyv címe – Kölcsönkért kovász – is innen van. Kétségbeesésemben az egyik szomszédasszonyomtól kértem kovászt, mert arra gondoltam, hogy abban a kovászban még van egy kicsi morzsinkó valami, amit a nagytata őrölt meg.

***

Tímea és Levente gazdasága nyáron folyamatosan teltházzal üzemel, ritka, hogy a háziasszony ilyenkor ráérjen mesélni csodálatos életük történetéről. Az udvaron gyerekzsivaj, a felnőttebbek a tornácon beszélgetnek, a konyhában pedig serény munka folyik, hogy a 30 vendég a legízletesebb székelyföldi fogásokat falatozza vacsorára.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Levi a szénát hajítja be a csűrbe a vendégekkel, és este hétkor megindul a szekér még egy kanyarra a madarasi határba.

A vendégekkel beszélgetek az udvaron, legtöbben már sokadjára vannak itt. A budapesti Monostori Klári férje és unokája vacsora helyett még Levivel szénáznak, és bár hosszan beszélgetünk arról, miért járnak vissza Tímeáékhoz minden évben, Klári levélben is megírta gondolatait szerkesztőségünknek, ebből idézünk:

„Gáll Tímea és Levente felismerte felmenőik örökségének fontosságát, és feladatuknak tartják ennek továbbvitelét. Mindez sok türelemmel és áldozattal jár, de hála nekik, nagyon sokan és egyre többen köszönhetjük, hogy kinyitják a szemünket és példát mutatnak arra, hogy mi is megtegyük azt, amire lehetőségünk van. A családi legendárium megismerését és annak továbbadását a gyerekeinknek, unokáinknak. A családi receptek őrzését, hogy az elkészített ételekkel emléket állíthassunk az őseinknek, ünnepivé tenni ezáltal a különleges napok étkezéseit, közben a falakon nézni a régi családtagok bekeretezett fényképeit, mintha ők is velünk lennének még. Hétköznapi összetartozások ezek, amelyek csak az évek múlásával nyerik el igazi fontosságukat.”

A cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>