A tényleg távoli Kelet: Japán

Ebből is látszik, hogy Japán egy borzasztóan összetett ország, ráadásul – az ázsiai országok többségéhez hasonlóan – a nyugatihoz képest gyökeresen más értékekre, alapgondolatokra épülő társadalom. Egyszerű lenne azzal elintézni, hogy megmosolyogjuk vagy furcsálljuk azokat a szokásokat vagy azt a hozzáállást, ami egyszerűen csak MÁS.

Japán 1868-ig el volt zárva a nyugati világtól. Ez a sokáig tartó elzártság egyrészt megóvta a hagyományos értékeket, másrészt viszont, amikor a japánok először találkoztak a nyugati kultúrával, elsöprő lelkesedéssel akarták beépíteni azokat saját világukba – lehetőleg minél előbb.

Ez a lelkesedés és a hagyományos értékrendből maradt tökéletesíteni vágyás volt az, ami miatt például a második világháború utáni amerikai megszállásból Japán úgy profitált, hogy megismerte és magáévá tette a nyugati stílust, tanult az – akkor még – technológiájában jóval fejlettebb Amerikától, majd az elsajátított ismereteket aprólékosan megvizsgálta, hol lehet tovább tökéletesíteni, esztétikailag és szerkezetileg is jobbá tenni.

Ez lett a titka annak a Japánnak, ami néhány évtized alatt a világ második legjelentősebb gazdaságává nőtte ki magát, és ami a mai napig, a gazdasági recesszió és a kínai előretörés dacára dobogós tudott maradni.

Beszélgetések során számtalanszor hallottam a sóvárgó sóhajt: „Olyan régen szeretnék eljutni Japánba!” Egyfelől megértem, mert olyan sok szépség és különlegesség várja az embert a szigetországban, hogy az tényleg felvillanyozó tud lenni. Magyar menetrendekhez szokott lelkünk boldog révületbe esik a másodpercre pontosan tartott menetidőktől, ha a szemünk megszokta a japán jelek látványát (és azt, hogy hol keressük a latin betűs átiratot), a közlekedés igazi – pozitív – élmény lehet.

Kép: Unsplash

Arra mindenképpen fel kell készülni, hogy lesznek helyek, ahol hatalmas a tömeg és a zsúfoltság, aki erre érzékeny, jobb, ha előre tájékozódik, hol melyik időszakban nehezebb az előrejutás, mert a tömegben nincs kecmec, fel kell venni a ritmust, vagy határozott lépésekkel tartani célunk felé.

A tájékozódás okozhat még néha nehézségeket, hiszen a térképeken nem biztos, hogy elsőre ki tudunk igazodni, a japánoktól pedig előfordulhat, hogy úgy kapunk – roppant udvarias – útba igazítást, hogy az valójában nem sokat fog segíteni helyzetünkön. Ennek oka, hogy a japánok nem szívesen mondanak szemtől szembe NEM-et, és ugyanez a helyzet azzal, ha valamit nem tudnak, vagy nem biztosak a tudásukban. Ilyenkor hajlamosak inkább ránk hagyni a dolgokat, és rendkívül udvariasan, de sajnos tévesen hagynak meg abban a hitben, hogy jó irányba megyünk, miközben egyáltalán nem.

Ahogy egyenes „nem”-választ nem hallunk, úgy azt sem, hogy „Nem tudom” – ezzel minket, kérdezőket sem akarnak megsérteni. A személy megsértése nagyobb vétek, mint hogy adott esetben hagynak eltévedni, így aztán arcvesztés (arc=becsület, a keleti társadalmi felfogás egyik legfontosabb eleme) nélkül mehet mindenki az útjára.

Ezen alapul az is, amit a legtöbben egyszerű udvariasságnak gondolnak – valójában ez a másik személy rendkívüli mértékű tisztelete. Ebben a kultúrkörben szinte kínosan vigyáznak arra, hogy ne sértsék meg a másik ember életterét és lényét, főleg, ha a másik „vendég”-státuszú – azaz tudják, meddig marad. Japán rendkívül végletes, és ez ebben is megmutatkozik: míg a látogató vendégekkel, külföldi üzleti ügyfelekkel minden részletre kiterjedően figyelmesek, a rezidens külföldivel már sokkal könnyebben éreztetik, hogy idegen, és még ha úgy is tűnik, hogy befogadtak valakit, biztosan lesz egy olyan pont, amikor érezhetjük azt, hogy nem vagyunk 100 százalékig otthon.

Kép: Unsplash

Az első és legfontosabb dolog, amit a Japánba utazóknak lehet tanácsolni, az az, hogy figyeljenek, és legyenek nagyon-nagyon türelmesek.

Hiába látjuk ugyanazokat a boltokat, mint itthon vagy a világvárosokban, a modern ruhák alatt nagyon zárt és mélyen hagyományőrző lelkek rejtőznek.

Nem érdemes legyinteni sem az elsőre furcsának ható dolgokra. Igen, sok helyen le kell venni a cipőt, igen, sok helyen a WC-be is külön papucsban kell belépni. Igen, van, hogy egy hétfős társaság nem fér be egy étterembe, mert összesen tizenkét hely van, és igen, a csúcsforgalom idején tényleg szó szerint betuszkolják az embereket a vonatszerelvényekbe. De ugyanígy az is megesik, hogy a záráskor érkező vendégeket a sarki kifőzde úgy fogadja, hogy minden, az üzletben fellelhető élelmiszert elkészítenek, és a tulajdonos a saját unokáját küldi el a szomszédos italautomatához (italautomaták minden sarkon! – személyes kedvencek), hogy mindent meg tudjon adni a betévedőnek (hiszen nem mondanak nemet).

Mindennapos dolog, hogy a legkülönfélébb helyzetekben kapunk akár minimális értékű, de annál látványosabban becsomagolt ajándékot, mert ajándékozni illő és kötelező. Nem mondom, hogy nincsenek olyan dolgok, amiket ne tudnánk máshogy, praktikusabban, esetleg logikusabban megoldani – de ez már az a fejezet, ami egy közös cél érdekében fontos együttműködésről szól.

Kép: Unsplash

A közelmúlt eseményei miatt kikerülhetetlen szót ejteni arról, hogy mennyire kell vigyázni a nyugati viselkedéssel japán közegben. Nagyon. A külföldiek a japánok többsége számára egzotikumnak számítanak, ezért – tisztelet, udvariasság! – kedvesnek mutatkoznak, ezt azonban ne vegyük közvetlenségnek. Az érintések, gesztusok felfogása sokkal visszafogottabb, mint a mi közegünkben, és az általunk ártatlannak vélt kontaktus is adhat okot félreértésekre.

Az érintés a másik ember személyes aurájának megtörése, ezt érdemes az elménkbe vésni, mielőtt akár csak megböknénk valakit.

Japánról napokig lehetne mesélni, és természetesen mindenkinek más élményei, benyomásai, véleménye van a szigetországról – és ez teljesen érthető. Van, aki szerelmes lesz Japánba (akár még úgy is, hogy sosem járt ott), és van, aki elveszettnek érzi magát. Ha azonban a tisztelet minden területre kiterjedő fogalmát tartjuk szem előtt, már nem is lesz olyan „furcsa” és egzotikus ez a szigetország.