Hol húzzuk meg a határvonalat egy házasságban?

Ahhoz, hogy egészséges felnőttként működni tudjunk, többé-kevésbé szükségünk van arra, hogy elhatároljuk magunkat a külvilágtól. Eddig tartok én, eddig a külvilág. Ez jellemző rám, ez pedig rád. Ez az enyém, ez nem, és így tovább. Megannyi öntudatlan fal, mellyel körbebástyázzuk identitásunkat. A kapcsolódás csodája abban van, hogy miközben féltve vigyázzuk önmagunk sérthetetlenségét, mégis képesek vagyunk ezeken az elhatárolódásokon felülemelkedni. Ki tudunk nyitni a falainkon ajtókat, átjárókat építünk egymás felé, vagy éppen közös falakkal közös tereket hozunk létre együtt. Sajnos azonban túl sokszor válnak énünk bástyái találkozási pont helyett frontvonallá.

Petra éppen a vacsoraasztalt szedi le, miközben Laci a kiterített újságba merül. Petra egy ideig szótlanul tesz-vesz, majd enyhe ingerültséggel a hangjában megszólal:

– Muszáj volt olvasnod az asztalnál? A gyerekeknek sem szoktuk megengedni, hogy vacsora közben tévézzenek, vagy a mobilon játsszanak.
– Reggel óta nem volt időm elolvasni. Nem hiszem, hogy szükség volt rám a „melyik szoknyát vegyem fel az oviba” témakörnél…
– Bocs, de azt hittem, hogy a szabályok mindenkire vonatkoznak.

Mi történik a határvonalakon? Kapcsolódás lesz vagy front nyílik? A kiindulás a maga némaságában is beszédes: Laci egyértelműen jelzi aktuális határait. Az újság képszerűen is megmutatja, hol van a fal, ami őt most körbeveszi. Információfüggönyt von maga köré. Bármi miatt legyen is erre szüksége, a jelzés egyértelmű: magam akarok lenni. Petrának – már a néma pakolgatásból is érződhet – ez nem tetszik, sok asszonytársához hasonlóan ő a család kapcsolat-felelőse. Saját feladatának érzi, hogy egyben tartsa és tudja a családot, kicsiket, nagyokat együtt egy közös burokban, az otthon falai között: ott különösen. Az önálló határok kinyilvánítását ezért sértésnek érezheti, saját törekvései megcsúfolásának. Formálisan valószínűleg igaza van Petrának, igen, a szabályok mindenkire vonatkoznak. Azonban a gyerekeknél alkalmazott módszerrel szeretne áttörni Laci védővonalain is: a normákra hivatkozik, mint egy szülő és nem társként figyel a társra, nem kapcsolódást keres. Laci csak behódolhat vagy erős védekezéssel reagálhat.

– Na, ez tisztára olyan volt, mintha anyukádat hallanám!
– És ez most hogyan jön ide? Egyébként te meg az apádra hasonlítasz. Folyton szerteszét hagyod a holmidat…

Abban, ahogy Laci reagál, minden bizonnyal van egy nagy adag túlzás. Túlságosan is félti saját felnőtt, önálló énjét, amit most támadva érez. Támadás helyett persze láthatna Petra gesztusában segélykérést, a dörömbölés helyett hallhatna hívást. Félretehetné az újságot, és megkérdezhetné: „Mi az, ami bánt?” Ez nem lenne sem behódolás, sem harcos védekezés, hanem esélyt adna a kapcsolódásra. Ehelyett a frontot a maga részéről is megnyitja. Tulajdonképpen igaza van: Petra tényleg olyan volt, mint egy szigorú anyuka a kisfiával. De ez az igazság éppúgy bezárja őket a saját falaik, határaik közé, mint az előbb Petra mondata. Ráadásul új frontot nyit: a családi kapcsolatok frontját, itt már családok ütköznek össze. Te és anyád – te és apád! Amiből a front másik oldalán (öntudatlanul is akár) hamar kialakulhat egy új közösségvállalás: igen, én és az apám – én és az anyám.

– Nem hagyom szét, csak nem teszem el azt, amire hamarosan szükségem lehet. Vedd tudomásul, hogy itthon nem vagyok hajlandó állandóan pakolgatni. Nem várunk vendégeket!
– Ez is tiszta apád pedig én nem apukádhoz mentem hozzá! Annak idején még együtt mosolyogtunk az ő gyengéin – az most hol van?

Úgy tűnik, Petra észleli a bajt: ebből az állóháborúból így soha nem lesz az, amit tulajdonképpen szeretett volna. Megpróbálja a (szinte) lehetetlent: egy gyors fordulattal, a múlt tapasztalataira való hivatkozással megpróbál közös határt húzni önmaguk, és a szülői generáció közé, sőt közös frontot nyitni feléjük. Hiszen a közös „ellenség” összeköti a szövetségeseket is (ideig-óráig). De a mondat második felébe csomagolt számonkérés már rombolja is a megajánlott szövetséget. És Laci vajon mennyire lesz hajlandó elfogadni, hogy hirtelen mégiscsak ellenfelet lásson apjában, akire hasonlít?

– És te nem hasonlítasz egyre jobban a szüleidre? Szőrszálhasogató és házsártos lettél. És eltűnt belőled a tolerancia legalábbis irányomban.
– De hát mégis kitől várhatnám, hogy a kedvemért változtasson a rossz szokásain, ha nem az életem párjától?
– Mondjuk, kezdhetnéd magadon!

Laci tehát nem vált. Petra kétségbeesett felkiáltásában pedig benne feszül a helyzettel kapcsolatos egész ambivalenciája: egyszerre jelenik meg benne a felnőtt közösségvállalás igénye („te vagy életem párja”), a szülősködő kritika („rossz szokásaid vannak!”), és egy kisgyerek magárahagyatottsága („de akkor ki segít nekem?”). Ennyi minden egyszerre, egy mondatban, egy szuszra – kezelhetetlen. Kezelhetetlen Petra számára is, ez nyilvánvaló, és kezelhetetlen Laci számára is, aki most már másodszor mondhatná, hogy „na akkor most miről is van szó?”, de az egész eddigi helyzetből ez sajnos nem következik. A maga szempontjából logikus, ha egyértelműen jelzi a határvonalat közte és Petra között, lezárja a vitát. Mondjuk, elvonul a fürdőszobába (és egy újabb, nagyon is konkrét falat tesz kettőjük közé), ahol befejezheti végre a cikket.

Saját falainkra szükségünk van énünk épségéhez – mivel azonban egymásra is szükségünk van, meg kell tanulnunk tisztelettel és óvatosan közeledni egymás határvonalaihoz ettől nyílhatnak ki a kapuk egymás felé.

A cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti