Élet egy kívánt terhesség megszakadása után: meglátni a szépet, megköszönni a szeretetet

„Kromoszómahiba, nem ver a szíve, nem lehetett volna megelőzni” – ezt mondták. Szomorú, hogy ilyen későn derült ki, de nincs mit tenni. A sok abortusz miatt tele a naptár, úgyhogy várnom kell egy hetet a beavatkozásra. Ez azt jelenti, hogy négy hónapos pocakkal megyek be a kórházba azért, hogy művileg is befejezzenek egy olyan terhességet, amely már réges-régen megszakadt, csak a testem még nem vette észre. Ennyit arról, hogy mi történt, és most jöjjön az a rész, hogy mi lesz ezután: jól leszek, mert eldöntöttem, hogy így lesz.

Persze még fáj, hiszen három másodperc alatt jutottunk el a mennyből a pokolba. Egy ekkora utat ilyen rövid idő alatt csak zuhanással lehet megtenni.

De szeretek úgy gondolni magamra, mint az első piros, pöttyös labdámra, amit a szüleimtől kaptam. Sokat pattogtattam. Egyszer fent, aztán lent. Betont ért és visszapattant. Ezt a tulajdonságát csodáltam ennek a színes, műanyagszagú kis gömbnek a legjobban.

Sosem voltam tisztaságmániás, de napok óta takarítok. Az első éjszaka kimentem a konyhába, ahol hegyekben állt a mosatlan, a pulttól a hűtőig mindenhol csak mocskot láttam. Mosogatni kezdtem, egyik tányért a másik után. Jó volt látni, ahogy minden centiről centire megtisztul, és ekkor elöntött egy jóleső érzés, hogy minden rendben lesz, mert sok jót tehetek még ebben a világban. Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy nincs mindenre befolyásom. Már nem próbálok értelmet találni abban, ami történt, csak elfogadom, hogy nem tudok rajta változtatni.

A keleti filozófusok elválasztják a fájdalmat a szenvedéstől. Úgy tartják, hogy az előbbi fizikai, míg az utóbbi mentális. Szerintük aki megbarátkozik az elkerülhetetlennel, az nem szenved, mert ha ismeri is a fájdalmat, az nem töri őt össze.

Kisebb-nagyobb fájdalommal tehát mindenki találkozik élete során, sajnos ez hétköznapi dolog. Pontosan ezért kell a szépre összpontosítanunk, a szeretteink felé fordulnunk. Hálás vagyok a páromnak, akinek ugyanúgy fáj a kis élet elvesztése, mint nekem, mégsem sír, helyette odanyújtja a vállát, és erős marad, hogy én elgyengülhessek. A szerető családnak, akik csak úgy megjelennek az ajtónkban az otthon főzött húslevessel és csokival, hogy legyen mit ennünk. A barátoknak, akik egy ilyen helyzetben ismerszenek csak meg igazán. Arra törekszem, hogy a fájdalmat egyfajta emlékeztetőnek fogjam fel, ami abban segít, hogy jobb társ, anya, gyerek, barát, és ember legyek.

Hiszem, hogy azért születünk erre a világra, hogy megpróbáljuk egy otthonosabb, szebb hellyé tenni, és meglássuk benne a jót, még akkor is, amikor kitartóan kell keresnünk.

Emlékezzünk arra, amit és akit elveszítettünk, de gondoljunk arra is, ami és aki megmaradt, hiszen a veszteségeink tanítanak meg minket arra, hogy igazán értékeljük az életet.