Neked elmesélem – Maradandó varázslatok egy mulandó világban

János: Egy baráti közösség, egy nyár, egy kirándulás és egy pillanat. Így tudnám leírni azt, amikor először megláttam őt. Kriszti akkor még csak 16 éves volt, áradt belőle a kedvesség, a vidámság és a tisztaság. Amint felszállt a vonatra, megakadt rajta a szemem. Figyelmeztettek is többen: „Vigyázni kell az ilyen mosolygós lányokkal!” De Krisztiből természetes módon sugárzott ez a belső derű.

Kriszti: Mindketten Budapesten, hívő családban nőttünk fel, a szüleink ismerték is egymást, de a mi időnk csak később jött el. (mosolyog) A kiránduláson nem történt semmi, és utána sokáig nem is találkoztunk. Évekkel később egy gyülekezeti építkezésen láttuk meg egymást újra, ahol önkéntesként segédkeztünk.

János: Lenyűgözött, hogy micsoda szorgalom, energia és segítőkészség lakozik benne. Szívesen végzett bármilyen nehéz munkát. Belevaló és rendkívül bájos teremtés volt.

Öten voltak testvérek, és én mindig azt láttam magam körül, hogy a nagycsaládosok boldogok, mert ott mindig van kihez fordulni, van kivel játszani, beszélgetni.

Mindig nagycsaládra vágytam. Krisztiben pedig elkezdtem látni mindazt, ami jó nekem, amit valaha is kerestem.

János és Kriszti

Kriszti: János sokáig nem nyitott felém, inkább csak „megfigyelt”. (nevet) Majd elmondta a gyülekezetbe járó fiúbarátainak, hogy tetszem neki, és szívesen elkezdene nekem udvarolni. Azt hiszem, a legnagyobb lökést mégis az adta neki, amikor meglátott egy másik fiúval beszélgetni. (mosolyog)

János: Furcsa dolog ez, valaki, akivel még sosem beszélgettem, befészkelte magát a gondolataimba. Amikor megláttam őt mással, éreztem, hogy ideje cselekedni.

Kriszti: Én akkor már nagyon sokat imádkoztamazért az egyért, akit szerethetek, akit nekem szán. „Derült égből villámcsapásként ér téged, hogy most megszólítalak?” – ez volt János első kérdése hozzám. Azon a napon már haza is kísért. Repült vele az idő, egyből szót értettünk egymással. Majd válaszoltam: „Nem ért váratlanul, hogy megszólítottál. Az én szívem már fel volt készülve rád.” (nevet) Nagyon tetszett nekem a keze, sokszor rajta is felejtettem a tekintetem.

Erős, dolgos kezei vannak, már alig vártam, hogy átöleljen.

János: Az első randevúnk után két hónappal el is jegyeztük egymást.

Kriszti: Feloldódtunk egymás mellett, mindent egyenesen és nyíltan meg tudtunk beszélni. Az értékrendünk a kezdetektől egyezik, a személyiségünk viszont eltérő. János inkább befelé forduló, pesszimista természet, amit remekül kiegészít az én vidám személyiségem.

János: Fontos, hogy a leglényegesebb dolgokban hasonlítsunk. Az olyan apróságok kevésbé számítanak, hogy például én sokáig szeretek fent lenni, ő pedig hamar lefekszik. Mi hisszük, hogy odafentről kaptuk egymást, emiatt nem voltak bennünk kétségek, tudtuk, hogy jó útra lépünk rá, ha együtt maradunk. És sokat segített nekünk az is, hogy ismertük egymás családi hátterét.

Kép

Kriszti és János

Kriszti: Hatalmas lehetőség az életünkben a hit – egy biztos kapaszkodó. Rendíthetetlenül hisszük, hogy bármi is legyen, sosem egyedül, hanem mindig hárman, Istennel együtt lépkedünk. Ma már 31 éve járunk a közös úton.

János: A 31 év alatt sokat tanultunk és hibáztunk. Én mindig igyekeztem jó férj, jó családapa lenni, illetve a munkahelyemen is helyt állni, de minden nem megy egyszerre. Az ember törekszik, igyekszik megtenni minden tőle telhetőt, de akkor is hibázhat. Úgy éreztem, kimaradok a gyerekeim életéből, és ezen kétségbeesetten próbáltam változtatni, be akartam pótolni a lemaradásom.

Emlékszem rá, hogy mennyire fáradt voltam. Így történt meg az a baleset, ami megváltoztatta az életem.

Egyik hétvégén elmentünk a Normafához szánkózni. Tévedésből a sípályán csúsztunk le Petra lányommal. Mivel a pálya végén facsoport volt, oldalra irányítva a szánkót egy farönknek csapódtunk. Ha fának ütköztünk volna, nem biztos, hogy életben maradunk. Mindketten súlyos lábsérüléseket szenvedünk, ami miatt fél éves rehabilitáció várt ránk. Isten segített megbocsátani magamnak, és átformálta az egész életem. Kriszti sosem hibáztatott engem, hitével és optimizmusával ő már a hír hallatán a megoldást és a gyógyulást látta maga előtt. A baleset után összefogtunk és megújultunk.

Kriszti: A mélységeket, a nehézségeket nem szereti az ember. Ha visszanézünk az életünkre, mégis ezek azok az időszakok, amik előre vittek minket, megtanítottak látni, figyelni. Én 20 évig voltam otthon a gyerekekkel, és kiteljesedtem az anyaszerepben, mindig azt éreztem, hogy teljes az életem, hálás vagyok. Már egész fiatalon arra vágytam, hogy anya legyek, éreztem, hogy jó leszek benne. Mindig boldogan és felszabadultan vártam haza Jánost.

Amikor viszont a hatodik gyerekünk is felnőtt, megszűnt a főállású anyaságom. Ekkor újra kellett definiálnom önmagam, ki kellett találnom, hogy ki is vagyok én, mi lesz most velem, mihez is kezdjek ezután.

Nagyon megviselt ez az időszak. Amíg a gyerekek iskolások voltak, minden egyes napom be volt osztva. Ki volt téve nálunk egy órarend, hogy ki mikor hova megy, mit kell tennem, hova kell mennem – hat gyerek mellett ezt muszáj volt valahogy átlátni, és húsz év után ez az egész borult.

Heteken keresztül gondolkoztunk, próbáltuk kitalálni, mi is legyen. Sokat imádkoztam, hogy megtaláljam az utam. János asztalosként öregfával foglalkozott, majd egyik este behozott egy kis, fából készült kulcstartó szekrényt, és megkérdezte: „Mi lenne, ha festenél erre valamit?”. Nem hagyott nyugodni a gondolat. Elő is vettem egy ecsetet és „barátkoztam” vele. Nem sokkal később betévedtem egy hobbiboltba, ahol megláttam egy fa tolltartót, amelynek a belsejébe virágmintát festettek. Megérintett a hangulata. Sikerült eljutnom egy bútorfestő hölgyhöz, aki megmutatta, milyen technikával készíti a különféle gyógynövénymintákat.

Kép

Kriszti és János

Egy tanfolyamra is elmentem hozzá,és ő megtanított „varázsolni” az ecsettel. „Kis ember a nagyvilágban” – így jellemzett engem, mert annyira rácsodálkoztam a dolgokra. János végig biztatott, de gyakran nagyon kritikus is volt, ami sokszor fájt. A virágok tanulmányozásának és a sok gyakorlásnak meglett az eredménye: ma már fatáblákra igéket írok és virágmotívumokat festek, mert én hiszem, hogy Isten igéje tudja megváltoztatni az életünket. Összedolgozunk Jánossal, így indult el a közös családi vállalkozásunk, ésígy találtam rá az útra, ahol végül ismét megleltem a boldogságom és önmagam.

János: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá” – ezt az igét Kriszti azon a szilveszteren kapta, amikor tele volt kérdéssel és kétségbeeséssel. De hogyan lehet bármit is maradandóvá tenni, ha ebben a világban minden múlandó? Szeretettel.