Az oktatás reformja – Mire vágyik egy középiskolás?
„Később érek haza, mint a szüleim, leginkább ez zavar – jelenti ki határozottan az egyik tízedikes diák, akit leginkább a nyolcadik és kilencedik órái fárasztanak le. Heti egy nulladik órája is van, ami azt jelenti, hogy hét óra tíz perckor ő már Newton első törvényével köszönti a felkelő napot. – A házik maradnak szünetekre, amiből meg doli várható, azt beszorítom este tizenegy és hajnal egy közé” – folytatja napjának bemutatását. Természetesnek veszi, hogy éjszakáznia kell.
Körénk gyűlik még néhány diák a szünetben, bekapcsolódnak a beszélgetésbe, és kérdezik, mit követett el Sanyi. Kérdőn nézek rájuk, lassan jövök rá, hogy szünetfelügyelőnek hisznek, és barátjuk úgy áll előttem, mintha vallomást tenne valamiről. Pedig csak arról faggatom, mit változtatna ő a magyar oktatáson. Közben a rendszer egyik nagy hiányossága is egyre világosabbá válik előttem: a döntéshozók megfeledkeztek a diákok véleményéről.
Amint a többiek meghallják a témát, egymásnak adják a szót, és elkezd sorjázni előttem egy óriási kívánságlista.
Látszik, hogy van mondanivalójuk, de senki nem kérdezi őket erről.
„Miért nem tanuljuk a KRESZT? Sokkal könnyebben szerezhetnék jogsit, és talán nem csapnának el minket az első kanyarban!” – veti föl a büféhez igyekezve az egyikük. „Mi után és hogyan kell adózni? Elmondja nekem ezt valaki a tizenkét év alatt?” – néz rám számonkérően a másik, mintha én lennék az oktatási rendszer vevőszolgálata.
Ránk csöngetnek. „Látja, tanbá, az is nagy probléma, hogy ez a tíz perc semmire sem elég, a tanár ellop belőle két percet, amíg befejezi az órát, az utolsó kettő meg arra kell, hogy visszaérjek az osztályba.” Bruttó tíz perc az nettó hat, ilyen az adórendszerünk is, dobom be a poént, de csak egy ember nevet. Biztos tanórán jobb a humorom, mentegetőzöm, de elmondják, hogy a hibát ne magamban keressem, hanem lövésük sincs, mi az a bruttó meg a nettó. Pedig érdekli őket. Megígérem, hogy a következő találkozásunkkor elmagyarázom.
Nekem lyukasórám lenne, de beosztottak helyettesíteni, és éppen hozzájuk, a panaszosokhoz. A kolléga nem küldött feladatokat, amiket megcsinálhatnék az osztállyal (persze matekból ez nehéz is lenne), így végére tudunk járni a kérdésnek.
Nettósítunk, bruttósítunk, én meg állampolgárokat nevelek grátisz.
Közben a többieket is beavatom az ügybe, és arra kérem őket, hogy bátran fogalmazzák meg a kéréseiket. Nem győzöm írni őket. Az egyikük Franciaországra hivatkozik, ahol az ismerősei élnek. Ott nagyon sokáig a szerda tanítás nélküli nap volt, mindenki választhatott magának valami szabadidős tevékenységet, táncot, testnevelést, művészeteket, és ott regenerálódhatott a hét második felére. Ráadásul Franciaországban általában másfél hónap után mindig van egy rövidke szünet. Meglepődve nézek rá, ezt nem tudtam eddig.
Folytatom tovább a listát. Miért ne kezdődhetne 9-kor a tanítás? Honnan jön az, hogy hajnali 8 órakor már Nobel-díjas arcok elméleteit körmöljük a tábláról? Erről eszembe jut Szent-Györgyi Albert egyik beszéde, amelyben azt mondja, ne várjuk, hogy a diákok érdeklődők legyenek, ha hajnalban kikergetjük őket az ágyukból az iskolába. Ráadásul most, hogy sokan éjfélig vagy még tovább tanulnak, öt órányira csökken az alvás.
Nem csoda, hogy diákzombik hada kószál reggelente energiaitallal a folyosón.
Hamarabb végeznek, ha 8-kor kezdünk, érvelek a rendszer mellett, hiszen most akaratlanul is én képviselem azt. De a magyartanáruk megtanította őket érvelni. Rögtön rávágják, hogy sok a felesleges óra. Mire gondolnak? – teszem fel a veszélyes kérdést, mert arra számítok, hogy a történelem szerelmese a matekot, a vegyészpalánta a magyart mondja majd. De nem ez történik. Megtudom, hogy ők nagyobb óraszámban szeretnék tanulni azt, ami érdekli őket, és kisebben, amihez nem vonzódnak annyira. Arra vágynak, hogy a törizsenit ne terheljék túl a kémiával, ha egyszer eltökélt szándéka régészet szakra menni. Neki ne kelljen már megtanulni a standardpotenciált! – kiált fölt az egyik leendő bölcsész (és forradalmár). Kezdem érteni őket.
Arra vágynak, hogy több szabadságuk legyen a választásra, akár az egyetemen. Érthető, hiszen oda készülnek.
Oké, tegyük fel, csökkentettük az óraszámot. Azzal minden megoldódott? – provokálom őket tovább. Dehogy! – rázzák a fejüket. A tanárok taníthatnának változatosabban – érkezik tőlük a kritika, és ilyen szépen régen fogalmazták meg, hogy unalmasak vagyunk. Inkább tiltjuk a telefonhasználatot, minthogy a javukra fordítanánk. Monologizálunk ahelyett, hogy megkérdeznénk őket. Szövegelünk ahelyett, hogy vetítenénk egy kis szemléltető anyagot, mert elmondásuk szerint ezzel lehet izgalmassá tenni az órát. Kis szöveg, kérdés, film, kérdés, válaszok, szöveg. Így képzelik el a változatos órát, és kevesebb szolgai másolással (írd le a kivetített ppt-ről, másold ki a lényeget, írd, amit diktálok...).
Kicsit zavarba jövök a végére. Elfáradok. Utoljára egy továbbképzésen jegyzeteltem ennyit. Gondolkodom, hogy mit alakíthatnék át – ha nem is a rendszeren – a saját kis tanári világomban.
Hasonló témájú cikkünk: Az oktatás reformja – ahogy az én harmadikosaim szeretnék.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>