Neked elmesélem – Eltévedtem, de te megtaláltál

Zsuzsi: Gyuri először nem volt nekem más, csak egy jó barát. A főiskolán vele szerettem a legjobban együtt lenni. Jogos kérdés, hogy miért is nem merült fel a szerelem köztünk azonnal? Egyszerűen barátok voltunk, akik féltek, ha átlépnek bizonyos határokat, akkor elveszítik egymást.

Gyuri: Viszont megnyertünk valami sokkal többet. Nekem már a kezdetektől ő tetszett, az a nő volt, akire öröm volt ránézni. Rögtön kiszúrtam őt a főiskolán, gyönyörű mosolya volt. Imádom, ha egy nő bátran, önfeledten és sokat nevet.  A megismerkedésünk után egy évvel mondtuk ki azt, hogy ez több mint barátság, legyünk együtt!

Zsuzsi: Végzősök voltunk, amikor állapotos lettem. A szüleink szerettek és támogattak minket. Anyukámnak egy kikötése volt, hogy legyen meg a rendes lánykérés. 22 évesek voltunk ekkor. Tudtuk, hogy biztos állás vár minket a főiskola elvégzése után, úgyhogy ebből a szempontból is teljesen nyugodtak voltunk. Vidékre költöztünk, és elkezdtük a közös életünket, egyből egy kisbabával. Nagy szerelem volt, tele hirtelen ránk szakadt kihívásokkal.

Gyuri: Hamar kellett „megtanulnunk egymást”, de közben csodálatos felfedezéseket tettünk önmagunkról és a másikról is.

Zsuzsi és Gyuri 

Zsuzsi:

A szülés után három hónappal újra kisbabát vártam, mert azt szerettem volna, hogy kis korkülönbség legyen köztük. Én nagyon szerettem kismama lenni, igazi anyatípus vagyok.

Az első terhességemnél Gyuri sokáig meg sem simogatta a hasam, de a kórházban amint megfoghatta a kislányát, rögtön apukává vált. Szerintem a férfiaknak kell, hogy kézzel foghatóan érezzék: szülővé váltak. Három lányunk született, és most már négy unokánk is van.

Gyuri: Amint megfoghattam a csöpp kislányom, egyből védelmező érzések jártak át: életem végéig vigyázni fogok rá, óvom, szeretem, védem.

Zsuzsi: Remek munkamegosztásban neveltük a gyerekeket, Gyurira mindenben lehetett számítani. Pelenkázni is nagyon jól megtanult. (nevet) Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor az Őrségben kirándultunk, és az az érzés járt át, hogy „én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy itt lehetek a Gyurival”.

Gyuri: Most, hogy kirepültek a gyerekek itthonról, elkezdtünk újra kettesben kirándulni. Csapatban nem szeretünk menni, inkább csak ő meg én. Könnyedén utazunk, túrázunk, mert mindig megbeszéljük, hogy ki mit szeretne. Sőt, mindkettőnknek az az első, hogy a másik igényét helyezzük előtérbe. De szerencsénk van, mert általában ugyanazt szeretnénk.

Zsuzsi: Megkönnyítette az életünket, hogy sok mindenben hasonlítunk. Remekül tudtunk együtt dolgozni, létre is hoztunk egy közös cipőgyártó céget. Ez a kis üzem sokáig sikeresen működött. Akkor támadtak köztünk konfliktusok, amikor a vállalkozásunk csődbe ment. Én utána hosszú ideig, majdnem öt évig nem kaptam állást, a gyerekek pedig ekkor már egyetemre jártak, szükségünk lett volna az én fizetésemre is. Ekkor megtörtem. Magányosnak, tehetetlennek és kevésnek éreztem magam. Tele voltam bizonytalansággal, kétséggel és kérdésekkel. Rengeteg helyre jelentkeztem, majd egy idő után feladtam, mert féltem a következő visszautasítástól. A munka utáni kutatás közben rátaláltam egy társkereső oldalra, ahol megismerkedtem egy fiatalemberrel, akitől hirtelen rengeteg törődést és figyelmet kaptam… Hát itt indult el a lavina a lelkemben, ami miatt 28 év házasság után különváltak útjaink…

Gyuri:

Úgy éreztem, 28 évig hatalmas szeretetben éltünk együtt, olyanok voltunk, mint egy nagy olasz család. Kimondtuk a dolgokat, szabadon önmagunkat adtunk egymás mellett.

Amikor észrevettem, hogy valami mégsem stimmel, már késő volt. Tudtam, hogy Zsuzsi szenved a munkanélküliségtől, de nem tudtam segíteni neki. Megszakadt a szívem. Tizenöt kilót fogytam le amikor „elveszítettem” őt.

Zsuzsi: Akkoriban szükségem volt valamire vagy valakire, aki újra visszahoz az életbe. Szerelmes lettem. Sajnos ez több szenvedéssel járt, mint boldogsággal. Gyötört a bűntudat. Szenvedtem attól, hogy ilyet teszek, és szétszakítom a családom. Azóta is többször felteszem magamnak a kérdést: „Hogyan tehettem ezt?”

Gyuri: Rengeteget tanultunk ebből. Két és fél évig éltünk külön. Engem gyökeresen megváltoztatott ez az idő és a távolság. Olyan volt Zsuzsi nélkül élni, mintha folyton hiányozna egy részem. Nem értettem, hogy hogyan hagyhatott el engem! Hosszú éjszakákat virrasztottam át azon gondolkodva, hogy mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom, hogyan kellett volna jobban szeretnem őt. Én nem vagyok egy udvarlós típus, sőt, kifejezetten zárkózott vagyok ezen a téren. Ritkán simogattam, ritkán mondtam neki, hogy milyen szép, hogy becsülöm. Nem figyeltem rá eléggé. Sokszor és sokáig nem fejeztem ki az érzelmeimet, azt hittem, hogy jó így, elvégre úgyis tudja… de nem igaz, mondani és mutatni kell.

Zsuzsi: Én figyelek az apróságokra, nagyon tudok örülni akár egy virágnak a kertből. Egy simogatásra, ha épp elmegy mellettem. Egy bóknak a reggeli tea mellett. Nagyon vágyom a szavakra, az apró gesztusokra. Gyuri ezeket nem tartotta fontosnak, pedig többször mondtam neki, hogy tudom, hogy szeret, de nem érzem.

Zsuzsi és Gyuri 

Gyuri: Én otthon, a szüleim között sosem láttam intimitást. Nem puszilták, nem simogatták meg egymást előttem, nem sétáltak kézen fogva. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, ez így van jól. Engem sem ölelgettek és nem dicsérgettek sosem. Nem is gondoltam, hogy ezt másképp kéne csinálnom, ma viszont már tudatosan figyelek erre.

Zsuzsi: Minden évben van egy főiskolás osztálytalálkozó – ide mindenki a családjával együtt szokott menni. Felmerült bennem is a kérdés: elmenjek? Vigyem a kedvesem? Nem vittem. Elmentem egyedül. Itt újra átjárt az érzés, hogy milyen jó volt régen, és én még mindig hozzájuk tartozom. 28 év visszavonhatatlanul összekovácsolja az embereket. Ők az otthonom, azok az emberek, akik az én életem útitársai. Megrohantak az érzelmek, az emlékek. Nagyon fájt, hogy mindezt hagytam elveszni. Összefacsarodik a szívem most is, ha visszagondolok minderre. Az osztálytalálkozó után állandóan Gyurira gondoltam. Ekkor Szentendrére jártam ki dolgozni, és hazafelé a kocsiban egy idő után rutinszerűen elkezdtek potyogni a könnyeim… Haza akarok menni, hiányoznak! Sokáig nem mertem felhívni. Dilemmáztam, aggódtam, hogyan fogadna. Majd a szülinapomra kaptam tőle egy egyszerű SMS-t. Ekkor már nem bírtam tovább, a munkahelyi telefonomról felhívtam: „Hazamehetek?”

Gyuri:

A válaszom az volt: „Gyere most, azonnal!” (mosolyog) Azóta együtt vagyunk és újra összeházasodtunk. Korábban sosem ünnepeltük meg a házassági évfordulónkat, most viszont mindkettőt megünnepeljük. (nevet)

Zsuzsi: A hazajövetelem után egy évre mellrákom lett. Gyuri úgy állt mellettem és harcolt értem, mint senki más. Annyira gyenge voltam, és annyira rossz volt a közérzetem, hogy csak feküdni tudtam. Gyuri főzött, hozta nekem a húslevest, és ha nem tudtam enni, megetetett. Ha csak pár lépést tudtam menni, kézbe vett és vitt. Jött velem mindenhova, fogta a kezem, mosott rám. Annyi szeretetet, erőt és biztonságot adott, hogy csakis egyetlen dologra kellett koncentrálnom: a gyógyulásra.

Gyuri: Borzasztó volt látni, ahogy szenved az, akit a világon a legjobban szeretek, és rettenetesen féltem attól, hogy újra elveszíthetem. Át akartam adni neki az erőmet, a bennem levő energiát, meg akartam osztani vele, amit csak lehet. Minden lehetséges dolgot igyekeztem megtenni, amivel egy kicsit is enyhíthettem a fájdalmát.

Zsuzsi: Enyhítetted! Nélküled nem is sikerült volna! Ezúton is köszönöm neked! Köszönöm, a sorsnak a közös életünket, téged, és hogy egymás mellett megtanultunk megbocsájtani és feltétel nélkül szeretni.