Neked elmesélem – A kéz, amely megtart

Emőke: Tudjuk, hogy a házasságunk egyáltalán nem tökéletes. Ezért is vállaltuk el az interjút, hogy elmondhassuk, bár tökéletlen, mégis működik – 38 éves házasok vagyunk. Egyáltalán létezik tökéletes házasság? Szerencsés, aki elmondhatja, hogy igen.

Engem mély keresztény hitben neveltek fel, mivel az édesapám református lelkész volt. Emiatt én már kislány koromban elhatároztam, hogy nekem hívő párom lesz. Az ember hasonlót választ… és úgy éreztem, hogy csak az a valaki ért majd meg, aki hasonló értékrendet vall.

Karcsi: Az én szüleim erdélyi származásúak. Nekik az Istennel való kapcsolatuk nem volt olyan mélységű, mint Emőke szüleinél. Inkább a sorsuk nehéz időszakaiban kapott mennyei gondviselés adott bátorítást a hitüknek és tett engem is nyitottá az istenkeresésre. Én 22, Emőke pedig 17 éves volt, amikor megismertük egymást.

Emőke: Több nyáron is részt vettem egy kántorképző tanfolyamon, ahol egyik évben feltűnt egy csendes, új fiú… Ő volt Karcsi.

Karcsi: Nekem ez egy depresszív időszakom volt, ugyanis kerestem a helyemet a világban. Fiatalként az ember előtt milliónyi döntés áll: mi legyek, mivé legyek, kivel legyek? Az első munkahelyem rendkívül egyhangú és értelmetlen volt, csalódásként éltem meg. Vágytam a szabadba, hogy kinn lehessek, hogy mehessek. Ehelyett egy irodában ültem nagyrészt tétlenül. Éreztem, hogy lépnem kell.

A változtatás első lépése az volt, hogy én is elmentem ebbe a nyári kántorképzőbe. Egy visszahúzódó srác voltam, aki nehezen nyitott a lányok felé. Ezért örültem, s persze belül feszengtem is, amikor Emőke megszólított engem egy közös játék során. Ő más volt, mint a többi lány, sugárzóan kedves és vidám. Áradt belőle a derű – ami egyébként néha nagyon sok tud lenni. (Nevet) Kezdetben nem érződött, de erős ellentétek vannak a karaktereink közt – emiatt sokasodtak is a konfliktusok.

Ami igazán közös bennünk, az a hitünk és hogy mindketten nagyon szeretünk zenélni.

Emőke: A zene és az Isten iránti szeretetünket a gyerekeinknek is átadtuk. Játszunk zongorán, én pedig megtanultam gitározni is. A legszebb emlékeink fűződnek a közös családi zenélésekhez.

A kántorképzés szombatonként folytatódott, ahol rendszeresen találkoztam Karcsival, majd egyre többször kísért haza. Félénk fiú volt, egyke és zárkózott. Két nagyon más temperamentumú személyiség vagyunk. Ő melankolikus, én szangvinikus, nagyon pörgős. Emiatt voltak is kétségeim, amikor Karcsi megkérte a kezemet, ugyanis teljesen máshogy láttunk dolgokat. Ezzel rengeteget harcoltunk – harcolunk még most is.

Emőke és Karcsi

Mindketten Budapesten nőttünk fel, majd a házasságunk után költöztünk le vidékre, mert Karcsi nagyon szereti a természetet, a kisvárosok meghitt hangulatát. Jó volt a gyerekeket itt, vidéken felnevelni – rengeteget voltunk a szabadban.

Karcsi: Négy gyerekünk van és most már hét unokánk is. Én mint egyke fiú, szinte mindig nagycsaládra vágytam, és az, hogy ezt megkaptam, életem legszebb ajándéka. Akkor kezdődtek el a konfliktusok köztünk igazán, amikor az első két gyerekünkkel Emőke egyedül maradt otthon, mivel én, mint órás kisiparos egyedül vittem az üzletet, amely pont ezekben az években ment jól. Sokszor zárás után is bent kellett maradnom. Keveset voltam otthon éppen azokban az időkben, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám.

Emőke: A két fiunk között 16 hónap van, és ezt kezdő édesanyaként nehezen éltem meg. Védőnő létemre is rengeteg kérdésem volt, és nagyon egyedül maradtam. Majd három év múlva megszületett a nagyobbik lányunk, rá hat évre pedig a kisebbik – hát így lettek négyen. Bennük mindig rengeteg örömünk volt. Ők úgy látnak minket, ahogy senki más.

Egy kedves lelkipásztor barátunk minden házasulandó pártól megkérdezte: „Boldogok akartok lenni? – Igen, persze! – Akkor ne házasodjatok meg! Csakis akkor, ha mindketten elsősorban a másikat akarjátok boldoggá tenni!”

A házasság egy szolgálat a másik felé. Ha a társadnak adsz, ha ő boldog, csak akkor lehetsz te is az. Mi most 59 és 64 évesek vagyunk, és még ma is sokat dolgozunk a házasságunkon.

Karcsi: Meg kell tanulni a terheket együtt cipelni, úgy sokkal könnyebb lesz. A válladat, a kezedet odaadni a másiknak.

Emőke: Látom a környezetemben, hogy manapság szinte központi téma az önmegvalósítás, és ha a másik ehhez nem alkalmazkodik, vagy nem úgy „ugrál”, ahogy mi szeretnénk, egyből azt gondoljuk, hogy rosszul választottunk.

Mi is beleestünk abba a hibába, hogy azt gondoltuk, majd megváltoztatjuk egymást, a saját képünkre formáljuk a másikat, de ez egyszerűen nem megy. Formálni csak is magamat tudom, az én hozzáállásomat.

Az én férjem mindig is melankolikus és precíz lesz. Rajtam áll, hogy elfogadom és szeretem-e így is. A hitünk egyik lényege a megbocsátás. Ha Karcsi megbánt, már előre eldöntöm, hogy én ezt megbocsátom.

„Ne menjen le a nap a ti haragotokkal” – erre nagyon odafigyelünk. Előfordult már, hogy haraggal feküdtünk le, de azzal mindenkinek rosszat teszünk, ha a sérelmeket több napon keresztül cipeljük.

Kép: Vavrik Dóra

Karcsi: A házasságban a legtöbbször apróságokon múlik a vita. Halál komolyan össze tudtunk veszni például azon, ki hol nyomta meg a régi fogkrémes tubust: a közepén, vagy a végén. Ez a „tubus-háború" szinte mindegyik fémtubusos árunál előjött. (Nevet)

Nagyon fontos megismerni a másikat. Nem szabad felszínesnek lenni. Tudnod kell, hogy miért bízol a másikban, hogy miben rejlik a kapcsolat stabilitása és hogy mit, mikor és miért ígérsz neki. Azt pedig be kell tartani. Szilárd alapokra kell helyezni a kapcsolatot, egymást, és ezeket a stabil alapokat ismerni kell.

Az elköteleződés egy életre szól, ehhez nem elég a szerelem, sokkal többről van szó. Nem gondolhatunk arra, hogy hát jó, majd csak lesz valahogy… A falaknak teljesen le kell omlania köztünk. 

Emőke: Van egy hálaadó naplóm. Mindig felírom, hogy miért vagyok hálás. Hálát adok Istennek a férjemért, a jó dolgokért, amiket rajta keresztül kaptam. Ha mérges vagyok rá, akkor ez a kis könyv könnyen és gyorsan eszembe juttatja, hogy milyen jó is tud lenni. (Nevet)

Karcsi: Sokan nem is ismerik a szeretetnyelvek fontosságát, pedig ezen sok minden el tud „csúszni” egy kapcsolatban. Nekünk ezzel van a legalapvetőbb problémánk. Ebben a legszorosabb és legintimebb emberi kötelékben, nagyon kell tudnunk azt, hogy a másik hogyan érzi szeretve magát. Emőke például nagyon vágyik az elismerő, dicsérő szavakra. Nekem viszont sajnos ez irtó nehezen megy.

Emőke: Szeretném, ha mondaná, hogy „de finom lett ez a gyümölcsleves”, hogy „jaj, de csinos vagy”!…

Karcsi: Sajnos nekem meg ez nem jut eszembe – természetesnek veszem, hiszen mindig nagyon finom a gyümölcslevese és mindig csinos is. Tudom, hogy vágyik a dicséretemre, de én rendkívül racionális vagyok, és a verbalitás helyett máshogy fejezem ki, hogy szeretek. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő.

Boldog vagyok, amikor együtt van az egész család, amikor nagyokat túrázunk, kirándulunk akár több napon keresztül is. Szeretem összeterelni a szeretteinket – annyi élet és emlék van bennünk ilyenkor!

Emőke:

Én meg sokszor olyan vagyok, mint egy lufi, aki hajlamos elszállni a realitás talajától, Karcsi a madzag és a kéz, amely megtart. (Nevet)

A zene és Isten szeretete viszont mindig összetartott minket – most pedig már egy egész élet, a négy gyerek és a hét unoka is összefogja a kezeinket.