Keleti mese: buja és tartózkodó
Életmód-reform és képzőművészet? Első pillantásra meredeknek tűnhet az összekapcsolás, de csak addig, amíg nem láttuk a Műcsarnok „Rejtett életek” című kiállítását. A válogatás a 19–20. századforduló körüli évtizedekből azokat az alkotásokat emeli ki, amelyek eltávolodva a hétköznapoktól a természet harmóniáját állítják elénk, vagy valamiféle „alternatív valóságba” hívogatnak, megidézve, vagy talán példaként is állítva az antik mitológia, a Biblia, a magyar ősmondák vagy éppen, mint esetünkben, a „mesés kelet” világát.
Mihály Rezső: Keleti mese,1909 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2018.
Mihály Rezső „Keleti mese” című festményét nem tudjuk konkrét szöveghez kapcsolni – talán nincs is rá szükség. A jelenet színpadszerű térben, egy bokros-fás ligetben játszódik. A térkivágás közepében, egy félig nyitott sátor redői közt ruhátlan szerelmespárra látunk, akik egy sárga (arany?) színű kelmébe takarva gyengéden csókolják egymást.
Jól láthatók az ábrázolás keleties stílusjegyei (a szőnyegszerűség, azaz mintha sík formák kapcsolódnának egymáshoz, az árnyékolás mellőzése, a határozott kontúrok, tiszta színek használata).
A törökös-arabos stílusjegyek mellett az emberalakok megformálása, a térmélység érzékeltetése az európai művészettel, a szecesszióval mutat rokonságot.
A növényi formák elrendezése majdnem tökéletesen szimmetrikus, s ha megfigyeljük, még az előtér apró virágainak elhelyezése is gondosan komponált.
A fák törzsének és a sátor oszlopainak egyenesei a bokrok gömbölydedségével és a sátor testes tömegével harmonizálnak. Az erővonalak a közép felé, a sátorban zajló „cselekményre” irányítják a figyelmünket, ugyanakkor a háttér fái a keleti művészetből eltanult V-perspektívát mutatják, és a kép két oldala felé viszik ki a tekintetünket. Összefoglalóan „stilizáltnak” nevezhetnénk leginkább a képi megfogalmazást; az ebből adódó merevséget az előtér lágyszárú növényeinek naturalizmusa ellensúlyozza, amelyeket szinte azonosíthatnánk is, már csak egy növényhatározóra lenne szükségünk. A kompozíciós elrendezésen túl biztosak lehetünk benne, hogy más célja is volt az alkotónak: a virágoknak a keleti szimbolikában sajátos szerelmi üzenete volt.
Ha a térérzékeltető eszközök közül a szín- és levegőperspektívát hiába is keressük, mégis meglehetősen mély térrel van dolgunk, amelynek síkjait mintha vonalzóval rajzolta volna elő a festő. A külteret már érintettük, de figyeljük meg: a sátor mélységének is több szintjét különíthetjük el.
Az ábrázolás egyszerre buja és tartózkodó.
A szinte kiszámított, hűvös szimmetria első látásra nem áll ellentétben a cselekménnyel: a szerelmes pár arca és válla ér csak össze, sőt, testük között még ott van a drapéria is. Amit a köztük lévő érzésekről, valamint a jelenet folytatásáról nem akar és nem tud elbeszélni a festő, azt a kép részleteivel, többek közt a sátor mintázatával és nyílásának formájával, a tobzódó növényzettel, az építmény sötét mélységének érzékeltetésével kísérli meg mégis közvetíteni.
Mihály Rezső: Keleti mese, 1909 (papír, tus, toll, ceruza, gouache, lapméret: 380 × 450 mm, keret: 55 × 69 × 1,6 cm) Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2018.
A kiállításról részletes ismertető olvasható a 2018. decemberi Képmás magazinban.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
