A boldogság kék madara és a „szép válás” mítosza

A házasság és gyerek projekt kipipálva, most jöhet egy könnyedebb, következő fejezet!

Nem az első eset, hogy ilyen történetet hallgatok kínos figyelemmel, mert nem tudom azt felelni, amit, tudom, elvárnának: képtelen vagyok örvendezni a döntésnek és szívbéli jókívánságokkal elárasztani a búcsúzkodó párt, de még az sem jön ki a számon, hogy milyen „szép dolog”, ha két ember ilyen egyetértésben válik el. Pedig a többség zavartan és bólogatva áll a kitárulkozás előtt, és túláradó szeretettel, közben pedig saját kapcsolatát egyre szigorúbb szemmel pásztázva, észrevétlenül emeli piedesztálra a „gyönyörűen búcsúzó”, „bátor” feleket. Odahaza meg talán azon gondolkodik a gyerekek fürdetése közben, hogy talán neki is lépnie kellene, csak ő nem mer. Hisz olyan rég beszélgetett már egy jót a férjével/feleségével, amióta az új munkahelyén van, szinte észre sem veszi, meg az intimitás sem az igazi a gyerekek születése óta…

Lehet, hogy aki nem lép, tulajdonképp egy lúzer, hisz a boldogság mindenkinek jár?

Szabályos váláshullám van a korosztályunkban, munkahelyi folyosókon eldarált történetek, a szomszédság dobozcipekedős költözködései, ovis, iskolás szülőtársak sóhajai és a gyerekek zavarodottsága tanúskodnak erről. Nekem minden esetben – különösen, ha gyerekek is születtek a frigyből –  a szívem szakad meg, hiszen a válás nemcsak egy elhatározás, egy közös nekilódulás félresiklása, deklarált kudarca, de a gyerekek szemszögéből az életük alapvető biztonságát adó apa és anya kettősének elvesztése is. Természetesen számtalan ok állhat a döntés mögött, olyanok is, amelyek másképp valóban nem gyógyíthatóak, de ez a nagyon mai, a boldogságigényre mint ultima ratióra hivatkozó érvelés nálam kicsapja a biztosítékot.

Egy-két-sokgyerekes, negyvenes éveiket taposó házaspárok búcsúznak egymástól, többé-kevésbé egyetértésben, azaz nem valamiféle akut probléma miatt, nem is szenvedélyes érzelmekben tobzódva, hanem valamiféle kapcsolati hiányérzettől vezérelve, valami „másra” vágyva, a nagybetűs boldogság keresésére indulva. „Az igazi boldogság hiányzik az életünkből”, „nem ilyennek terveztem az életem”, „elég a vegetációból”, „valami újra, igazira vágyunk”, „kiégtünk az elmúlt évek alatt” – sorolják a felek, s aki hallgatja, helyesel bőszen, mert hát, ha boldog szeretne lenni valaki, arról nincs is mit vitatkozni... „A gyerekeknek sem lesz rossz”, következik a másik toposz, hisz „mindketten szeretjük őket”, még több figyelmet is kapnak 2x1 felnőttől, mint 1x2-től... Mindenki szeret, tisztel mindenkit, csak épp az együttlét terhes.

A jelenséggel párhuzamosan a „szép válás” fogalma is meghonosodóban, sőt, egyre többen gratulálnak is a váló feleknek és pityergős-szivecskés emotikonokkal kívánnak sok boldogságot további életükhöz a közösségi oldalakon. A válás lassacskán részévé válik a normális személyes életútnak, épp csak nem küldünk üdvözlőlapot, nem rendezünk ünnepséget az esemény tiszteletére...

Hallgatva a sok negyvenes újrakezdőt, akik a válás után új kapcsolattal, új sportág vagy hobbi kipróbálásával, radikális életmódváltással, esetleg egy nagy utazással gondolják elérni a vágyott célt, a boldogságot, azon morfondírozom, hogy vajon komolyan elhiszik-e mindezt?

Hihető-e, hogy az öt-tíz-húsz év után megkopott, megfáradt kapcsolat helyett majd olyan következik, amelyik félév múlva is abban a rózsaszín ködben úszik, amit ideálisnak elképzelünk? Vagy a házasság helyett majd egy sport intenzív gyakorlása elvezet a megelégedettséghez? És hogy megúszható ez az egész maradandó sérülések nélkül?

Az öröm és az elégedettség ínycsiklandó morzsáit vagy kiadósabb falatjait nap mint nap csipegethetjük – ha észrevesszük őket –, legyen az az ágyban szuszogó gyerekek szívet melengető neszezése, a házastársunk megnevettetésének öröme vagy a jóleső pihenés az elvégzett kerti munka után. Bármi. De az a fajta boldogság, ami egy euforikus szerelem lángra lobbanásakor érezhető, nem tarthat örökké! Ha ezzel az elvárással indulunk neki a közös életnek, hamar csalódás lesz a vége, és nyűgös kötelességé válik a házasság, amelyben az „én” magányosan keresi a maga jó érzését, ami előbb-utóbb állandósuló elégedetlenséghez, és immár sokakat (gyerekeket, nagyszülőket, egész családokat) érintő válsághoz vezet.

Természetesen nincs általános recept, ahogy két egyforma kapcsolat sem, de a boldogság kék madarát üldözni veszélyes sport, mert ott a valós kockázata annak, hogy lemondunk arról, ami már a miénk, amiért közösen megdolgoztunk. A változás sok jót hozhat egy pár, egy család életében, de ahhoz legtöbbször nem elválni kell, hanem a rossz beidegződéseken változtatni.