Emlékek, felejtés és becsapós elbeszélők: Kazuo Ishiguro regényei

Ő tényleg nagymester: kiszámíthatatlan, varázslatos és szeretetre méltó. Nagyon közel érzem magam hozzá, amikor olvasom, mert közel enged, miközben szemérmesen és ravaszul el is rejtőzik előlem.

Ishiguro 1954-ben született Japánban, Nagaszakiban (éppen ott!), de még gyerekkorában Nagy-Britanniába költözött a családja. Ő azóta Londonban él, és angol írónak vallja magát. A költözés után évtizedekig nem látta Japánt, de a fejében mindig sok különös kép élt a távoli országról, ahonnan származik.

Legutóbbi regényének fordítója, Falcsik Mari azt mondta: „a szép, egyszerű, vékony vonásokkal odakanyarintott bonyolult cselekményben, (…) a végletekig kifinomult dialógus-hangnemben, a csöndes titokzatosságban, amit a regényei utolsó mondatáig képes megőrizni – minden módszerében ott lebeg a távol-keleti művészet szelleme.”

Ishiguro nem írt igazán sokat, összesen hét regénye (sajnos magyarul csak hat) és egy novelláskötete jelent meg.

Legismertebb könyve talán a „Napok romjai” (The Remains of the Day, 1989.), amelynek filmadaptációjában Anthony Hopkins és Emma Thompson játszotta a főszerepeket.

A regénybeli elbeszélő, egy Stevens nevű főkomornyik a harmincas években egy gazdag angol lordnál szolgált, erre az időre emlékszik vissza húsz év múltán. A történelem kereke éppen abban az időben fordult nagyot, és az ő munkaadója, Lord Darlington naiv angol főúrként Németország érdekében folytatott titkos tárgyalásokat a kastélyában – vagyis utólag nézve rossz oldalon állt, háborús bűnös volt. Mindezzel Stevens akkoriban egyáltalán nem foglalkozott.

Nem érezte, hogy a hatáskörébe tartoznának a világ dolgai, a politika – vagy akár a szerelem, a saját boldogsága. Ő csak azért volt felelős, hogy jól helyezkedjen el az asztalon desszertvilla és makulátlan legyen az inas libériája. De egyszer rá kell döbbennie, hogy elment a saját élete mellett.

Hasonlóan a „Ne engedj el!” című regény elbeszélő-hőséhez, Kathy-hez, aki egy nyomasztó légkörű bentlakásos iskola tanulója. Az író itt is lassan adagolja az információt, és az időben összevissza bevillanó emlékekből lassan rájövünk, hogy a történet valamiféle elképzelt jövőben játszódó, sejtelmes disztópia.

Bizonyos dolgok furcsa módon tilosak itt, úgy mint szerelem, barátság, házasság, művészet – olyasmik, amitől végül is ember az ember. (Szerintem ez is az alapkérdése ennek a regénynek: mi tesz minket végül is emberré? És mik vagyunk ezek nélkül?) Nem akarom lelőni a poént, de annyit elárulok: a könyv végére legsötétebb gyanúink válnak valóra.

Ishiguro azért egy nagy huncut. Úgy játszadozik az olvasóval, mint macska az egérrel. 

Általában egyes szám első személyben mesél nekünk a nem mindig éles eszű, de rendkívül szerethető főhős. Ilyen a „Napok romjai” korlátolt Stevens komornyikja, a naiv, beletörődő Kathy a „Ne engedj el!”-ből, vagy az egyik kevésbé ismert (de nagyszerű!) regényének, az „Árva korunkban” címűnek a narrátora, egy kissé autisztikus, de imádnivaló magánnyomozó. Mindegyiküket hamar szívünkbe zárjuk – és csak a regény második felében kezdünk gyanakodni, hogy kis kedvencünkkel talán valami nem egészen stimmel…

Az író aprócska, keleties finomsággal kidolgozott kis csúsztatásai ingoványossá teszik a talajt alattunk. Lehetséges, hogy elbeszélőnk nem egészen őszinte velünk…? De végül már ebben sem vagyunk egészen biztosak.  

Kép: Wikipédia

Nagy várakozás előzte meg a 2015-ös, legutóbbi regényét, „Az eltemetett óriás”-t. Akkor már tíz éve, a „Ne engedj el!” óta nem jelent meg műve, de ez az új sokaknak csalódást okozott. Talán azért, mert az eddigiekhez képest eléggé misztikus, meseszerű. Be kell vallanom, nekem ez a kedvenc regényem Ishigurótól. Artúr király idejében játszódik a történet, egy elképzelt, fantasy-elemekkel dúsított középkorban – kicsit olyan az egész, mint egy értelmes Trónok harca.

Az alapötlet lélegzetelállító, végül is az, ami a szerzőt a legjobban érdekelte mindig: az emlékezés és felejtés. Egy olyan világban járunk, ahol az emberiségnek politikai és személyes szinten is megszűnt az emlékezete.

Egy gonosz sárkány pusztította el az emlékeket, vagy maguk az emberek akartak felejteni? Senki nem tudja a választ – igaz, a legtöbben már a kérdést is elfelejtették.

Egy öreg házaspár vándorútra indul, hogy felkutassa régen eltűnt (hova? mikor?) fiukat. Mélységes szerelmet éreznek egymás iránt (miért? mióta?), de emlékeik nincsenek. Ahogy vándorolnak a külső, egyre veszélyesebb tájakon, végül is a saját elméjük labirintusában kell keresniük az elég ijesztő válaszokat. Amiknél lehet, hogy még a felejtés is jobb volt.

Beszélnünk kell még Ishiguro finom, mégis fergeteges humoráról! Én szinte soha nem nevetek hangosan irodalmi műveken, vén cinikus vagyok már. De a „Noktürnök” című novelláskötete némelyik írásán hangosan röhögtem. 

2017-ben Kazuo Ishiguro megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklásban ez állt: „Nagy érzelmi erejű regényeiért ítélték oda, amelyekben feltárta a világgal való kapcsolatunk illuzórikus érzése alatt tátongó szakadékot.”

Kazuo végtelenül szerény ember, legalább olyan szeretetre méltó, mint a hősei. (De remélhetőleg kevesebbet hazudik.) Jellemző rá, hogy átverésnek tartotta, amikor megtudta, hogy ő kapta a díjat.