Vezetés közben is mobilozunk?

Kevés irritálóbb és veszélyesebb dolgot látok minden egyes nap – például az óvodába menet –, mint a közlekedés közben a mobiljukra meredő autóvezetőket. Ilyenkor néha rögtönzött statisztikákat készítek; nem viccelek, megesik, hogy negyvenöt-ötven autóba is „benézve” akár húszan se bírják eldönteni, hogy felnézzenek-e az útra vagy inkább a mobiljukkal szórakozzanak. Így mennek előre, fejük föl-le mozog, mint valami Bólogató Jánosnak, mi pedig lassan a zebrán se merünk átkelni a gyerekemmel, mert nem vagyok abban biztos, hogy a sofőr észrevesz minket és megáll.

A rendőrség pár hete tizenkétezer autóst ellenőrzött éppen a vezetés közbeni mobilhasználat terén, s bizony kétezren jól meg is buktak a razzia során. Kétezer sofőr tehát úgy vezette az autóját, hogy közben félszemmel – de tapasztalataim alapján inkább kettővel – a mobiljára meredt, s ezzel nemcsak a saját, hanem mások életét is kockára tette. Ez nagy szám, pedig csak egy pillanatfelvétel erről az életveszélyes jelenségről, ami lakott területen, autópályán, valójában a közlekedés összes színterén normává vált. Leírom még egyszer: normává vált.

Ám nem lenne korrekt csak az autósokon szörnyülködni: a gyalogos mobilzombik éppen úgy veszélyt jelentnek önmagukra és a környezetükre, ahogyan az egyre gyakrabban feltűnő kerékpáros csetelők is.

Megkockáztatom, a függőségek között dobogós helyet foglal el a mobilfüggőség: immár nem(csak) az életet megkönnyítő eszközről van szó, hanem drogról, identitásképző fétistárgyról. Egy olyan erős függőséget kialakító szerkezetre pislog az ember percenként, amely egyszerre kapcsolja ki nem csupán a felelősség, de a félelem érzetét is. Ennek a történetnek pedig csak vesztesei lehetnek, és ahogy szinte hetente látjuk a hírekben, vannak is.