Két nemzedék, egy szenvedély – Blaskó Péter és Herczegh Péter a korkülönbség dacára megérti egymást a színpadon
Egy színész, aki még 1970-ben szerződött az akkori Nemzeti Színházhoz és egy másik, aki 20 évvel később, a Central Parkban tanult meg járni. Blaskó Péter és Herczegh Péter között több mint negyven év, két különböző világ feszül – vagy pont, hogy összeér. Mi az, ami a színházban örök és mi változik? Beszélgetés színésszé válásról, idős és fiatal mesterekről, füstgépről, az arcban tükröződő emberi sorsokról, Rómeóról és arról, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a színész végre mer szünetet tartani…
Peti, néhány évvel ezelőtt rajongással beszéltél Egressy Béni bátyja, Gábor 1866-ban kiadott A színészet könyve című kötetéről. A tankönyv egyszerre filozofikus és gyakorlatias útmutató ahhoz például, hogyan kell haldokolót játszani, vagy egy szerep kedvéért sírni. Azért hozom ezt fel, mert köztetek aránylag nagy korkülönbség van…
Blaskó Péter: Ez nem is igaz! (nevet)
Jó, jó...ha ezt a 43 évet nem is számoljuk soknak, egy biztos: az említett könyv olyan korban íródott, ami mindkettőtöktől nagyon távol áll. Mit gondoltok, vannak olyan részei a színházi életnek, amiről Egressy Gábor, Blaskó Péter és Herczegh Péter ugyanazt gondolja?
B.P.: Engem a színházban a legjobban mindig is az emberi kapcsolatok érdekeltek, azok nem változnak. Az őskortól napjainkig a szeretet, a vágyakozás, a születés, a halál, minden, ami az életben katartikus, a színházban is örök. És ezek megjelenítése a színpadon borzasztó izgalmas, nézőként is ez érdekel a legjobban.
Herczegh Péter: Szerintem maga a színház is örök, a vágy, hogy színházat csináljunk végig kíséri a történelmünket.
Hogyan tudnád leírni azt a vágyat, ami a színészet felé húzott?
H.P.: Erre nem könnyű válaszolni…
B.P.: Szerintem Peti is úgy van vele, hogy ez egy sorsszerű dolog. Az ember egyszer csak ott találja magát, mert odahúzza a Jóisten, és azt sugallja, hogy „neked ezt kell csinálni”. Aztán, ahogy telnek az évek, az ember megerősödik ebben a gondolatban, azt érzi, hogy két lábbal áll a színpadon, és milyen jó, hogy már mer szünetet is tartani.
Azért kérdezem, mert az ember hivatását nagyban befolyásolja a kor és a társadalmi kontextus, amibe beleszületik. Péter a háború utáni újjáépítés időszakában, egy kommunista diktatúrába született, te viszont egy olyan országban, amit ma is gyakran emlegetnek a szabadság földjeként. Mennyiben befolyásolta ez a világról alkotott képedet?
H.P.: Valóban Manhattanban születtem – New Yorkban –, mert édesapám ott kapott munkát, de csak kétéves voltam, amikor hazajöttünk, szóval nem tudom, mennyi ivódott belém az amerikai létezésből. Azóta nem egyszer jártam kint, édesanyám is megmutatta hol születtem, beszélt arról, hogy a Central Park Zoo-ban tanultam meg járni, de nem éreztem magam ettől közelebb New Yorkhoz.
Az elmúlt évtizedekben sok változás történt a színházban, például egyre több darab büszkélkedik azzal, hogy megkapta a „látványos” jelzőt. Péter, egy korábbi interjúdat hallgatva úgy érzem, hogy neked nem mindig könnyű alkalmazkodni azokhoz az elemekhez, amikbe Peti gyakorlatilag belenőtt. Egy korábbi beszélgetés során úgy fogalmaztál: „A színpadon az emberi arcot szeretném látni, amiben a sors történik, ami a színészben történik, ma pedig van, hogy a színészt kiváltja az effektus.”
B.P.: (nevet) Igen, igen ez még ma is megáll. Mindenben lényeges a mérték és az arány.
A nagyszínpadon nagyon sok lehetőség van: emelkedik, süllyed, jön a füst, a zene, sok olyan dolog van, ami elfedheti a színészt, és ez nem jó.
Peti, te mit gondolsz erről?
H.P.: Én a színházzal úgy istenigazából itt találkoztam a Nemzetiben. Lassan nyolc éve itt vagyok, ebbe a rendszerbe nőttem bele, úgyhogy ha némely esetben egyet is értek Péterrel, nincs viszonyítási alapom, nekem az a színházi világ, amit itt tapasztalok.
Arra akarok kilyukadni, hogy a Covid idején is látszott, hogy jól ki tudod használni a technika adta lehetőségeket. Olyan videókat vágtál össze, melyekben egyedül eljátszottál többféle szerepet, és mindent felhasználtál „effektként”, amit csak találtál magad körül.
H.P.: Ez így volt, de színészként mégiscsak a rendező nézetei mögé kell beállni. Van egy kép, amit ő meg akar alkotni, aminek legtöbbször inkább részesévé válsz a színpadon, nem feltétlenül a megálmodójává.
B.P.: Igen, alkalmazkodni kell a rendezői elképzeléshez, de ez akkor jó, ha a rendező kíváncsi a színészre. Ha van párbeszéd, mert ha nincs, akkor az ember csak egy csavar lesz, amit becsavarnak a gépezetbe. Én egyébként szívesen része vagyok a gépezetnek, ha egyetértek azzal, amit a rendező kíván.
Nem okoz feszültséget, ha a rendező és a színész is két erős művészegyéniség? Peti, a Rómeó és Júliában biztosan jól tudtad volna használni a gyerekként vett vívóleckéket, de Vidnyánszky Attila víziójában sok jelenet inkább hasonlít táncra, mint vérre menő küzdelemre.
H.P.: Nekem mindig azt mondták, hogy a színház nem demokratikus műfaj, és végül mindig a rendezőnek van igaza.
B.P.: Ez abszolút így van, kell lennie egy kapitánynak, különben a hajó ide-oda sodródik az óceán közepén. De fontos, hogy úgy vezessen, hogy én is ki tudjak teljesedni az akaratában, ami így közös akarattá válik.
Peti, te mikor érzed úgy, hogy az alakításodban kiteljesedtél, hogy „ez most jó volt?”
H.P.: Húha, általában soha. Ezek nehéz kérdések!
B.P.: Persze, mert az ember szerény, nem akarja kitenni a nyilvánosság elé, hogyan érez.
H.P.: A színházban lényegében mesélünk, történeteket mondunk el, olyanokat, amiket fontosnak gondolunk, amiket másoknak is meg akarunk mutatni akár a mondanivalója miatt, vagy csak azért, mert egyszerűen a mese szép. Színészként láttatni szeretnénk, hogy mi történik a szereplőkkel, min mennek keresztül amíg megtalálják a boldogságot, és azt is, hogy mibe buknak bele.
Szerintem az a jó, ha találsz egy sorsot, amit végig tudsz élni, és aztán ha úgy érzed, hogy a közönséggel együtt megéltél valamit, az olyan csoda, amit magunkkal viszünk.
Nem tudom, észrevetted-e, de amikor ezt kimondtad, ölelő mozdulatot csináltál…
H.P.: Igen, mert ezt az érzést az ember dédelgeti.
Amikor Rómeót játszottad a Nemzetiben, az is ilyen volt?
B.P.: Külső szemlélőként is látom, hogy ilyen volt! Egészen kiváló! Én már csak tudom, mert a legjobb helyről néztem, Lőrinc barátot játszottam benne. Láttam azt a fejlődést, ahogy elindul a szerep, aztán egy tragédiává fejlődik Petiben is. Ő hozzáadott valamit a szerephez, ami a személyiségéből fakadt, és ez nagyon fontos. Szenvedélyes és átgondolt alakítás volt. Amikor az ember ilyet lát, hogy egy fiatal színész elindul, és valami olyan dolgot csinál, ami tényleg elismerésre méltó, a néző pedig rajongva szereti, az fantasztikus. Öröm volt hallgatni a tapsot.
Péter, egy ennyire tapasztalt színésznek is vannak még szerepálmai?
B.P.: Szerintem nem az a jó, ha álmodok egy szerepről, hanem az, ha egy rendező odajön és azt mondja: neked Az ügynök halálát el kell játszani, mert most vagy abban a korban, és most van annyi színészi és emberi tapasztalatod, hogy eljátszd. Jó, ha leveszik rólad ezt a felelősséget, és nem a színészi önzés irányít, az a gondolat, hogy ezt vagy azt „el akarom játszani”.
Nyilván kell, hogy az ember alázatos is maradjon, de úgy beszéltek, mintha a színészi pálya nem követelné meg az egót, holott mégiscsak kell bátorság és önbizalom, hogy az ember több ezer vagy több tízezer ember elé kiálljon szerepelni.
H.P.: Persze, kell az is. Uray Péter volt osztályfőnököm mondott valamit, amit azóta is magammal viszek. Úgy fogalmazott: „Bármilyen nehéz is a próbafolyamat, bármennyire is úgy érzed, hogy el vagy veszve, higgy a képességedben és abban, hogy a legvégére meg tudod csinálni!” Ez sokszor eszembe jut, amikor azt érzem, hogy szétesik az előadás a fejemben.
A ti hivatásotokban különösen fontos, hogy találkozzatok jó mentorokkal…
B.P.: A színészethez a Jóisten által adott képesség a legfontosabb, de persze van egy szerencsefaktor is, ami a találkozásokat illeti. Hogy jön-e olyan rendező, aki meglátja bennem azt, akit majd a színpadra visz. Nekem ilyen volt Csiszár Imre Miskolcon. Fantasztikus dolgokat csináltunk, tíz évet dolgoztunk együtt, ő volt az én színészéletem egyik tartóoszlopa. A másik meg a Katona József Színház közel tíz éve. Valóban sokat lehet tanulni a mentoroktól.
És a fiataloktól mit tanulsz?
B.P.: Azt, amit a Rómeóban láttam, hogy lendülettel kell csinálni, merni kell. Ez a „merés" nagyon fontos a színészetben. Ki kell dolgokat próbálni, ezért is hívják az előadást megelőző folyamatot próbának.
Nekem végtelen öröm a tehetséget fölfedezni a fiatal kollégákban.
H.P.: Nagyon szimpatikus, hogy az idősebbek úgy adnak tanácsot, Péter is, hogy mindig hozzáteszik: „Szerintem így csináld, de gondold át, mert ez a te szereped!”
B.P.: Emlékszem, próbáltuk a Rómeó és Júliát, és egyszer csak kopogtak az öltöző ajtaján. Mondom: „Gyere, Petikém!” Aztán kérdi, hogy az első találkozásunknál mit csináljon, én meg közlöm, hogy nem tudok olyan javaslatot adni, ami biztosan beválik, csak annyit tanácsolhatok, hogy „Keresd, keresd, mert még van idő, és meg fogod találni!”
És megtalálta?
B.P.: Nagyszerűen!
Mit éreztek, amikor látjátok a nevetek mellé kiírva azt, hogy „a Nemzeti Színház társulatának tagja?”
H.P.: Amikor én idejöttem Attila még aktív részese volt a kaposvári egyetem életének. Ismerte az osztályokat, az egyetem utolsó évében hatan szerződhettünk ide.
Nagyon boldog vagyok itt, mert ez mégiscsak úgymond a rangsor eleje. Az ország legkiemeltebb, legfelszereltebb színházában játszani öröm és megtiszteltetés.
B.P.: Amikor ’70-ben lediplomáztam a Vígszínházban statisztáltam, és úgy gondoltam, hogy mivel Várkonyi volt az osztályfőnököm majd ő leszerződtet. Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Akkor vettem a bátorságot, és felhívtam őt. Mondtam neki, hogy nem tudom, mit csináljak, mert hívtak Pécsre is, Debrecenbe is - ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. „Menjél Pécsre, ott Illyés Gyula darabok vannak, ott meg fogod találni a helyed!” – válaszolta erre. És mit ad a Jóisten? Rá két hétre hívott a Nemzeti Színház, hogy menjek be, mert az akkori igazgató Both Béla leszerződtet. Borzasztó boldog voltam.
Akkoriban a fiatal színész elvégezte a főiskolát, aztán el kellett mennie 2-3 évadra vidékre, ott megnézték a fővárosi rendezők, és ha úgy volt, fölszerződtették. És aki a Nemzeti Színházba fölkerült, az már kihúzhatta magát, hogy innen nincs feljebb.
Ezt szeretném a lelkem mélyén visszahozni. Jó lenne, ha senki nem mondaná, hogy „Nem szerződöm a Nemzetibe, inkább vidékre megyek.”
Ennek nem mindig szakmai oka van, sokszor világnézeti különbségek is befolyásolják ezeket a döntéseket…
B.P.: Nem tudni, mi az oka. Van, hogy jön egy fiatal gyerek kipróbál 2-3 „cselédkönyves évet”, aztán azt mondja, nem jön ide. És ez nem jó. Mindenkinek vágyni kellene ide. Nagyon sok mindent befogad a színház, ami mögött van egy olyan ideológiai megfontolás is, hogy kinyitjuk az ajtókat, mert a nemzeti mindenkié. Jönnek társulatok innen is onnan is, vannak olyan időszakok, melyekből kiszorul a mi társulatunk, amikor két hónap is eltelik, mire újra játszuk mondjuk a Rómeó és Júliát, ilyenkor az ember elkezd kicsit szorongani. Szerintem érdemes lenne kicsit beljebb húzni ezt az ajtót, és úgy felnevelni egy társulatot, hogy a Nemzeti Színház ebből a szempontból tényleg egy elitista intézmény legyen.
Nehéz megmondani manapság hol van a „csúcs”, sokszor már Hollywood és a Broadway is ott lebeghet egy színész szeme előtt…
B.P.: Petinek talán igen, nekem már nem…
Soha ne mondd, hogy…
B.P.: …soha. Igazad van!
H.P.: Engem kezdetben inkább a filmezés vonzott, alig jártam színházba, de az egyetem alatt nagyon megszerettem a színházat. Visszatérve az eredeti kérdésedre, hogy mennyi lehetőség van ténylegesen nemzetközi karriert építeni, az talán mostanában fog kiderülni. A Hunyadi bemutatását követően nagy kérdés, hogy lesz-e áttörés a főszereplőknek.
B.P.: Ez is őrület, hogy azzal lehet népszerűvé tenni egy filmet külföldön, hogy telerakjuk meztelen lányokkal meg szexjelenettel. Ezek olyan reklámfogások, amik elvesznek a történeti részből, tudod? De gondolom ezt most muszáj, mert akkor a vevők azt gondolják, hogy de jó, ebben a sorozatban lehet meztelen lányokat látni, és nem is akárhogy…
Petire sandítok, mert nem biztos, hogy egyetért ezzel…
H.P.: (huncutul felnevet) egyetértek, egyetértek…
Ha valaki elolvassa ezt a beszélgetést, és azt mondja magának, hogy ezt a két színészt nekem mindenképpen látnom kell, lehetőleg minél előbb, hol találkozhat veletek?
B.P.: Az Esthajnalban együtt játszunk, de egyébként sajnos ritkán állunk egy színpadon.
H.P.: Pétert az Ők tudják, mi a szerelemben és a Macskajátékban kötelező megnézni.
És Petit?
B.P.: Az Olasz szalmakalapban! Én sajnos már kibetegedtem a Lőrinc barátból, így a Rómeóban sajnos nem vagyunk együtt, de hogy mit hoz a sors, majd meglátjuk. Én mindenesetre alig várom, hogy újra összeosszanak minket!
Támogatott tartalom.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„A közösségben való cselekvés mindig erősebb, élménydúsabb” – így ragyognak a Nemzetiben az Egri csillagok
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
