A szülővé válás mérföldkő, de vajon közelebb hoz vagy eltávolít egymástól?

Mi jelenti kapcsolatunkban a termékenységet?

Sokszor már a kapcsolati biztonság legapróbb jele után is elgondolkozunk azon, hogy milyen módon bontakozzon ki a teremtő erő köztünk. Erre erőteljesen hat az, amit szüleinktől mintaként láttunk. Gyerekkorunk óta hatással van ránk, hogy apánk és anyánk hogyan hozták meg a családi életünket meghatározó döntéseket. Megbeszélték-e azokat, vagy pedig veszekedtek-e amiatt, hogy miért nem beszélték meg őket? Idomultak-e közben egymáshoz, vagy elutasították-e egymás elképzeléseit? 

A tartós párkapcsolat egyik alapfeltétele, hogy annak termékenységét mindkét fél a sajátjának érezze. 

Azoknál a pároknál, akik számára a kapcsolat elején átélt szimbiózis annyira vonzó, hogy nem kívánnak továbblépni ebből az állapotból, előfordul, hogy a közös célt az összeolvadt működés fenntartására használják. Minden érzelmet és konfliktust alárendelnek a nagy közös feladatnak, ami meglepően hosszú ideig sikeres stratégia tud lenni, viszont később mindenképpen meg kell fizetni az árát, hiszen az elfojtott feszültségek, lenyelt konfliktusok, szőnyeg alá söpört érzések előbb-utóbb felszínre kerülnek. Az ezzel ellentétesen működő, erősen differenciált párok az első kapcsolati szakasz után hamar elkülönülnek, mindenki végzi a maga dolgát, és viszonyukban hátrébb szorul a közelség.

Gyakori helyzet, hogy a nő feladja munkahelyét, majd kizárólag az ő vállait nyomja a háztartás és a gyereknevelés gondja, társa pedig munka után szinte csak enni és aludni jár haza. Egymás feladataiban nem vesznek részt, mindenki a maga vállalásainak próbál maximálisan megfelelni. Ők sokszor nincsenek tudatában sem a saját, sem a társuk érzelmi szükségleteinek. 

Nem osztják meg megéléseiket, bezárkóznak belső világukba, elválasztott működésük pedig lehetetlenné teszi az egymásra hangolódást, és felőröli az intimitást. 

Mégis, amikor eljutnak a párterápiába, sokszor csak annyit tudnak mondani, hogy már nem működik köztük a kommunikáció.

A szülővé válás döntési folyamata

Sok pár számára a gyermekvállalás jelenti a termékenység megélését, és előbb-utóbb felmerül a vágy a gyermek iránt. Gyakran előfordul, hogy a felek eltérő ütemben jutnak el ehhez a döntéshez, ezért elengedhetetlen, hogy nyíltan és őszintén kommunikáljanak a gyermekvállalással kapcsolatos dilemmáikról és kételyeikről.

Számos tényező befolyásolhatja azt, hogy valaki szeretne-e gyermeket. A döntés során gyakran a környezeti és a gazdasági tényezők kerülnek előtérbe, de a kérdés ennél sokkal összetettebb. Több különböző faktor összjátéka határozza meg a döntés irányát, és ezek gyakran nem egyértelműek, ilyenkor az egyén csupán annyit érez, hogy vágyik-e a szülőségre, vagy sem.

Érdemes azonban alaposan szétszálazni, hogy milyen lélektani, érzelmi, kapcsolati, társadalmi és kulturális szempontok játszanak szerepet a döntésünkben. Akár elköteleződünk a gyermekvállalás mellett, akár elutasítjuk a szülővé válás gondolatát, mindenképpen fontos, hogy feltegyük magunknak a kérdést: „Miért szeretnék gyermeket vállalni?” „Miért nem szeretnék szülővé válni?”

Számos fiatal számol be arról, hogy hatalmas nyomást érez, akár a társadalom, a szülők, a rokonok és az ismerősök részéről. Míg szinglik, addig a pártalálás miatt sürgetik őket, majd amikor társat találnak, megállapodnak, elköteleződnek és összeházasodnak, a környezetük azonnal a következő lépést szorgalmazza. Ez komoly lelki megterhelést jelent számukra, és úgy érzik, nincs elég idejük megérkezni abba az életszakaszba, amelyben éppen tartanak. 

A lélektani szempontok közül kiemelkednek azok a tapasztalatok és nevelési elvek, amelyeket gyermekként éltünk át. Ezek jelentős befolyást gyakorolnak a gyermekvállalással kapcsolatos félelmeinkre és aggodalmainkra. 

Azok számára, akiknek nehéz vagy traumatikus gyermekkoruk volt, a korai gyermekvállalás gyakran egyfajta menekülést jelenthet. 

Ilyenkor a leendő szülő gyakran arról ábrándozik, hogy lesz valaki, akinek megadhatja mindazt, amit ő nem kapott meg, és végre teremthet egy olyan családot, amilyen gyermekként járt volna neki. Ugyanakkor fontos erre tudatosan reflektálni, mivel ez az igény gyakran a jövőbeli szülő saját kielégítetlen szükségleteiből fakad, és a gyermek ilyenkor csupán az eszköz szerepét tölti be. 

Ezzel szemben, egyesek a nehéz gyermekkor után éppen ellenkezőleg döntenek. Azok, akik parentifikált szerepben nőttek fel, gyakran úgy érzik, hogy teljesen kimerültek, és képtelenek még többet adni magukból. A parentifikált szerep lényege, hogy a gyermek az életkori sajátosságaihoz és érettségéhez képest túlzott terheket viselve gondoskodik szülei érzelmi és fizikai igényeiről. Ez olyan mértékű kifáradáshoz vezet, hogy úgy érzik, képtelenek felelősséget vállalni egy új életért. 

Az érzelmi szempontok másik kulcsfontosságú eleme a párkapcsolatban megélt érzelmi biztonság. A gyermek érkezése ugyanis gyakran alapjaiban változtatja meg a kapcsolat dinamikáját és struktúráját, mivel a feleknek új szerepekben kell felelősen helytállniuk. Emiatt elengedhetetlen, hogy képesek legyenek nyíltan kommunikálni egymással a szülői szereppel kapcsolatos félelmeikről és elvárásaikról.

Kép

Illusztráció forrása: GettyImages

A gyerekvállalás mint életciklusváltás

„Mi lenne, ha először inkább egy kutyáról gondoskodnánk?” – vetik fel néhányan, amikor szóba kerül a gyerekvállalás, és a félelmek leküzdése érdekében „edzőmérkőzésként” az állattartást választják, hogy felkészüljenek a feladatokra. A kiskutya nevelése kihívásokkal jár, általában azonban nem jelent akkora terhet, hogy a párok kibírhatatlannak érezzék az életüket és a kapcsolatukat. Kisebb a felelősség is, hiszen kevésbé ügyes gazdának lenni nem annyira elítélendő a környezet szemében, mint rossz szülőnek. 

Ugyanakkor már a házi kedvenc is megmozgathat párkapcsolati témákat, így például a munkamegosztás kérdését, a kutyával való törődés során akár a féltékenység témáját is. 

A gyermek érkezése aztán megkérdőjelezhetetlenül felszínre hozza saját gyerekkori megéléseinket. Ezek időnként váratlanul törnek elő, esetleg nem is érthető, mi váltotta ki az erőteljes érzéseket: lehet, hogy az apaság vagy az anyaság tűnik megoldhatatlan feladatnak, vagy a társunkhoz való kapcsolódás nehéz, miközben a babával törődünk.

Ahol a párkapcsolat melletti döntés inkább értékrend és nem érzelem mentén fogalmazódik meg, előfordul, hogy a gyermekvállalásra is hasonló módon gondolnak a felek. Egyfajta feladatnak tekintik, ahol természetes, hogy az adott metrómegálló után a következőnek kell jönnie. Ha tehát bekövetkezett egy esemény, például az eljegyzés, akkor tovább kell lépni a következő életciklusba, a házasságkötéshez, utána pedig a gyermekvállaláshoz. Ilyenkor nem biztos, hogy a pár tagjai mélyebb érzelmi szinten kapcsolódnak magukhoz vagy a társukhoz. 

A kapcsolatot versenyfutásként élik meg, a környezet vélt vagy valós elvárásaihoz igazodva. Nem mutatják meg, mi zajlik bennük, nem fejezik ki valódi vágyaikat, így nem is tudnak választ adni társuk szükségleteire, s közben többnyire kerülik a konfliktusok megtárgyalását is. Valamilyen életállapot bekövetkezésétől remélik a megérkezettség, az elégedettség és a boldogság érzetét – ez a délibáb sok kapcsolatot vezetett már tévútra. 

A gyerekvállalás mint kihívás 

A kutatások szerint, a gyermek születése gyakran együtt jár a szülők egyéni boldogságának, illetve párkapcsolati elégedettségének csökkenésével. Ennek ellenére sok szülő visszatekintve úgy véli, hogy a gyerek­vállalás élete legjobb és legtöbb örömöt adó döntése volt. Mi lehet a paradoxon feloldása? Az érzelmi kettősséget az is magyarázhatja, hogy a múlt emlékei megszépülnek, hiszen a hiedelmeink és érzelmeink alakítják őket. 

Másrészt a valódi pszichológiai jóllét nemcsak a pozitív élmények halmozásáról szól, hanem a kapcsolódásról, az elmélyülés megéléséről, valamint az élet mélyebb értelmének és céljának megtalálásáról. 

A gyermekvállalás számos aggodalommal és stresszel jár együtt, ezért szinte kizártnak tűnik, hogy folyamatosan boldoggá tegyen minket. Ugyanakkor a pozitív kapcsolódásokon keresztül tartalmasabbá teszi az életünket, és életcéllá válva segít létezésünk értelmének megtalálásában.

Régen szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy anya kifejezhesse, hogy a baba gondozása és felnevelése nem csupán boldog és önfeledt pillanatokat rejt magában, manapság viszont egyre többet olvashatunk arról, hogy az anyaság sok nehézséggel is járhat. Ugyanakkor mintha csak végletekben lehetne gondolkodni a témáról, erről tanúskodnak a szülőségről szóló cikkek, illetve azok kommentszekciói, ahol többnyire csak egyik vagy másik szempont, vagy éppen annak ellenkezője domborodik ki. Az élet azonban ennél sokkal összetettebb: a baba érkezése egyszerre hozhat puhaságot, kacagást és babaillatot, de érzelmi hullámvölgyeket, kimerültséget és testi fájdalmakat is.

Az anyák a gyermek első éveiben gyakran valóban olyan teljesítményekre képesek, amelyekre visszaemlékezve maguk sem értik, honnan merítettek erőt. 

A társ jelenléte és támogatása fokozott jelentőséget nyer ebben az időszakban, miközben ő is átél rengeteg tehetetlenséget, hiszen előfordulnak olyan helyzetek, amikor a szeretett nő olyan miatt keseredik el, amely nem megváltoztatható – miközben a férfiak a stabilitás és biztonság megteremtésében látják egyik fő feladatukat. Számukra sem egyszerű megélni a társukat aggódónak, amikor valamilyen objektív ténnyel kell szembenézniük, vagy pedig szorongónak, ha arra gondolnak, milyen következményei lehetnek egy-egy betegségnek vagy élethelyzetnek.

A szülővé válás egy újabb mérföldkő a fiatalok felnőtté válásában, hiszen új szerepeket és azzal együtt felelősséget kell vállalniuk a felnőttek világában. Ehhez elengedhetetlen a stabilitás, a magabiztosság és a kompetencia érzése. Ugyanakkor épp a szülővé válás folyamata hoz magával egy sor kételyt és külső kontrollt, amelyek csökkentik azt az érzést, hogy önállóak és függetlenek vagyunk. Egészen a baba érkezéséig nem is gondolnánk arra, hogy idegenek léphetnek a lakásunkba vagy az életünk legintimebb területeibe, hogy megítéljék, jól végezzük-e a dolgunkat. Éppen ezért a segítő szakembereknek – mint a gyermekorvos, védőnő, gyógytornász vagy pszichológus – érdemes tekintettel lenniük arra, hogy támogassák, és ne elbizonytalanítsák a fiatal szülőket.

A párok gyakran számolnak be arról, hogy nehéz összehangolniuk a nevelési elveket, de a konfliktus elkerülése érdekében, vagy egymás kedvéért igyekeznek alkalmazkodni a másik nézeteihez. 

Ez azonban gyakran kudarcba fullad, mert a váratlan helyzetekből adódó feszültségek során megjelennek az ösztönszerű reakciók, és a feszültségek kirobbannak. 

Ezért elengedhetetlen, hogy a pár tagjai mélyebben megértsék, milyen múltbéli tapasztalatok és hiedelmek húzódnak meg a nevelési elveik mögött. Csak így válhatnak képessé arra, hogy a régi mintáktól megszabadulva, közösen alakítsák ki saját keretrendszerüket a gyermeknevelés kérdéseiben. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.