Ne csak karácsonykor keressük a belső fényt – kapcsolatainkért a szürke hétköznapokban is minket terhel a felelősség
A magánynak számtalan arca van. Nemcsak akkor tapasztalhatjuk meg, amikor fizikailag nincs mellettünk senki, átélhetjük olyankor is, amikor családtagok, barátok vesznek körül, vagy párkapcsolatban élünk. Az ünnepek közeledtével a magányos karácsony jelenségét a társas magány oldaláról járja körül Üveges Anna pszichológus. A szakember úgy látja, ez az állapot sok esetben elkerülhető lenne, ha önazonosak és hűségesek tudnánk maradni saját magunkhoz is, így beleállva az életünkbe, a kapcsolódásinkba – nem pedig az év e három különleges napjától várnánk a megváltást.
Csendes éj, fölerősödött érzelmek
„Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás" – idézi Márai Sándor szavait Üveges Anna, rámutatva, hogy ezt a fajta „rendhagyást" ahányan vagyunk, annyiféleképp élhetjük meg.
„Akár úgy is, hogy magányosnak érezzük magunkat, még akkor is, ha fizikailag nem vagyunk azok. Körülvesz minket a család, párkapcsolatban élünk, vannak barátaink. Ám ha ezekben a számunkra intimnek vélt kapcsolatainkban van valami diszfunkcionalitás, egy toxikus, például bántalmazó dinamika – ami nemcsak abban merülhet ki, hogy valakit verbálisan, fizikailag bántalmaznak, hanem érzelmi elhanyagolásban is testet ölthet –, ezek mind a magányosság érzetét kelthetik abban, akit bántalmaznak, akit elhanyagolnak, vagyis az „áldozatban" – mondja a szakember.
Ahogy kiemeli, a karácsonyt egyes kultúrkörökben a fény ünnepeként tartják számon, a hiedelmek szerint ugyanis az évnek ebben az időszakában a fényesség legyőzi a sötétséget.
Ez az ünnep rendszerint fölerősíti az érzéseinket, többek közt azért, „mert arra hív, amit a természet is a maga ciklikusságában ilyenkor diktál: hogy csendesedjünk el, nyugodjunk meg, fordítsuk befelé a figyelmünket, vonuljunk vissza. Engedjük, hogy lelassuljunk. És gyakran mi történik olyankor, amikor lelassulunk?" – teszi fel a kérdést a pszichológus.
A kollektív szinten érvényes tévhittel szemben nem akkor érzékeljük, hogy valami fáj, „sok” vagy hiányzik, amikor éppen benne vagyunk a mókuskerékben, hanem amikor eltávolodunk attól, amikor megállunk. Így, ha nagyon sok munkát fektettünk a hétköznapokban abba, hogy távol tartsuk magunkat a valódi érzéseinktől, akkor nagy valószínűséggel a karácsonyra jellemző meghitt, elcsendesült időszakban ezekkel hatványozottan szembesülhetünk.
„Ez egy tipikus, úgynevezett rebound-effect, magyarul visszacsapási reakció. Ha hosszabb ideig eltagadtuk, megspóroltuk a valódi érzéseinket – főként azokat, amelyeket nem szeretnénk érezni, amelyektől félünk –, azok a megpihenés idején nagyobb intenzitással törnek felszínre” – fogalmaz a szakember.
Ha magunkkal jól vagyunk, azt a kapcsolataink is tükrözik
A „nyugati ember” a benne megjelenő ürességet hajlamos kifelé kompenzálni. Prioritásba helyezi, hogy körülötte, kívülről minden rendben legyen, és „minél nagyobb a belső bizonytalansága, hiányérzete, annál erősebben munkálkodhat benne a látszatkeltés anyagi síkon – noha ez nem tudatos folyamat" – hívja fel a figyelmet Üveges Anna.
Amiatt, hogy a karácsonnyal összefüggésben erősen tartja magát egy társadalmilag elfogadott, ünnepi körkép is, amiben jól „kell” lennünk, önmeghasonlást is érezhetünk.
Ránk nehezedik a nyomás abból a szempontból, hogy jól kellene érezni magunkat a családunkkal, párunkkal, miközben a valóságban ez nem így van. Ilyen esetekben a karácsony körüli külső, belső elcsendesülés nem a várt nyugalmat hozhatja el, hanem belső és kapcsolati feszültséget teremt.
„Ez indítja el azt az énvédő mechanizmust, kikompenzálást, amely révén a feszültséget megpróbáljuk valamibe át- és levezetni: van, aki ilyenkor, az egyedüllét pillanatától menekülve programot programra szervez, ajándékok tömkelegét vásárolja össze, vagy épp sokfogásos karácsonyi menü elkészítésébe fojtja az érzéseit – magyarázza a szakember. – A másokkal való összetartozás elsősorban a saját magunkkal való összetartozásban, jóllétben valósulhat meg, ezek a szintek törvényszerűen egymásra épülnek" – fogalmaz Üveges Anna.
Ha azt érezzük, hogy a helyünkön vagyunk, bele tudunk állni a saját életünkbe, akkor a másokkal való összetartozás, a kapcsolataink is ennek fényében tudnak alakulni. A pszichológus ugyanakkor megjegyzi, sokan élnek ilyen értelemben „széttartásban”: amikor a másokkal való összetartozásuk az önmagukról való lemondás árán valósul meg. „Ha ezt a rendnek vélt állapotot meg szeretnénk megváltoztatni, máris elkezdődik az a bizonyos varázsos rendhagyás. Kérdés, hogy amikor a megszokottból kiszakadunk, hogyan bánunk magunkkal és a felbukkanó érzéseinkkel” – fűzi hozzá.
„Mintha magától a karácsonytól várnánk, hogy őszinte, valódi közelségbe hozzon össze azokkal, akikkel erre vágyunk, ám a mindennapokban ezt eddig sem tudtuk megvalósítani. Noha a kapcsolatainkért az év többi napján is rajtunk a felelősség, a bennük szerzett vagy adott esetben általunk okozott sebeket nem az ünnepi időszak gyógyítja, ez a mi feladatunk. A fény ünnepe mint metafora sokrétű jelentést hordoz: ez a fény a kapcsolataink árnyékos részeit is bevilágíthatja, ha engedjük. Segít tisztábban látnunk azt, amihez az év többi részében nem mertünk közelebb lépni, és gyógyulásra, feloldozásra vár.”
A belső fényt azonban ne csak karácsonykor keressük, és – a nyaralás időszakához hasonlóan – ne ezektől a napoktól várjuk a megváltást a társas kapcsolódásainkban, hívja fel a figyelmet Üveges Anna.
Így segíthetünk magunkon
A pszichológus szerint érdemes megvizsgálnunk, képesek vagyunk-e arra, hogy a hétköznapokban hangot adjunk a szükségleteinknek, a valódi érzéseinknek. Mérlegeljük, tudunk-e, egyáltalán szeretnénk-e lélekközeliséget kialakítani, elsősorban magunkkal. Nézzünk a valóságunk mögé, gondoljuk végig, vajon azokban a kapcsolatainkban, amelyekben a mindennapokban létezünk, mennyire emelnek, töltenek vagy éppen húznak le, gyengítenek minket. Milyen mértékben adjuk fel magunkat, és milyen áron tesszük ezt?
Ha például egy családi, baráti viszony úgy működtethető, hogy abban a mi létezésünk, igényeink jelentősége sokadlagos, és elnyomásban kell léteznünk, akkor nem vagyunk a helyünkön. Üveges Anna szerint az is nagyon fontos, hogy bár az ünneppel együtt jellemzően együttérzőbb, szeretetteljesebb hozzáállást mutatunk a másik felé, és ez rendben is van, ez akkor egészséges, ha közben önmagunkkal is közelségben tudunk maradni. Ha a kapcsolat elég biztonságos, abban a nehéz érzéseink elbírhatók, vállalhatók, kimondhatók. Ha ennek az ellenkezője igaz, abban a kapcsolatban valószínűleg már korábban sérülhetett az intimitás.
„Fontos, hogy lássuk, rendben van és ér kijelölni a határainkat a családtagjaink körében is. Azt látom, hogy sokak lelki eszköztárában a konfliktuskerülés és az érzelmi elfojtás van jelen mint azonnal elérhető megoldások, amelyekkel csak tünetileg simítható egy-egy helyzet. Ám amíg gyerekként érzelmi síkon is függési helyzetben vagyunk, felnőttként már hozhatunk döntéseket, és tehetünk magunkért, adott esetben komolyabban is megvizsgálhatjuk, érdemes-e benne maradni a számunkra méltatlanban, bántóban vagy megalázóban, és ezt az állapotot fenntartani hosszú távon.”
„Az emberek gyakran csak akkor lépnek, amikor már testi vagy pszichés tüneteket vesznek észre magukon. Gyakran megvárjuk, hogy a testünk húzza ki a lelkünket egy, már régóta tépázó kapcsolatból, élethelyzetből” – emeli ki a szakember.
„Ha elkezdünk figyelni a bennünk élő sebzett gyermek nem tárgyi, hanem érzelmi szükségleteire – figyelemre vágyik, elfogadásra, esetleg ölelésre? –, és felnőttként ezekkel összhangban kommunikálunk, a saját igényeinknek hangot adunk, képviseljük magunkat, és nem a környezetünktől várjuk a jóváhagyást mindehhez, akkor nagy eséllyel elkerülhetjük a társas magányt, amelyben épp ennek az ellenkezője történik. A társas magány ellenszere az önmagunkkal és a másikkal szembeni őszinteség, a tudatossá váló tudattalan érzéseink felismerése és kifejezése. Amikor ránk törnek a negatív érzéseink, a szomorúságunk, a dühünk vagy az elhagyatottság, a hiány állapotai, nézzük meg, mi történik, ha nem eltereljük a figyelmünket róluk, hanem együtt tudunk lenni velük” – javasolja Üveges Anna.
Véleménye szerint, ha ez sikerül, akkor minden bizonnyal hitelesen tudunk jelen lenni és reagálni az emberi kapcsolatainkban is. „Az igazi varázslat akkor kezdődik, amikor elkezdjük megadni a bennünk gyógyulni vágyó, nem ritkán gyermeki részünknek azt a figyelmet, amire mindig is szüksége lett volna. A „varázsos rendhagyás” képessége bennünk van, és nem csak karácsonykor” – mutat rá a pszichológus.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>