„Nincs két egyforma villám” – vallja a viharvadász fotós, aki körül szikrázik az ég

Ha jól sejtem, önt mindig arrafelé érdemes keresni, amerre épp szakad az eső, zeng az ég…

Az igazi viharszezonban, azaz májustól nyár végéig mindenképp, de fotóztam már decemberben is villámot. Több mint 10 éve ez a hobbim. Alá tudom támasztani, hogy évről évre kiszámíthatatlanabb az időjárás, sokkal több a vihar, gyorsabban jönnek és erősebbek is, ez korántsem mendemonda.

Előre tudja, hogy mikor hová kell indulnia, azaz folyamatosan figyeli az időjárást?

Van egy applikáció a telefonomon, amelyen figyelem a villámtérképet, ezen kirajzolódik, honnan jön a vihar, hol mennyi villám csap le. A széltérképen az is látszik, a viharfelhők merre haladnak. Eleinte magát a villámot kaptam lencsevégre, aztán fontosabb lett, hogy szép környezetben örökítsem meg. Mivel napilapos fotósként járom Tolna megyét, már napközben kinézem a jó helyeket, ahonnan a különböző égtájak felől érkező vihar látványos lehet, így mindig tudom, hová induljak. Szekszárd környékén a dombok tetejéről parádés képeket lehet készíteni, a magaslatokról szó szerint látszik a lecsapás helye is. Sík terepről, például egy tó közeléből pedig nagyszerű víztükrös képek születnek.

Nem épp magaslaton a legveszélyesebb tartózkodni villámlás esetén? Nem fél, illetve nem félti önt a családja?

Nem félek. Az elmúlt 11 év szinte összes viharában kint voltam, talán kettőt, ha elmulasztottam. Olyan is volt, hogy tőlem 300 méterre csapott le egy villám, annak már nem utólag jön a hangja, hanem látod a fényt, s közben robban. Mintha egy bombát dobnának le. Utána fogod fel, hogy közel volt, bár a 300 méter sincs olyan közel.

Nem érzékeled, csak mire megtörtént, aki ebben halna meg, annak nem is fájna.

A családot azzal szoktam nyugtatni, hogy nagyobb az esély repülővel lezuhanni, mint hogy belém csapjon egy villám. Féltenek nyilván, de a két gyermekem közül a nagyobbik, a 10 éves már jött is velem, persze végig bent maradt az autóban. A lényeg, hogy képtelen lennék otthon maradni, a szeretteim is megszokták, hogy amint hallom a morajlást a távolból, öltözöm és megyek.

A cél minél közelebb kerülni a jelenséghez?

A legjobb, ha szinte fölöttem villámlik mindenfelé. Benne kell lenni a viharban, hogy szép közeli villámokat fotózzunk. Sőt elébe megyek a viharnak, s megvárom, amíg fölém ér és elmegy. Egy gyors vihart is egy órán át lehet fotózni azzal együtt, amíg megérkezik és elvonul. A legjobb képek akkor születnek, amikor közeledik meg amikor távozik, nem akkor, amikor az eső a legjobban szakad. Ha csak akkor indulsz el, amikor már dörög-villámlik, akkor lekésted, utolérni meg szinte lehetetlen.

Kép

Fotó: Makovics Kornél

Amikor a közvetlen közelében csap le a villám, utólag sem érzi, hogy ez „meleg helyzet volt”?

Olyankor is az az első dolgom, hogy megnézzem, milyen lett a kép! Szoktam mondani a többieknek, ha úgy találnának meg az állvány mellett, mindenképp vegyék ki a gépből a kártyát, hátha azon van életem fotója… Van persze az emberben egy pezsgés, egy adrenalinbomba, mint amikor mondjuk autóval előzöl egy szűk helyen.

Van, hogy egy tízemeletes tetejéről fotózom, a villámhárító mellől.

Gondolom, az alap, hogy ön bőrig ázik – és a felszerelése? Speciális eszközöket használ?

11 éve egy kezdetleges géppel álltam neki, ma már van vízálló is. Ami fontos: egy masszív állvány, mivel hosszú záridővel fotózom, nem szabad, hogy bemozduljon a kép. Ha a gép fél percig exponál, azalatt ahány villám lecsap, az mind rajta lesz a képen. Mondják, milyen gyors vagyok, hogy le tudom fotózni a villámot, pedig pont, hogy nem, mert ehhez lassan kell fotózni. A látómező egy kis szeletére koncentrálok, ha nem így tennék, egy szép villám is csak egy csík lenne. Megcélzom azt a részt, ahol a legjobban villámlik, így kapok részletgazdag fotót. Ha esernyőt tartok az objektív fölé, nem ázik el.

Azt mondja, egy kezdetleges géppel indult. Honnan jött az inspiráció?

A bátyám egyszer egy régi géppel poénból kattintott párat az égre egy viharban. Nevettem, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán ahogy kijártam a Gemencre, meg akartam mutatni másoknak is, amit ott látok, így jött a fotózás. Majd azt mondtam, én is megpróbálom, ami neki nem sikerült, és az ablakból elsőre olyan képet csináltam, hogy beleszerettem… Aztán elkezdett zavarni, hogy onnan mindig ugyanazt látom, ugyanaz a fa és kábelek lógnak bele a képbe. Úgyhogy kimerészkedtem előbb az utcába, majd félig a dombra, s egyszer csak a dombtetőn meg a háztetőn találtam magam.

Akkor előbb a Gemencben készített természetfotókat, csak utána jöttek a villámok?

Így van. Majd a képeim alapján felkerestek, lennék-e sajtófotós, és vállaltam. Ahhoz képest, hogy előtte szobafestő-mázolónak készültem külföldre, fotós tanfolyamot sosem végeztem, nemrég egy versenyen a legjobb vidéki fotóriporternek választottak. Úgy látszik, nem minden a papír, fontosabb kilógni a sorból.

Ami a Gemencet illeti: imádok az erdőben cserkelni, nem is annyira lesből fotózni. Inkább besétálok egy fűruhában, amelyben, ha megállok, és elsétálsz tőlem két méterre, észre sem veszel.

Az állatokat persze nem lehet így megvezetni, a vaddisznó ugyan alig lát, de a szaglása nagyon profi. Úgyhogy a szélirányra is figyelni kell, mert ha feléjük viszi a szagodat a szél, máris elrohannak.

Kép

Fotó: Makovics Kornél

Előfordultak egészen közeli, izgalmas találkozásai is az állatokkal?

Volt, hogy egy vaddisznóval néztem farkasszemet, szerencsére nem voltak kicsinyei. Egy öt fejjel magasabb szarvassal is találkoztam, figyeltük egymást a sötétben, de az sem bőgési időszakban volt, amikor veszélyes lett volna. Egyszer egy rókával mentünk egymás után körbe-körbe, kerestük, mi mászkál körülöttünk. Szerintem nem a villámoktól kell félni, inkább attól, hogy elhagyatott helyeken fotózom, ahol az állatok is megérzik, ha jön a vihar. Egy megvadult vaddisznótól jobban tartanék.

Ezek a kikapcsolódásszerű természetfotós túrák manapság is beleférnek az idejébe?

Hétvégenként abszolút. Az állványt, rajta egy teleobjektívvel, a vállamra csapom, így megyek akár 10-20 kilométert is. Keresem a vadat, ami nehezebb, mint lesből várni, hiszen hallanak is. Az így készült képeknek számomra nagyobb az értéke, mintha odacsalt állatokat fotóznék. Érdekes figyelni, hogy nyaranta nemcsak inni mennek be a vízbe a szarvasbikák meg a vaddisznók, hanem a rengeteg szúnyog elől is. Amikor csak a fejük látszik ki, nagyon jól mutatnak. De amint az első hó leesik, akkor is azonnal indulok a Gemencbe, olyankor ráadásul könnyebb dolgom is van a nyomokat követve.

Láttam, YouTube-videót is készített már egy-egy ilyen kiruccanásáról…

Videós nem vagyok, az egy külön szakma, ám ha látok egy szarvasrudlit, és már kifotóztam magam, de még mindig ott vannak, csinálok egy amatőr videót is róluk. Pályázatokra persze csak fotókat adok be, főleg a villámosokat, négy-ötször indultam, és mindig dobogón végeztem.

A Magyarország 365-re vagyok a legbüszkébb, ahol 37 ezer alkotásból csak 16 pályázót ismertek el, s én köztük voltam!

Pedig nem szokványos olyan természetfotókat leadni, amelyeken nincs állat. De épp azért is kezdtem villámfotózásba, mert mindig az vonzott, amit más még nem örökített meg. 11 éve még nemigen jött szembe villámfotó, így meg sem tudtam kérdezni, hogyan kell, magam jöttem rá a beállításokra.

Gondolom, ez egy olyan elfoglaltság, amit sosem lehet megunni, mert mindig más élményt ad.

Ami biztos: nincs két egyforma villám. Innentől kezdve csak a helyszíneket kell váltani meg új ötleteket belevinni, és sosem lesz két egyforma képed. Volt, amikor én álltam be háttal a kamera elé, amit kiraktam éjjel a sötétben egy mellékútra. Egy bizonyos irányba mutattam, 150 másodpercig mozdulatlanul állva. Esett rám az eső, elleptek a szúnyogok, de megérte! Öt-hat csodás képem lett, az egyiknél pont ott csapott le a villám, amerre mutattam. Ez is olyan helyzet volt, hogy láttam volna, ha közeledik egy autó, de ha valaki világítás nélkül jön, elüthetett volna. Ám egy jó képért – sőt az életben bármiért, amiben a maximumra törekszel – áldozatot kell hozni, kockázatot kell vállalni.