„Nincs édes öröm szenvedés nélkül”

A Vajdaságból származó Szegedi-Szabó Béla nevét régóta ismerhetik a kortárs magyar irodalom kedvelői. Verseket és drámákat is olvashattak, sőt láthattak tőle. Most azonban az abszurd csengésű „Hangyabefőtt” címmel meseregénnyel jelentkezett. Ennek apropóján kérdeztük gyerekirodalomról, az örökkévaló történetek erejéről, alkotói módszerekről a sajátos hangvételű írót.

– A Vajdaságban nőttél fel, de régóta Budapesten élsz. Mennyire vagy még otthon, ha „haza” utazol? Vannak az ottani kulturális élettel kapcsolataid?
– Szoros kapcsolatot tartok fenn a vajdasági kiadókkal, az újvidéki Forumnál és a zentai zEtnánál is nemrég jelent meg egy-egy művem. Fontosak számomra a vajdasági ismerősök és barátok: színészek, rendezők, írók, festők, zenészek és még sokan mások tartoznak ebbe a körbe. Ha hazamegyek, akkor első számomra a találkozás a tájjal – egyedül kisétálok a mezőkre vagy a szikesekre. Az itteni táj, miként gyerekkoromban, amikor nagyapámmal kettesben jártuk a pusztát, most is különös hatással van rám.

– Érzékeled az olvasói szokások változását? Mit adhat manapság egy könyv?
– Nem is csak az olvasói szokások változtak, hanem a könyv mint esztétikai tárgy kezd kimúlni a világból. A fiatalok már nem kötődnek fizikailag úgy egy könyvhöz, nem gyűjtik, mint a korábbi generációk. „Használják”, fogyasztják, ami jó, de utána gyorsan elfelejtik. Nem nyitják ki újra, nem ütik fel mellbevágó mondatoknál. Pedig az irodalom nem csupán a cselekményben realizálódik, hanem a nyelv apróbb elemeiben is, azok hordozzák azokat az éles pillanatokat, amelyek egy életre lenyűgöznek: gondoljunk csak Krúdy egy-egy zseniális mondatára!

Az én sajátságos írói világomat, valóságszemléletemet cseppet sem nevezhetem trendinek, ezért engem a széleskörű popularitás veszélye nem fenyeget.

Az olvasóim főleg azok, akik ugyanarról a helyről, furcsa résből, magaslesről figyelik, kémlelik a világot, mint én; hozzájuk bizonyára közel állnak a műveim.

– A drámák, az Örmény ének, a Balzsam és a többi után hogyan jutott eszedbe gyerekeknek (is) írni?
– Talán annyi történt, hogy megláttam magamban egy képet, egy víziót. Igen, pontosan emlékszem, ahogy elsőként egy szigetet véltem látni, Porhó szigetét, egy paradicsomi állapotot tükröző helyszínt. Ebből pattant ki aztán minden: a hangyász, a kalózok, Kortó és a többiek. Sokszor elég egy kép és egy érzés, és ha elég erős, abból egy egész mű születhet.

– Van-e különbség a felnőtteknek és a gyerekeknek szóló irodalom írása között?
– Alapvetően nincs. Ugyanúgy képekből indul, robban ki a képzelet színes pillangója, a munkamódszer azonban eltérő lehet. A gyermekirodalom másfajta nyelvet és gondolatmenetet igényel.

– Milyen szerinted a jó gyerekkönyv?
– Erős atmoszférájú; olyan hősöket sorakoztat fel, akik magukkal ragadják az olvasót.

A jó író elmerül a gyermeki lélek titkaiban, akár egy nagy, fényes és áttetsző tengerben. Már az is fél siker, ha az alkotó felismeri, hogy birtokába juthat ennek a mágiának. Feltétlenül hiteles beszédmód kívánkozik egy ilyen műbe, mert a gyerekek könnyen megérzik, ha a mesélő csak infantilis módon gügyög.

– Meghaltak az elmesélhető történetek? Vagy éppen ellenkezőleg, a történetmondás reneszánszát éljük?
– A történetek fantasztikus dolgok, soha nem tudnak meghalni. Azokról a történetekről beszélek, amelyek képesek felvillantani valamit az időntúli világból. Hogy a történetmondás során ki milyen mélyre ás, milyen rétegeket mozgat meg, vagy csak a felszínen kapirgál, az az írótól függ.

Szegedi-Szabó Béla

– Miért egy meneküléstörténet a meseregényed, a Hangyabefőtt?
– A menekülés mint motívum és mint „sebhely” mindig fellelhető az emberiség történetében.

Mi lenne izgalmasabb egy utazásos, menekülős meseregénynél?

Ez amolyan National Geographic-os, kalandokkal teli szöveg, ami azért éppúgy gazdag költészetben is. A kalandot és a költészetet ötvöztem. A gyerekolvasónak is szüksége van izgalmakra. Az életben is igen sokan menekülünk, próbálunk kisebb-nagyobb sikerrel átmenteni valamit, valami számunkra jelentős dolgot.

– Veszélyesnek érzékeled a mai világunkat?
– Éppen azért érzem veszélyesnek, mert úgy tünteti föl magát, mintha nem lenne az. Pedig ez a látszólagos harmónia nagyon is törékeny. A klímakatasztrófa valóban halálos veszély, ez már nem kérdés, lassan a háborúknál is nagyobb probléma. Ez a környezetvédelmi problémakör – az állatok védelme, a nagy Fénykígyó földre jövetele – fontos motívumok a meseregényben.

– A Hangyabefőttben olyan értékek fogalmazódnak meg, mint az egymásnak segítés, az összetartás; egyértelműen elkülönül jó és rossz. Fontos szerinted kimondani, mi a jó és mi a rossz?
– Tulajdonképpen egész könnyen megállapítható az életben is a rossz és a jó jelenléte, akár intuitív módon is kideríthető. Ezek az oppozíciók alkotják a világot, ezt nem tudod megkerülni. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a mesémben a kalózok csak rosszak, hogy egyáltalán nem szerethetők. A történetben az efféle füstös fickók bizarr külseje és stílusa felkelti az érdeklődést, ám az irodalmi ábrázolás során nem minden csak fekete vagy fehér.

– Kiknek írtad a könyvet? Nyolc éven felülieknek szól az ajánlása.
– Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Azért került a borítóra a „8 éves kortól” felirat, mert a mű úgy fedi fel magát legteljesebben, ha te magad olvasod. De ha kisebbek számára a szülő olvassa fel, úgy is működni fog. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy már az öt-hat évesek is élvezték, pedig nyelvi szempontból korántsem értettek mindent tökéletesen.

– Miért pont Hangyabefőtt a cím? Honnan jött ez a szó?
– Figyelemfelhívó címet akartam, nem kényelmeset és cukit.

Azt szerettem volna, hogy a cím is mutasson rá a valóság természetének bonyolultságára: öröm és fájdalom, lekvár és hangyacsípés együtt jár, kéz a kézben.

Nem lehet megúszni a rosszat. Minden, ami édes, azt sokszor csak fájdalom árán lehet megkaparintani. Erre, persze, az élete során jön rá az ember, még ha elsőre közhelyes létigazságnak is tűnik. A festészetben van egy nagyszerű, különös szépségű kép, amelyet Londonban volt szerencsém megcsodálni: Lucas Cranach 1525-ben készült alkotása, a „Vénusznak panaszkodó Cupidó” mély, allegorikus értelemmel bír. A fejét fogó Cupidó Vénusznak panaszkodik arról, hogy mézlopás közben megcsípték a méhek. A szerelem allegóriája ez a Cranach-festmény, benne az örök képlet, hogy édes öröm nincs szenvedés nélkül. Vénusz bölcs, de ironikus és fölényes mosollyal bámul ránk a képről: lám, így jársz te is, ha megpróbálod, ez az örök törvény. A Hangyabefőttben azonban nem csak erről van szó. Eszünkbe juthat Nagy László egyik verse is, a „Ki viszi át a szerelmet?”. A hangyász tűzön-vízen át cipel magával egy mézédes befőttet, hogy sok viszontagság és kaland után átadhassa majd egy általa nagyon szeretett, kedves személynek. Tehát a megmentett hangyabefőtt a hűség jelképe is.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti