Neked elmesélem – Nem árt neki a világ!
Egy nagymama, aki tizenhét évvel ezelőtt felismerte a ringatás és az éneklés kettősének békés, építő erejét. Egyszerűnek tűnhet, módszere mégis bejárta az egész országot, sőt már Ausztráliában is képviselik tanításait, játékait. A Ringató-módszer kidolgozója és a nagy sikerű Ringató-könyvek szerzője, Gállné Gróh Ilona enged közelebb minket az életéhez...
Nagyon akartam kistestvért, de nem lehetett. Így egyke révén úgy éreztem, nekem kell örömet szerezni a szüleimnek. Igyekeztem mindig jó és szófogadó kislány lenni, aki nem okoz sok gondot. Anyukám később azt mondta, annak is örült volna, ha legalább egyszer, de jól összekoszolom magam, mert akkor legalább egy kicsit mertem volna igazán gyereknek lenni. „Menj, sarazz, nem baj, ha piszkos leszel!” De én nem mentem.
Komlón nőttem fel, a Mecsek tövében, ahol az udvarunkban kacsák, tyúkok és kutyák között szaladgáltam, vagy rakosgattam a köveket, kavicsokat – mert kőműves akartam lenni, majd régész és újságíró. Szerettem írni. Gondolatok halmaza hevert papírlapokon az asztalfiókomban.
De anyukám szerint, amikor megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, mindig határozottan kijelentettem: „anyuka” – ebben az egyben biztos voltam.
Apu bányász, anyu háztartásbeli volt, így se bölcsődébe, se óvodába nem jártam. Idilli kép az emlékeimben, hogy anyu vasal, miközben apu felolvas neki a fotelből – ilyenkor én is nagyon figyeltem. Apu, ha nem munkában volt, olvasott. Hozzá köthető az éneklés iránti szeretetem, mert ő gyakran énekelt nekem slágereket, nótákat. Emlékszem a szappan illatára, amivel munka után lefürdött, utána mindig szerettem a nyaka gödrébe bebújni. Az otthon érzése még most is Komlóhoz köt, a bányavároshoz, ahol a hó is fekete volt, mert a körülöttünk folyton gomolygó szmog és szénpor rögtön rárakódott és befeketítette a hófehéret. Amikor kezdő tanárként Tolna megyébe kerültem, akkor csodálkoztam rá először, hogy te jó ég, milyen gyönyörű és tiszta is tud lenni a hó.
Hétévesen anyukámék beírattak az akkori legjobb zenei általános iskolába, amely később felvette Kodály Zoltán nevét. Volt ott egy énektanár, aki sokunk életét megváltoztatta, pusztán azzal, ahogyan tanított, ahogyan bánt velünk, ahogyan megmutatta a művészet gazdagságát. Még él a drága Tóth Feri bácsi, most kilencvenkét éves, Liszt-díjas karnagy.
Ő egy olyan tanár, amilyen én mindig is lenni akartam. Úgy tanított, hogy nem vettük észre, nem akartuk észrevenni, hogy vége az órának.
Verseket mondott, filmekből-könyvekből idézett, feltette a lemezt, dalrészleteket énekelt. Most is vissza tudom idézni a kezét, a szenvedélyes magyarázó, mesélő mozdulatait. Kodállyal közvetlen kapcsolatban állt, így miatta többször is eljött hozzánk az iskolába a nagy tiszteletnek örvendő zeneszerző, sőt, írt is egy külön zeneművet a mi százhúsz tagú gyerekkórusunknak.
Akkoriban a „vasfüggöny” még nagyon „vastag” volt, mi mégis engedélyt kaptunk a kórussal külföldi szereplésekre. Jártunk Jugoszláviában, Belgrádban, és a tengerparthoz is eljutottunk. Kis matrózblúzban, csillogó szemmel énekeltük Kodály, Bartók és más zeneszerzők kórusműveit. Egy mély akarás hajtott. Eldöntöttem, énektanár leszek, és minden erőmmel azt fogom tovább adni a tanítványaimnak, amit én is kaptam Tóth Feri bácsitól.
Hittem és ma is hiszem: egy tanárnak hatalmas felelősség és hatalom van a kezében. Mert a jövő generációjának lelkei nőnek fel vagy vesznek el a szavain.
Tizenkilenc évesen mondtam ki az igent, ami egy vágyott, de felkészületlen és rizikós időszakhoz vezetett. A férjemmel egyik helyről költöztünk a másikra, mindig oda, ahol éppen munkát kaptunk. Bőven voltak olyan fájó pillanataink, amikor a boltban csak a fiunknak tudtunk venni egy szelet csirkemellet, és magunknak már nem. Nem sok támogatást kaptunk otthonról. Sőt, szinte semmink sem volt, csak a férjem és én meg az akarás, hogy egyre jobb életet biztosíthassunk magunknak és a gyerekeinknek. Így a fiunk hamar bölcsődébe került, mert dolgoznom kellett. Sajnáltam, de nem volt választásom. Emiatt különösen nagyra becsültem, amikor nyolc évvel később, a lányom születése után már megtehettem, hogy otthon maradjak. Anyaként ismertem fel – ahogyan láttam a gyerekeimen –, hogyan hatnak rájuk az ölbéli játékok és az éneklés kettőse: hol nyugalmat, hol örömöt, élvezetet vagy csodálatot láttam az arcukon.
Már Tamásiban tanítottam éneket, amikor zeneóvodát indítottam, miközben a férjem munka mellett a jogi egyetemre járt. Amikor híre kelt, hogy iskolások mellett már óvodásokkal is foglalkozom, a szekszárdi tanítóképző főiskola énektanszékének vezetője megkérdezte: „Most indul óvónőképző a főiskolán, nem tanítanál nálunk?” Egy kolléganőmmel ekkor felkerestük a legjobbat, hogy tőle tanuljunk, aki nem volt más, mint Forrai Katalin zenepedagógus, aki kodályi elvek alapján dolgozta ki a kisgyermekkori zenei nevelés módszertanát. A zene a teljes személyiségre hat. Minden szálon fejleszti a gyermeket. Az akarás hajtott – most is, mint az életben annyiszor. Apró porszemnek éreztem magam, akinek úgysem fognak válaszolni, aki egyáltalán honnan veszi a bátorságot, hogy egy ilyen tekintélyes zenepedagógusnak írjon? Mégis meg mertem lépni. Kaptunk választ. Irány Budapest. És innentől kezdve rendszeresen találkoztunk Forrai Katalinnal.
Két évvel később azt mondta nekem Forrai Kati néni: „Ili, te vagy az én utódom.” Ennek a kijelentésének azóta is igyekszem megfelelni.
A Ringató, életem egyik fő műve, ami miatt ma is, több mint tizenöt éve, motiváltan kelek fel. A Ringató a családból induló zenei nevelés módszere, amely Kodály gondolataira épül. Mintát adunk a kisgyermekes családok számára, hogy hogyan kezdődhet a zenei nevelés a születéstől vagy akár még korábban, a magzati élet kezdeteitől. A foglalkozásokon megteremtjük a közös éneklés és játék élményét, felnőttek és gyerekek számára egyaránt. Nem a gyerekeket, a felnőtteket tanítjuk, segítjük abban, hogy megtalálják a hangjukat, mindezt értékes, szép dalanyaggal, nagyrészt a magyar néphagyományokból – és rajtuk keresztül szólítjuk meg a gyerekeket. A cél egyszerű volt, azt szerettem volna, ha a Ringató-foglalkozásokkal és kiadványainkkal hozzájárulhatnék ahhoz, hogy a gyerekek megtalálják a helyüket ezen a világon. Érezzék, hogy jó helyen vagyunk itt.
Ha egy édesanya énekel a gyermekének, az segíti az érzelmi fejlődés és a kötődés kialakulását.
Ölbe veszlek, simogatlak, billegtetlek, mondókát skandálok, megfoglak, érezlek, érintelek, rád nézek, közel vagyok, és itt van a hangom is, neked énekelek…
Mindez közvetlenül hat az értelemre, az emlékezetre, a figyelemre, a képzeletre, a mozgás- és beszédfejlődésre, a szociális képességekre.
A Ringató mára már bejárta az országot, a Kárpát-medencét, több európai országot is, sőt Ausztráliában is tanítják. Kolléganőim, és „utódaim” már több mint 140-en vannak a határainkon innen, és túl.
Tudod mi a jó a Ringatóban? Hogy nem árt neki a világ! A hagyományos dalok, mondókák ablakot nyitnak a világra, és a lélekbe jutva élni segítenek, sőt, ha kell, gyógyítanak. Mert bármi van odakint, politika, zaj, vírus, háború, versengés – arra a félórára átadod a lelked. Megpihensz. Jelen vagy. A dalban. Az érintésben.
Játsszunk egyet:
Sűrű erdő, – megborzoljuk a kisgyerek haját
kopasz mező, – végigsimítjuk a homlokát
pislogó, – a szemére mutatunk
szuszogó, – az orrát érintjük
tátogó, – a szájára mutatunk
itt bemegy, – ismét a szájára
itt megáll, – a nyakát (torkát) érintjük, mintha ott akadna meg egy falat
itt a kulacs, itt igyál! – jól megcsiklandozzuk a hasát.
A cikk a Ringató-módszer kidolgozójának, a nagy sikerű Ringató-könyvek szerzőjének, Gállné Gróh Ilonának az emlékei alapján és a „Ringató – Zöld könyv” című könyvéből vett idézetek felhasználásával készült.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>