Neked elmesélem – Egy dolog van, ami mindannyiunkkal ugyanolyan kegyetlen: az idő

Azt gondoltam az életről, hogy egy mese, amelyben minden úgy van és úgy lesz, ahogyan én azt szeretném. Rettenetesen naiv voltam. Azt képzeltem, hogy találkozom majd a szőke herceggel, akivel boldogan élünk, míg meg nem halunk. Burokban, csendes, védett közegben nőttem fel Budapest külvárosában, Rákoshegyen egy kertes házban. Ahol még dobtárcsával mostuk a ruhákat a kertben, ahol egy nap maximum öt kocsi ment el az utcában. Ahol befőztük a gyümölcsfák terméseit, és állatokat is tartottunk. Városban éltünk, mégis egy teljes vidéki légkört teremtettünk magunknak. Apu és anyu nyomdászok voltak, akiknek a három legfontosabb fogalmat az összetartozás, a becsület és a család jelentette – így ez a három fogalom jelenti nekem is az alapot, a mindenből kiinduló stabil gyökereket.
Nagyon várt kislány voltam. Többször mesélték anyuék, hogy az orvos, akinél születtem, apu legjobb barátja volt, ő hívta fel aput: „Gyönyörű, meggypiros szájú kislányod született”. Apunak szerelem voltam első látásra. A mi viszonyunk az-az idilli apa-lánya kapcsolat, amelyről csak később derült ki számomra, hogy milyen értékes és ritka. Amikor kisiskolás voltam és róla írtam fogalmazást, úgy kezdődött: az én apukám három méter magas. Ma is felnézek rá. Jó humorú, őszinte ember, aki elsőre lazának és rendkívül nyitottnak tűnik – de én tudom, hogy egy zárt, érzékeny szív dobog benne.

Most nyolcvanéves, és csak néhány évvel ezelőtt mondta ki nekem először: szeretlek. Bár korábban sosem mondta, mindig éreztette.

Nem kellett megkérdőjelezném a szeretetét. Mindig úgy tekintett rám: „Te vagy az én egy szem lányom, nekem a világon a legszebb és a legjobb”. Szeretlek – ennek a szónak számomra súlya van. Amikor az első fiam megszületett, dilemmát okozott, hogy ha lesz még egy, hogyan fogom tudni őt is ugyanannyira szeretni. Majd, amikor megszületett a második, akkor értettem meg, hogy a szeretet az egyetlen dolog, amely végtelen.

Kép

Boros Hajnal kisgyerekként anyukájával és nagymamájával

A színek és a formák kislánykoromtól kezdve izgattak, ezért textiltervező akartam lenni. De érettségi után megismerkedtem a szerelmemmel, akivel huszonkét évesen összekötöttem az életem, majd megszületett az első fiunk, négy évvel később pedig a második. Akkoriban ez így volt rendjén, huszonöt évesen már kérdezgették a lányokat: „Na, és veled mi lesz?”, és sajnálkoztak. Sok kutatás, cikk és tanulmány vizsgálja, miért is van a mi generációnkban ennyi válás. Szerintem erre nagyon egyszerű a válasz, legalábbis, ha körülnézek az én korosztályomban. Amikor mi házasodtunk, még saját magunkat sem ismertük, nemhogy a másikat. Huszonkét évesen semmit sem tudtam arról, hogy mi jó nekem, ki vagyok, mire vágyom, mit jelent nőnek lenni. Azon keveseknek, akiknek mégis sikerült, talán szerencséjük volt és elsőre megtalálták azt, akivel együtt tudtak fejlődni és változni az évek során.

A nők az életemben mindig családanyák voltak, akik összetartották a családot, amely nekem a két fiamat jelenti. Emiatt számomra életem legnagyobb kudarcélménye volt, amikor az én családom szétszakadt, mert kudarcot vallottam az egyetlen dologban, amely számomra a legfontosabb, s amire édesanyám tanított: az első a családi egység. Huszonhárom évvel ezelőtt váltam el, és többé soha nem is mertem belevágni ebbe a történetbe újra. Viszont megtanultam két fontos dolgot: „Ha te engedsz, ő is enged. Ha te nyújtasz, ő is nyújt.” Vagyis az egyensúly szinkronjátékának megteremtése kulcskérdés, akárcsak a feltétel nélküli szereteté, amelyre kevesek képesek.

Nekem ez azt jelenti, hogy ha én arra figyelek, te mit szeretsz, és azt is adom neked, amit szeretsz, nem pedig azt, amit én jónak látok, akkor megkapsz tőlem mindent.

Ehhez viszont a saját egónkat meg kell tanulnunk a háttérbe szorítani, mert csak úgy fogjuk tudni megérteni és elfogadni, mi a jó a másiknak.

Próbáltam a gyerekeknek egyszerre apjuk és anyjuk is lenni, de ez lehetetlen volt. Végül a gyereknevelésem alapja az lett, hogy megpróbáltam mindent megbeszélni velük, de soha nem úgy, mintha egy gyerekkel beszélnék, hanem mintha egy felnőttel. Mert attól, hogy ő még kicsi, értelmes, befogadó és nyitott lélek, sőt, a legnyitottabb. És azt hiszem, ez jól is sikerült, mert az egyetlen, amit nem szúrtam el az életemben, az a két fiam. 

Kép

Boros Hajnal - Kép: Molnár Csaba

A válásom már folyamatban volt, amikor egy jó barát, csak hogy kimozdítson, elvitt egy kerámiaműhelybe, ahol épp egy pár hónapos tanfolyam indult. A kezembe adta a jövőm mentsvárát, és még csak nem is tudott erről. Már az első alkalommal órákat töltöttem a műhelyben, az agyag tapintása, illata békét, levegőt és örömöt teremtett a lelkemben, egy olyan időszakban, amikor ezeket már rég nem éreztem. Erre mondják: szerelem volt első látásra. Olyannyira, hogy a következő három-négy évben kitanultam ezt a varázslatos műfajt, és megszereztem hozzá az összes szükséges papírt. A válás után döntöttem úgy, hogy keramikus leszek, mert „a szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek”.* Az alkotás örömétől. Egy minimális felszerelést vásároltam, amellyel először edényeket, padlóvázákat és kaspókat készítettem.

Volt, hogy a kemencéből nem kivettem, hanem kisöpörtem a kerámiákat, hadd törjenek darabjaikra, ahogyan néha mi, emberek is.

Azt gondoltam az életről, hogy egy mese, de már tudom, hogy nem az. Az én történetemben nincsenek hatalmas drámai fordulatok, én csak azt tudom elmondani, hogy ha találunk valamit, ami örömet ad, akkor az életet újra szépnek láthatjuk. Az első saját alkotásom, amelyet ma is őrizgetek, egy szobor volt, rajta két madárszerű nyak összefonódik – letisztult volt és teljesen életidegen, de amíg készítettem, boldog voltam, és ma is jó érzés jár át, ha ránézek. Az összetartozást szimbolizálja.

Tíz évvel ezelőtt Olaszországban jártam egy rendezvényen, ahova a világ minden tájáról érkeztek alkotók. Ott találkoztam először agyagból készített ékszerekkel, ami persze nem újkeletű felfedezés volt, hiszen már évszázadokkal ezelőtt is készültek kerámiaékszerek... Mégis annyira inspiráltak, hogy nem tudtam kiverni a fejemből őket, csak rajzoltam, terveztem, míg össze nem állt a gondolataimban egy teljes saját kollekció: síkban-térben megjelenő apró gyöngyök, medálok sokasága. Ebben az időszakban kezdett érdekelni egy számomra addig ismeretlen módszer, a Raku, amely egy ősi japán technológia, úgy ötszáz évvel ezelőttről datálva. A tűz, a víz, a föld és a levegő, azaz a négy elem, amely a létezésünk alapja, a Raku pedig ezen létezés megtestesítője. Az agyag földből van, tűzzel égetem a tárgyakat, az oxidok, amelyeket mázakban használok, a levegő hatására kelnek életre, és a víz az, amely véglegesíti, fixálja a színeket.

Kép

Boros Hajnal munkái

Huszonegy éve foglalkozom kerámiával, de még ma is nehezen árazom be a munkáimat. Én nem tartom magam művésznek, az én szememben a művész Leonardo, Michelangelo vagy Frida. Inkább alá-, mintsem felülbecsülöm magam, ami a mai világban nem túl nagy előny. 

Nemrég a Covid miatt, amelyről azt hittem, hogy jön és megy, sorra elmaradt minden, üressé váltak a naptárak, felszabadultak a befoglalt órák. Csendesebbé váltak az esték, hirtelen nem siettünk sehová. Haszontalannak, élettelennek és kilátástalannak éreztem magam, nehezen fogadtam el a hihetetlen állapotot, de ez az időszak maradandó élményt is adott: az emberi jelenlétről, a segítőkészségről, az összetartás erejéről. Ugyanis akkoriban egyik este arra tértem haza, hogy valaki járt a lakásomban. Minden szétdobálva, felborítva, üresen – elmondhatatlan érzés volt, sőt ma is az. Majd a tudtom nélkül néhány kollégám, egymással összefogva, gyűjtött nekem… Emiatt sokat sírtam, meghatott. Mérhetetlenül hálás vagyok nekik! Most mindannyian minden erőnkkel és időnkkel a karácsonyi vásárra készülünk, arra, amiben két éve nem volt részünk. Most is lenn égnek a kemencében a rénszarvasok. (mosolyog)

Így, túl az ötvenen, a lakás egyre több pontján helyeztem el egész alakos tükröket, hogy szokjam a változást, azt, ami a testemen és az arcomon történik.

Hónapról hónapra változik rajtam valami, kíméletlenül dolgozik a gravitáció. (nevet) Nemrég elkezdtem futni, és a minap szembefutott velem egy fiatal, huszonéves lány – nem ismertük egymást, mégis mosolyogtunk és integettünk, és csak mentünk tovább, ki-ki a maga tempójában… Tudod, egy dolog van, amely mindannyiunkkal ugyanolyan kegyetlen: az idő. De ha nem fenyegetne minket az idő múlása, végül minden értéktelenné válna.

*idézet Fodor Ákostól.

A történetet Boros Hajnal keramikus emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.