Multipara, avagy így jött világra a negyedik gyermekem

Kislányom, aki negyedik gyermekként érkezett családunkba, immár ötéves, de megtaláltam a születése után papírra vetett élményeimet, amiket elolvasva újra átélhettem életem e fontos állomását. Az örök női sors egy változataként osztom meg, milyen volt negyedik, emberi számítások szerint utolsó szülésem.

Hat év kihagyással szültem újra. Az első három gyermekünk tempós ütemet diktált: 2004, 2006, 2008 – ritmusosan követték egymást a szülések. Az orvosom úgy fogalmazott, hogy a hat évvel későbbi várandósságom idején a többször szült nők és az először szülő nők típusjegyeit egyaránt hordoztam, ugyanis a nőgyógyászatban is érvényes a hétévenkénti újrakezdés törvénye. Rutinos újrakezdőként ért hát kislánykám születése. Harmincnyolc évemmel (még ha ma már nem is „kóros” kor ez) biológiailag öreg motorosnak számítottam a szülőszobán: rigidebbek a szövetek, több a komplikáció lehetősége, más a felépülés – mondják a szakma képviselői.

Nekem komplikációmentesen zajlott a várandósságom, a vizsgálatokon minden rendben volt, mégis a koraszülés rémétől rettegve éltem át a terhesség második felét. Minden betöltött hét után „megveregettem a vállam” – megint egy tyúklépéssel közelebb kerültünk a biztonságos övezethez, amikor már elég muníciója lehet egy kibújó kisbabának az élethez.

A harmincadik héten már érezgettem azokat a csalhatatlan előjeleket, amelyek a terhesség végének közeledtét jelzik. Mindig irigykedve hallgattam azokat az anyukákat, akik a szülés megindulásáig nem is hallottak a jóslófájásokról – na, én nem ebbe a kategóriába tartoztam! Orvosom nyugtatgatott, hogy ne is gondoljak a koraszülésre, hisz minden rendben, zárt a rendszer, hiába született az első fiúnk a 36., a második a 37. héten, nagyobbik kislányunk pedig két héttel a kiírás előtt, szépen ki fogom hordani ezt a babát – ő pedig még meg fog locsolni húsvét hétfőn, nagy pocakkal.

Nem így történt, húsvétkor a fiúk már egy majdnem háromhetes lánykát is meglocsolhattak.

A harminchatodik hét derekán immár többedszer utolértek a rendszeres tíz-, majd ötperces fájások. De egy multipara nem akar feleslegesen parázni – fél napon át vártam, hogy majd csak elmúlik ez a riadó is. Nem hívtam a doktort, nem futottam a kórházba, mégiscsak ciki a vaklárma ilyen tapasztalatok mellett. Aztán eljött a késő este, és semmi változás nem történt. Tenni kellett valamit. Irány a jól ismert úton a Szent István Kórház! (Mi csak szülőcsatornának neveztük a város ezen útvonalát.)

Szerencsém volt, épp az orvosom ügyelt. Felcsatolták a CTG-t, ami ötvenes-hatvanas mértékkel jelezte is az ötperces kiugrásokat (a szülési tartomány a százas érték). A doki megvizsgált, de megint csak azt mondta, semmi vész, csak a külső méhszáj nyiladozik, menjek haza, igyak egy pohár vörösbort, el fog múlni.

Némi szkepticizmussal hazaindultam hát. Megittam az előírt pohár bort (ilyen rosszul utoljára a kilencvenes évek végén esett a bor a füredi borfesztiválon, úgy a tizenötödik kóstolás után), majd pár perc múlva fordulhattunk vissza a kórházba.

Vér és fájdalom – te jó ég, csak nem a méhlepénnyel történt valami?! Most aztán már teljes riadalommal hajtottunk a kórházba.

Az orvos meglepetten fogadott minket, újra megvizsgált, s az új diagnózis tágulási vérzés lett (de randán hangzik!) Kissé kinyílt a méhszáj, maradjak hát itt éjszakára, de ne gondoljam, hogy szülök. Reggelig kiderül, hogy beindul-e a szülés, ha nem, mehetek haza.

Ebben egyre kevésbé hittem. 

Az éjszaka eltelt, változatlanul ötperces fájásokkal, álmatlanul, lidércesen. Az ügyelet végén az orvosom azt mondta, ha biztosabbnak érzem, egy napra maradjak megfigyelésen a nőgyógyászaton. Nem voltam abban az állapotban, hogy haza kívánkoztam volna. Maradtam. Azaz hogy levánszorogtunk egy emelettel lejjebb, majd tíz perc múlva, erősödő fájásokkal vissza is támolyogtunk a szülőszobára. Ennek a fele sem tréfa, hiába az orvosi jóakarat, ezt a picit már nem lehet visszabeszélni a hasamba!

A szülőszobán még üres volt az ágyam, a reggel érkező, rutinos szülésznő pedig végre kimondta, amit magam is órák óta tudtam: „Kislány, maga erősen vajúdik!”

És végre zöld utat kaptunk a szüléshez: átadhattam magam én is a folyamatnak testben, lélekben. Hozott újat a negyedik szülés: először vajúdtam és szültem nappal (az első három gyerkőcünk éjjel született), s először kiáltoztam hangosan a kitolási szakban, ami viszont bravúrosan rövidre sikeredett. Gátvágás nélkül, pikk-pakk megszületett a kisasszony. (Idézem a doktor elismerő szavait, aki órákkal későbbre jósolta a szülés végét: „Ilyesmire is csak egy multipara képes!”)

Még ma, egy immár ovis nagylány mellett is borzongatóan jó felidézni, ahogy a meleg, magzatmázas kis test ott pihegett rajtam.

Ennél töményebb dózist aligha kapni a hála érzéséből! Koraszülött kislánykám 2690 grammocskájával csodaszép volt! Együtt sírt apuka és nagymama, együtt sírtam velük én is, tele hálával, és egy picit már el is siratva a termékenységet.

Kép: Máthé Zsuzsa

Csak Mazsola szuszogott sírás nélkül, csendesen.

Így esett hát az utolsó szülésem – nem volt optimális íve, nem volt ideális a sokszorosan megtorpant folyamat, de a lényeg, hogy ma is itt gyarapodik mellettünk ez a kis emberpalánta.