Mind híztunk a karanténban?

Adrienn a kijárási korlátozások életbe lépésekor megkönnyebbülten sóhajtott fel: a feszített munkatempó után végre lazíthat egy kicsit.

„Tíz éve folyton fáradt voltam, tíz-tizenkét órákat is bent dolgoztam a cégnél, így hát hálás voltam a mentális böjtért. Végre nem csörgött óránként a telefonom, nem kellett beállítanom az ébresztőt sem. Eleinte sokat jógáztam, sétáltam, élveztem, hogy emberléptékű lett Budapest. Étvágyam nem nagyon volt, beértem egyetlen zsömlével és némi tejjel, éreztem, hogy fogytam is egy kicsit. Aztán teltek tovább a napok, és eluralkodott rajtam (és férjemen is) a szorongás. Féltünk attól, hogy feléljük a félretett pénzünket, vagy hogy a munkahelyeinken leépítések lesznek. Evéssel kezdtem nyugtatni magam. Vágytam valami biztonságosra, valamire, ami boldogsággal tölt el.

Mire észbe kaptam, már pop cornt és sós mogyorót majszoltam, a férjem pedig tizennégy év után újra rágyújtott a cigarettára, és hát ő is csipegetett.

Felkerekedtünk nagybevásárlást csinálni. Nem tudtuk, mi lesz, ezért az tűnt biztosnak, ha jól bespájzolunk. Így visszagondolva több élelmiszert pakoltunk a kosárba, mint karácsonykor szoktunk. Egy kis csoki meg chips, némi fagylalt, fagyasztott édesség, például szilvás gombóc, mert hát az eláll… Pontosabban elállt volna, ha áprilisban nem nyitogattuk volna másfél-két óránként a hűtőt. Amikor már nagyon untam magam, főzőműsorokat kerestem a neten – sós péksüteményeket és habos tortákat sütöttem. Három hét alatt három és fél kilót szedtem fel. Amikor már nem tudtam összegombolni a farmerom, és szuszogva hajoltam le a cipőmért, azt mondtam: Na, itt a vége, ez így nem mehet tovább! Elkezdtem apró szabályokat bevezetni: nem ettünk dobozból vagy zacskóból, nem az egész tábla csokit vettük magunk elé, hanem kiporcióztuk az előre eltervezett mennyiséget, és csakis annyit fogyasztottunk el. Napi háromszor-négyszer ettünk, komótos tempóban, mert azt olvastam, hogy így hamarabb jelentkezik a jóllakottság érzése. Célokat tűztünk ki, például átültettük a virágokat, a férjem felszerelte végre azokat a polcokat, amikért évekig könyörögtem, esténként pedig felváltva videóchateltünk olyan ismerőseinkkel, akikkel rég beszéltünk. Nemsokára újra a versenysúlyunknál leszünk!”

Horváth Norbert gasztrocoach, az érzelmi evés szakértője szerint nem csoda, hogy sokaknak nem sikerül (elsőre) olyan napirendet és életformát kialakítani, ami az állandó bizonytalansággal terhelt időszakhoz jól illeszkedik. „Az otthon, a lakás az emberek többségének a komfortzónát jelenti, ahova a kijárási korlátozás és a koronavírustól való félelmünk kényszerített bennünket. Előállt egy paradox helyzet: a szívünkhöz legközelebb álló, legkomfortosabb helyen éreztük magunkat fenyegetve olyasvalamitől, amit se tapintani, sem látni nem tudunk. Mindenki másképpen élte meg a helyzetet: egyeseknek kevés volt az életükbe áramló inger, hiszen minden nap egyformának tűnt.

Ha ugyanazok az élmények érnek nap mint nap, és újak nem érkeznek, vagy ha nem érezzük magunkat elég produktívnak (esetleg még kapcsolat- vagy szeretetéhségtől is szenvedünk), akkor a hiányzó ingereket – legyenek ezek színek, illatok, emberek, élmények – ízekkel igyekszünk pótolni.

Hogy milyennel, az sokban függ attól, hogy milyen ételpreferenciáink alakultak ki életünk során, s hogy milyen ételekhez milyen érzelmeket kötünk. Akik karanténperiódusban sokat nassoltak, ropogtattak, tulajdonképpen a megszokott struktúrát próbálták pótolni.”

Kép

Kép: Pixabay

Csabánál akkor következett be a lelki mélypont, amikor bejelentették, hogy a tetőzés június-júliusra várható.

„Akkor tényleg azt gondoltam, soha nem lesz vége. De ez a hullámvölgy mindössze két napig tartott – tudtam, hogy saját magamat kell kihúznom a depresszióból. Elhatároztam, hogy ebből a helyzetből is pozitívan jövök ki. Bár nagyon szeretek sütni és főzni, tudatosan fogtam vissza az étkezést. Szinte teljesen lecsökkentettem a cukorfogyasztást, és arra is oda figyeltem, hogy ne egyek fehér liszttel készült termékeket. Ez nem volt könnyű, hiszen édesszájú vagyok, és egyik kedvenc reggelim a vajas kifli. De azt gondolom, mindenről le tud mondani az ember, csak akarat kell hozzá. Minden nap edzettem 1-1,5 órát, és heti háromszor futottam. Az agyamat is igyekeztem lefoglalni: miután részben kultúrával foglalkozom, a munkám egy része bizonytalan időre leállt, de a kollégákkal kitaláltuk, hogy az internet segítségével fogunk eljutni minden gödöllői háztartásba, és a saját NetTv oldalunkon anyagokat (felolvasásokat, fejlesztő programot az óvodásoknak, művészeti órákat, TV-tornát időseknek) teszünk közzé. Nagyobb hangsúlyt fektettem a hobbimra is: elkezdtem két színdarab rendezői munkálatait.

Az elmúlt két hónap szerintem mindannyiunk életében jelentős változást hozott valamilyen szinten. A legrosszabb talán az volt, hogy nem tudtuk, mit hoz a holnap.

Mindenkinek át kellett alakítania az életét egyik napról a másikra, és erre nem igazán voltunk felkészülve. Megszoktuk a jólétet, az anyagi javakat, azt, hogy igazán nincsenek már korlátaink, mindeközben már nem tudtunk örülni az apró dolgoknak, nem figyeltünk egymásra, és talán már saját magunkra sem. Remélem, hogy mindannyian tanultunk ebből a helyzetből, s ha visszaállunk a megszokott ritmusba, egy kicsit másképp tekintünk majd a természetre, a saját életünkre, s több időt szánunk egymásra és magunkra.”

Zoltán a belső bizonytalanságát úgy próbálta leküzdeni, hogy szinte folyton a hűtő előtt állt.

„Amikor kiderült, hogy gyakorlatilag leáll minden az országban, első körben úgy éreztem, hogy oké, akkor most van némi kis idő, és tudok pihenni. Aztán, ahogy jöttek a hírek a betegség terjedéséről, úrrá lett rajtam a félelem, és ezt az érzést csak tovább fokozta a bezártság, valamint az, hogy a megszokott és rutinosan működő dolgaimat a folyamatos újratervezés és áthangolás kezdte mozgatni – mondja. – Normális esetben odafigyelek a táplálkozásomra, nem eszem mértéktelenül, sokat és rendszeresen mozgok, sportolok, de mindez a karantén-időszak alatt felülíródott.

Ettem az egészségtelen ételeket, a cukrot, gyorséttermi kajákat rendeltem, és közben otthon ültem, volt, hogy reggeltől estig köntösben. Aztán körülbelül két hét után, amikor a változás már szembetűnő lett, hirtelen észbe kaptam, hogy „te jó ég, mit csinálok?”

Attól kezdve igyekeztem tudatosan felépíteni a napomat. Reggel időben felkeltem, felöltöztem, úgy tettem, mintha egyébként el kellene mennem dolgozni, ki kellene mennem ügyeket intézni, csak hát ez a mozzanat ugye elmaradt, mert home office-ban dolgoztam. Visszaálltam a sportolásra is, és bár nem szeretem az otthoni, általam csak „szőnyegen fetrengős mocorgásnak” nevezett sportolást, jobb híján ez is tökéletes volt, és persze ott volt a Margitsziget, ahol esténként azért lefutottam egy kört. Megnyugtatott, hogy nem céltalanul lődörgök, hanem adtam egy változatos struktúrát a napjaimnak. A sok kellemetlenség mellett, amit a kényszerű lassítás és megállás hozott magával, azért történtek jó dolgok is. Például felemelő érzés volt estéről estére az ablakban állva hallgatni a felzúgó tapsot, amit a hálás emberek küldtek a frontvonalban dolgozó egészségügyi dolgozóknak.

Olyan emóciók erősödtek fel újra, mint például az egymásra figyelés, a segíteni akarás, az empátia és a tisztelet. Ha valamit megtanulhatunk az elmúlt hetek, hónapok eseményeiből az az, hogy csak összefogással lehet jövője mind az emberiségnek, mind pedig a magyarságnak.

Vissza az életbe, de hogyan?

A szakértő szerint, ha eleve elégedettek voltunk a korábbi életünkkel, akkor nem okozhat túl nagy gondot annak visszaállítása. Érzelmi evésnél jól látható, hogy ha az adott hiányterület – amelyet étellel pótolunk – újra jól működik, akkor az ételre irányuló sóvárgás csökken, majd meg is szűnhet. Amennyiben a kijárási korlátozásokat megelőzően sem volt meg a balansz, akkor az már lehet egy komolyabb kérdés, mert egy hatvan napnál tovább tartó folytonos érzelmi stressz akár komoly hatással is lehet a lelkünkre, sőt, sok esetben a fizikai állapotunkra is.

Érdemes tehát egy kis önvizsgálatot tartani és összefoglalni akár írásban is, hogy milyen életet szeretnénk élni, és azt milyen módon tudjuk lépésről-lépésre megvalósítani.