Mihályi Jeromos tihanyi perjel: „Mi is pásztorok és angyalok lehetünk”

– A pappá válásom történetét leginkább egy kis mag fejlődéséhez tudnám hasonlítani: érlelődött bennem a gondolat, aztán egyszer csak „kikelt”, megszületett az elhatározás. Gyermekként része voltam egy egyházi közösségnek, a plébánosunk személyén keresztül tapasztaltam meg először, hogy a papi szolgálatnak is van öröme. Aztán elkerültem Győrbe, a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba, ahol eldőlt a sorsom. Belecsöppentem egy szerzetesközösség életébe, havonta csak egyszer jártam haza. Érettségi előtt egy évvel merült fel bennem komolyabban, hogy én is élhetnék így, szerzetesként.

– A szülei mit szóltak ehhez?
– Édesanyám mindenben támogatott engem és a nővéremet, annyit kért csak, hogy amibe belekezdünk, azt fejezzük is be.

– Soha nem ingott meg?
– Szerintem a legtöbb szerzetesnövendék fejében megfordul az, hogy lehetne ez máshogy is. Mi lenne, ha családja lenne, ha más jellegű munkát vállalna? A legfőbb kérdés a döntéssel kapcsolatban, hogy boldognak érzem-e magamat ott, ahova az Isten állított. Aki ezeken nem gondolkodik el, annál nagy a veszélye annak, hogy menekül az élettől, az emberek vagy akár önmaga elől, ezért akar szerzetesnek állni.

– Lassan tíz éve, 2011 nyarán tett szerzetesi örökfogadalmat. Mit érez ezzel a közelgő jubileummal kapcsolatban?
– Egyrészt azt, hogy rohan az idő, másrészt, hogy nagyon sok minden van még előttem. A szerzetesség folyamatos elmélyülést igényel, és nekem még bőven van hova fejlődnöm e téren. A közösségünkben több olyan atya is van, akik 60-70 éve öltöztek be. Messze vagyok még attól, hogy ez egy nagy ünneplés legyen.

– A pap- és szerzetesnövendékek száma évről-évre csökken. Mekkora problémát jelent ez ön szerint?
– Tihanyi szerzetesközösségünk jelenleg tizenkét fős, van kilenc ünnepélyes fogadalmas tagunk, két ideiglenes fogadalmasunk és egy jelöltünk.

Persze örvendetes lenne, ha minél többen választanák ezt a hivatást a fiatalok közül, de azt gondolom, hogy elsősorban minőségi és nem mennyiségi javulásra van szükség.

Ha a papok, szerzetesek közt sok a valóban elhivatott, jó gondolkodású Krisztus hívő, akkor, még ha számszerűleg kevesebben is leszünk, többre juthatunk, az Örömhír terjesztésének hatékonysága növekedhet.

Kép

– A szerzetesi közösségben milyen a munkamegosztás? A különféle személyiségjegyekkel érkezőknek van lehetőségük kibontakoztatni a képességeiket?
– Ami közös bennünk, hogy mindannyian a Krisztussal való életet választottuk, és lemondtunk mindenről azért, hogy ennek a szeretetközösségnek az élményét átadhassuk, közvetíthessük mások felé. Egy szerzetesközösségben nagyon sok feladat van, amit ki-ki képességei szerint vállalhat. Nem hiszem, hogy egy pap egyszerre képes megfelelni minden elvárásnak: templomot felújítani, betegekkel foglalkozni, teológiai értekezéseket írni amellett, hogy rendszeresen misézik, gyóntat és a családpasztorációban is részt vesz. Nem is alkalmas mindenki mindenre. Fontos, hogy a kapott talentumait mindenki megfelelően kamatoztassa, beépítse a közösség célkitűzéseibe. Erre bőven adódik lehetőség.

– Ön részt vett már templomfelújításban, Balatonszőlős plébánosaként „életet lehelt” a helyi, fogyatkozó egyházközösségbe, és jelenleg is ott lelkipásztor, a Tihanyi Apátság perjele. Kifelejtettem valamit?
– A tanítást sem tudtam elengedni, a Tihanyi Bencés Iskola nyolcadikosainak tartok hittant. Fontos feladatomnak érzem ezt, még akkor is, ha nincs mindig sikerélményem, hiszen van, hogy nem érdekli a diákokat a mondandóm. Hatalmas kihívás velük papként megtalálni a hangot, de amikor sikerül, az mindig megerősít. Ha csak a szószékről beszélnénk a fiatalokhoz, egy olyan nyelven, amit nem is igazán értenek még, az nagyon kevés lenne.

Fontos, hogy érezzék, hogy mi is nyitottak vagyunk a gondolatvilágukra, arra, hogy mi zajlik bennük.

– A tavaszi karantén időszakában követtem én is az Apátság online miséit. A közvetítést hogy sikerült ilyen gyorsan és flottul megoldaniuk?
– Ha korban nem is, de lélekben nagyon fiatal a közösségünk, ez főleg ennek köszönhető. 2014-ben végeztünk egy nagyobb felújítást a templomban, és már akkor azt terveztük, hogy kiépítjük ennek a technikai feltételeit. Először vezetékeztünk, beszereztük a kamerákat, a keverőpultot, idén tavasszal pedig vettünk egy modern streamelőt, amelynek a segítségével mostanra az is lehetővé vált, hogy akik követi a YouTube-csatornánkat, azok hétköznapokon is élőben kapcsolódhassanak be az imádságunkba.

– Mekkora volt a rekord nézőszám? Az online közvetítések olyanokat is megszólíthattak, akik egyébként nem járnak misére?
– Ha jól emlékszem, a húsvéti közvetítést nézték a legtöbben, körülbelül 750-en követték, amit ha beszorzunk másféllel, nagyjából meg lehet saccolni, hogy mennyien lehettek valójában velünk online. Ezren nem fértek volna be az Apátságba, szóval sokat köszönhetünk a technikának, de a közösségi élményt nem pótolhatja. Megrendítő volt a húsvétot üres templomban ünnepelni, hiszen olyankor általában tömve vannak a padsorok, mindenki kezében ott a gyertya, a fényük beragyogja a teret. Ez idén sajnos elmaradt, és a karácsony is bizonytalan még.

– Félig-meddig most is karanténban vagyunk, rendezvényekre tilos járni, templomba viszont, bár ez sokaknak nem tetszik, továbbra is lehet. Miért van erre most szükség?
– A templomok a lelki feltöltődésnek a helyei, a nyitva tartásukat, szerintem nagyon bölcsen, a Püspöki Konferenciára bízták az illetékesek. Az egyháznak felelősségteljesen, a járványügyi előírásokat betartva kell megteremtenie a misézés, a közös imádkozás biztonságos körülményeit. Mi már szeptember elején kötelezővé tettük a maszkviselést, az Apátság tágas terének köszönhetően a megfelelő távolságtartásra is lehetőség adódik, és mi is mindenkit arra kérünk, figyelmeztetünk, hogy csak akkor jöjjön misére, ha teljesen egészségesnek érzi magát.

Azt gondolom, hogy aki most bejön a templomba, annak nagy szüksége van az Örömhír általi vígasztalódásra, arra, hogy érezze, nincs egyedül.

– Hogy készülnek a karácsonyi időszakra?
– Bizonytalanságban. Szerintem biztosat majd csak karácsony előtt néhány nappal fogunk tudni. A házról-házra történő betlehemezés nálunk hagyomány, idén erre is rendkívüli formában, online kerül majd sor. A sekrestyésünk, Csizmazia Zsolt vezényletével úgy készülnek a gyerekek, hogy különböző helyeken különféle jeleneteket rögzítenek, hogy minél kevesebben legyenek egyszerre együtt.
Ez az adventi időszak sokak számára nagyon bizonytalan és félelemmel teli. Hasonló érzésekkel indultak egykor a kis Jézus szülei is Betlehembe. Amit elszigetelődésnek, magánynak, reménytelenségnek hívunk, az most nagyon itt van velünk. Ennek feldolgozására az advent komoly lehetőséget biztosít. A bezártság bizonyos szempontból megkönnyíti a befelé figyelést, az elmélyült önvizsgálatot.

Ez a helyzet kreativitást vár mindannyiunktól: ki kell találnunk olyan dolgokat, amelyek segítségével mi is pásztorok és angyalok lehetünk.

Örömet szerezni, reményt adni egy másik embernek, önmagunknak a mostani körülmények között is lehetséges, találjuk meg ennek az útját!

Kép

– A nyolcéves kisfiam egyre gyakrabban kérdezi tőlem, hogy a Jóisten mikor szünteti már meg ezt a fránya vírust. Ön mit gondol erről?
– Ez a legnehezebb kérdés. Nem gondolom, hogy az Isten büntetése a Covid, de bizonyos dolgoknak a következménye. Ferenc pápa mondta, hogy olyan bizonyosságban éltünk, hogy mi vagyunk az élet urai, és rá kellett jönnünk, hogy mégsem. Az Isten nem hagyott el minket, nincs távol ebben a nehéz időszakban sem. Minden megpróbáltatásnak célja van. Azt gondolom, hogy mindezeken át kell mennünk azért, hogy mélyebb legyen a hitünk. Ennek az időszaknak az önreflexióról, a mélyen magunkba nézésről és végső soron a tanulásról kellene szólnia, de félő, hogy az emberiség nem lesz képes hatalmas változásra a korábbi életvitelét illetően.

Az kevés lesz, ha csak az marad meg tanulságként, hogy maszkot kell hordani és be kell oltatni magunkat, és minden rendben lesz.

– Három évre választották a Tihanyi Apátság perjelévé, a megbízatása februárban lejár. Mi lesz utána önnel?
– Ha megválasztanak egy elöljárót, ő mindaddig hivatalában marad, amíg egy ún. megerősítő szavazáson a közösség úgy nem dönt, hogy szeretne egy másik elöljárót választani. Erre normál esetben kilencévente szokott sor kerülni, de mivel engem nagyon fiatalon, 32 évesen választottak meg erre a feladatra, a közösség úgy döntött, hogy három év elteltével is szavazzunk.

– Mire a legbüszkébb az elmúlt három évből?
– A szolgálatommal kapcsolatban folyamatos a lelkiismeretvizsgálat, az önreflexió, de komolyabb számvetést még nem végeztem. Talán a legnagyobb eredmény, hogy a szerzetesközösségünknek sikerült nyitni a külvilág felé. Ez a közeledés elődöm, Korzenszky Richárd atya idejében kezdődött, és az ő támogatásának is köszönhető, hogy fiatalos lendületet kapott ez a folyamat. Vannak ún. élménytúráink a múzeumunkban, amelyek során kérdezhetnek tőlünk a látogatók. Gellért atya gyógynövényes túrái a tihanyi levendulásban például nagyon népszerűek. Azt vettük észre, hogy az emberek, ha lehetővé tesszük számukra, szívesen bepillantanak a hétköznapjainkba, kíváncsiak ránk, és meglepődnek, hogy milyen sokszínű a szerzetesi élet. Van egy nagyon izgalmas kiállításunk, amelynek az utolsó állomása egy interaktív szerzetesi szoba, ahol a kedvenc ételeinkkel, italainkkal, könyvünkkel, filmünkkel is megismerkedhetnek az érdeklődők.

– Szívesen folytatná a megkezdett munkát?
– Sok dolog van, amibe belevágtunk – az apátság felújítása, egy zarándokház építése Aszófőn –, de nem szeretnék senkit befolyásolni: a végső döntést a szerzetesközösség fogja meghozni. Szeretem csinálni, amit csinálok, és örülök is neki, hogy ezt a komoly felelősséggel járó tevékenységhalmazt kaptam feladatomul. De nekem csupán egy személyes fiókom van itt az irodában, tehát, ha mennem kell, akkor nyugodt szívvel megyek, nagyon boldog szerzetes leszek így is, úgy is.