Enni menni fontosabb, mint bármi? – Erre költ legtöbbet a Z generáció

Kis kávézók szendvicsekkel és spenótos gyümölcsturmixokkal, levesezők, pikáns olaszos beugrók, nehezen kiejthető, ámde trendi francia étkeket kínáló bisztrók. És persze esti szórakozóhelyek. Utóbbiak körül akkora éjszakánként a fiatal látogatóközönség, hogy az utcában már szinte senki nem alszik, helyette hallgatja a csikorogva kanyaradó villamosszerelvénnyel versenyt röhögő vendégek utcai jókedvét. 

Különös, gondolhatnánk, hiszen nem is olyan rég, három éve, hogy valamennyi ilyen helynek szigorúan be kellett zárnia. Akkor empatikusan figyeltük, milyen nehéz lehet talpon maradnia az éttermeknek és kávézóknak. Ma úgy tűnik, messze már a trauma, amely a kényszerlezárással járt, hiszen valóban gombamód szaporodnak az evő- és ivóhelyek.  

De vajon ki fizet meg ennyi extra kávét, aperol spritzet, üde smoothie-t, avokadós ínyencrétest vagy éppen csirkés shawarmát? Nos, jelentem, nem én. És azt gondolom, az olvasók között sem vagyok feltétlenül kisebbségben ezzel a válasszal. Ezek a helyek mégsem mennek tönkre, sőt. Tele vannak. A Z generáció tagjaival. 

Ők a mai huszonévesek. Akikről immár a negyedik – amerikai – felmérés derítette ki, hogy legszívesebben ételekre költenek. Az ételvásárlás fontosabb számukra, mint a fitnesz, az utazás, a szórakozás vagy az öltözködés. 

Hetvennyolc százalékuk a csekkek, esetleg a tandíj befizetése után leginkább és legtöbbet ételre költ. Közel harminc százalékuk pedig nem otthon, hanem valamelyik vendéglátóipari egységben étkezik. 

„Ha a barátaimmal együtt vagyunk, az mindig valamilyen kajálást is jelent” – fogalmazta meg vélhetően sokuk hozzáállását egy megkérdezett. Az ételkiadások persze nem segítik a fiatalokat a takarékosságban, amint az szintén kiderült, de nem bánják. Jó együtt lenni és együtt enni (inni), vallják. Egy kedves fiatal ismerősöm panaszolta, hogy nehezen jön ki a kellemes kezdőfizetéséből: „Tudod, az a baj, hogy minden harmadik alkalommal én hívom meg a társaságomat, ez pedig akár havi nettó kétszázezer forint kiadást is jelent.”  

Hogyan vált ilyen „éhessé” ez a generáció? A kisgyerekkorban megélt gazdasági válság vagy a pandémia karanténja az oka? És csak ez az élmény az, amelyet nem vehet el senki? Esetleg abban keresendő az ok, hogy minden másutt evés jó alkalom szuper hangulatfotók készítésére, majd azok megosztására az interneten? Vagy arról van szó, hogy a változások korában az evés az, amely olyan élvezetet nyújt, amely állandó? 

Mindenesetre érdekes belegondolni, hogy mekkora többlet termelődik ennek nyomán éttermekből, kávézókból. Hogy ez hogyan viszonyul a Z generáció másik fontos témájához, a klímaválsághoz. 

És abba is, hogy mindez nem hasonló-e ahhoz, ahogyan az információval bánunk, amelyből szintén jóval többet veszünk magunkhoz, mint amennyire szükségünk volna. A fogyókúrák kultuszának idején, úgy látszik, mindenki eszik. Megint egy új paradoxon, amelyen a frissen megnyílt mulatóhelyről kiszűrődő éjszakai ordításokat hallgatva, tovább morfondírozhatunk.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.