Miért nem találkozhatott Monsieur Poirot Miss Marple-lal? – „A gonoszság él!”, vallották Agatha Christie hősei

Az írónő döntése

A két figura számos látványos különbözősége ellenére egy tőről fakad, már csak azért is, mert egyetlen teremtő és fantáziadús agy termékei. Gondolhatnánk, hogy találkozásuk és erőik összeadása egy kettős nyomozás kapcsán természetszerű és logikus lépés lett volna az életműben. Agatha Christie-re valóban erős nyomás nehezedett mind a kiadója, mind az olvasói irányából: találkozzanak a figurák, lássuk meg, mire jutnak egymással és egy különlegesen furmányos, velejéig gonosz elkövetővel!

Végül maga az írónő akadályozta meg legendás hősei találkozását, határozott döntést hozott arról, hogy e pikáns kaland számára nem biztosít regénybéli helyszínt. Agatha Christie halála után került elő az a hangfelvétel, amelyen a közös szerepeltetésről szóló gondolatát megosztotta: „Poirot, a tökéletes egoista nem szerette volna, ha kioktatják a saját mesterségében, vagy hogy egy élemedett vénkisasszony tegyen neki javaslatokat.” Egy másik interjúban Dame Agatha hasonló érvekkel állt ellen a felvetésnek, ezzel is bizonyítva, hogy gondolkodott az ötleten, és egyértelműen elvetette azt.

A szerző szerint a két bravúros elme nem bírta volna elviselni egymást, és mivel valakinek meg kellett volna gyanúsítani a vélhető elkövetőt, nehéz és hálátlan feladat lett volna eldönteni, hogy a szerző kinek kedvezzen.

Óriási személyiségbéli és módszertani különbségeik miatt Agatha Christie szerint elképzelhetetlen lett volna, hogy ők ketten együtt nyomozzanak, így annak ellenére, hogy szívesen meghallgatnánk köztük egy briliáns vitát, és kíváncsiak lennénk arra, melyikük kerekedne felül, erre a jelenetre sajnos már nem számíthatunk. Vagy mégis?

A bűn természete

A kis belga magándetektív és az (akkor még) képzeletbeli falu, St. Mary Mead (azóta egy angliai település felvette ezt a nevet) idős lakója sokban hasonlít egymásra. Mindketten korosabb, egyedülálló emberként kerültek be a történetekbe, így a szerzőnek szembe kellett nézni azzal a problémával, hogy a szereplői élettartama beleférjen a regény által átfogott időbe. Mindkettőjük munkamódszere az emberi lélek ismeretére épül, fergeteges autós üldözésekbe vagy ujjlenyomatok vadászatába nem bonyolódtak, nem is volt erre szükségük. Miss Marple gyakran a pletykára és a falusi élettapasztalatára alapozta gyanúit, míg Poirot inkább az éles megfigyelések általi logikus következtetésekben hitt. Közös tulajdonságuk, hogy mindketten ugyanúgy gondolkodtak a bűntettek hátterében lapuló emberi gonoszságról.

Agatha Christie regényeiben átélhetjük a pattanásig feszülő izgalmat, a kiélezett jeleneteket és mindenkor az igazság győzelmét. Nem véletlen, hogy némelyik filológus a jó detektívregényt a népmeséhez hasonlítja:

„A régi népmese nem más, mint évszázadok, évezredek előtti korok detektívtörténete”, illetve a „mának a detektívtörténet a népmeséje”. (Pásztor Árpád)

Nem csak a történet fordulatossága, a cselekmény, a jó történetvezetés vitte sikerre ezeket a műveket. Mint egy igazán mély lelki hátteret és mondanivalót is hordozó népmesének, Agatha történeteinek a hátterében is kimunkált gondolati állásfoglalás fedezhető fel, amelyet mindkét főszereplője közvetít. Ez a szinte filozófiai mélység pedig a detektívek bűnről vallott állásfoglalása. „Nem, a gonoszság nemcsak az ember képzeletében él, a gonoszság létezik!” – kiáltja nekünk Agatha Christie.

A bűn irodalmi kódolása a nagy krimiíró hölgy olvasatában sosem úgy jelenik meg, mint orvosi eset vagy homályos személyiségzavar. Gyilkosainak egyetlen esetben sem adja meg azt a felmentést, hogy tettüket valami megváltozott agyi berendezkedés vagy régebben átélt trauma, idegesség indokolta volna.

Agatha Christie mindkét főszereplője folyamatosan képviseli az írónő álláspontját: a bűn választott viselkedésforma, amelynek valódi mozgatórugója az igent mondás a gonoszságra.

Ma már érzékeny képalkotó eljárásokkal kimutatható a pszichopata agy felépítésének eltérése a neurotipikus agytól – vajon változik-e emiatt a gonoszság megítélése? Mit szólna ezekhez a kutatásokhoz a krimiíró hölgy?

Lesz-e Christie-univerzum?

1990-ben, Agatha Christie születésének 100. évfordulóján az angliai Torquay vasútállomására egyszer csak befutott a méltán legendás hírű Orient expressz. A következő pillanatban kisebbfajta csoda történt, ha csodák esetében egyáltalán lehet méretről beszélni… Hercule Poirot (David Suchet) virágcsokorral a kezében várakozón fordult a beérkező vonathoz, amelyről Miss Marple (Joan Hickson) szállt le. A két színész korábban sosem találkozott egymással, ahogy a két regényszereplő sem. De a párhuzamosok ebben a csodálatosan végtelen pillanatban mégis találkoztak, és az ikonikus kalapkát viselő viktoriánus vénkisasszonyt a belga magánnyomozó segítette le a vonatról, teljes pompájában, a sétabotjával egyetemben.

A filmes világban az utóbbi időben divat egyfajta univerzumot teremteni, hiszen minden ember ösztönösen vágyik arra, hogy embertársaival közös mítoszokat éljen meg.

Ilyen közös mítosz a Biblia vagy a görög-római hitvilág. Ezt az alapvető emberi beállítódást – gyári beállítást – számos filmalkotás igyekszik kielégíteni, mint például a Marvel-moziverzum vagy a Gyűrűk Ura-trilógia. Néhány éve a Poirot-legenda is erre a sorsra jutott: Kenneth Branagh új meglátásokkal és nézőpontból rendezi sorra a Poirot-műveket, és az a hír járja a rajongók között, hogy a rendező az utolsó tabut is ledönteni készül: forrásanyagként használva a művet, gyökeresen mást akar létrehozni, mint az eredeti elképzelés.

Ebben a változatban talán megtörténik a lehetetlen, és a szelíden viselkedő, törékeny, hófehér hajú hölgy együtt nyomoz majd a rendőri tapasztalatokkal rendelkező belga úriemberrel. Talán Jane leszúrja őt egy kötőtűvel, vagy összeköltöznek St. Mary Meadben, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak…

Nem állítom, hogy kíváncsian várom.