Miért nem gondolkodok inkább a megoldáson?
Koraeste, söröző-kávézó. Kis üvegtartóban mécses az asztalon, egyébként kevés fény, alig vannak lámpák, amolyan beülős félhomály. A mécses valahogy pont úgy világít, hogy nem látom a barátom arcát, a szemét; pedig fontos, nagyon fontos dolgokról beszélünk. Az életről, amit élünk, a tegnapról, a máról. Nagy döntésekről. Jókról és rosszakról. Boldogságról, kisiklásról.
Kép: Unsplash
Pakolom a mécsest ide-oda az asztalon. A tartóba állított étlap mögé, a fűszerek mögé, a szalvétatartó mögé. Csak bénázok. Háromszor odébb rakom. Itt sem jó, ott sem. Az is eszembe jut, hogy a végén még megég valami, meggyullad az étlap, vagy a szalvéta, vagy mit tudom én.
Ő felnéz, egyszerűen megfogja és elfújja a mécsest. Egyetlen mozdulattal megoldja a problémát. Én meg csak tologattam jobb-balra, és persze sehogyan sem volt jó. Mindig ez van. Tologatom, aggódom. Közben meg nem látom azt, amit vagy akit kellene, amit vagy akit szeretnék. Mégsem jut eszembe a megoldást keresni.
Sőt, az sem jut eszembe, hogy meg kellene oldani. Ösztönösen eltolni, elhalasztani, eldugni, eltakarni akarom. Ez a zsigeri reakcióm.
Most már beszél, már látom az arcát, a szemét. Okosakat mond, meg pár nem okosat is. Ilyen ez. Hallom is, értem is. Válaszolok is, (talán) okosakat, meg (biztosan) pár nem okosat is. Bízom és bíztatom. És halkan magamat is. Közben nem megy ki a fejemből a mozdulat, ahogy elfújja a mécsest.
Elmesélem neki, hogy bejelöltem egy programot a Facebookon, az a címe, hogy „A halogatás pszichológiája.” Kérdi, hogy el is megyek-e rá? Dehogy, válaszolom. Majd talán máskor, egy következőre.
Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
