Miért menekült meg Kiotó az atombombától, és hogyan került a helyére Nagaszaki? – A történelem kártyalapjai
A japán lakosság azokban a napokban nagy aggodalommal kémlelte az augusztusi eget. De nem a közelgő tájfunidőszak és nem az akkorra már sajnos „megszokott” ellenséges bombázók miatt. Hanem mert sejtették, hogy az, ami néhány nappal korábban Hirosimában történt, rosszabb volt minden trópusi viharnál, és rosszabb a „sima” bombázásnál is. Nem vehették biztosra, hogy az amerikai légierő nem sújt-e le újra. Ahogyan azt sem tudhatták, hogy látható és láthatatlan kezek miképp keverik meg a történelem kártyalapjait. Vagyis melyik városnak irgalmaznak és melyiknek nem.
A pusztulásra ítélt, stratégiailag fontos települések neveit amerikai tábornokok, tisztek és tudósok írták össze. A hónapokig tartó „válogatás” során folyton alakult vagy a jegyzék, vagy a rajta szereplők sorrendje. Hirosima neve mellett sokáig nem Nagaszaki, hanem az ezeréves Kiotó szerepelt más pótcélpontokkal együtt. Sőt, voltak hetek, amikor ez az ősi császárváros „vezette” a halállistát.
Nagaszaki neve sokáig fel sem merült. Akkor került szóba, s akkor is csak mint „tartalék”, amikor Kiotót végleg törölték a lerombolandók közül. A végső változat szerint Hirosima után Kokura lett volna az a város, amelyre az amerikaiak ledobják a második atombombát. A végzetes nap reggelén azonban vastag felhőréteg borította (és védelmezte) a kikötővárost, vagyis a látási viszonyok nem voltak megfelelők az akció végrehajtásához. A pilóta pedig látva, hogy esélytelen pontosan céloznia, továbbrepült az utolsó napokban kijelölt pótcélpont felé.
Így történt, hogy 1945. augusztus 9-én 11 óra két perckor a Fat Man, vagyis a Kövér ember elnevezésű plutóniumbomba Nagaszakira hullt, emberfeletti kínokat okozva a lakosságnak.
Bár Hirosimához képest itt kevesebben estek áldozatul, de kevésnek semmi esetre sem mondható az a negyvenezer ember, akik azonnal elégtek. Becslések szerint 1945 végére a halottak száma nyolcvanezerre emelkedett.
De ki mentette meg Kiotót?
Kokurát tehát az időjárás aznapi alakulása mentette meg. De mi, pontosabban ki mentette meg Kiotót? Kinek volt akkora hatalma, hogy egy ilyen „remek” célpontot lehúzzon a listáról? Az elmúlt évtizedekben két személyt is emlegettek megmentőként. Az egyik Henry L. Stimson, az Egyesült Államok hadügyminisztere, a másik Langdon Warner régész és archeológus. Állítólag Steven Spielberg ez utóbbiról mintázta Indiana Jones alakját, és az ősi császárvárosban szobrot is emeltek a tiszteletére.
A történelmi dokumentumok mára azt igazolták, hogy nem ő, hanem a hadügyminiszter volt az, aki megmentette Kiotót. Ráadásul nem is egyszer töröltette a listáról. Ugyanis a tábornokok folyton visszaírták a jegyzékre, ő pedig folyton levetette onnan. Addig ment a huzavona, amíg Stimson egyenesen Truman elnökhöz fordult, akit végül sikerült meggyőznie arról, hogy Kiotót nem szabad elpusztítani. Vajon miért ragaszkodott ilyen makacsul a város megmentéséhez épp a hadügyminiszter?
Hiszen ennek a szimbolikus jelentőségű városnak a földig rombolása a teljes diadalt jelenthette volna az amerikai légierőnek.
Az ezeréves Kiotó kecses pagodáival, számtalan buddhista és sintó templomával, szentélyeivel, szerzeteseivel, zen-kertjeivel, gésáival, egyetemeivel és az ősi császári palotával mindig is Japán szíve volt. Vagyis az amerikaiak számára csakugyan tökéletes célpont lett volna ahhoz, hogy végső, ráadásul megalázó csapást mérjenek a felkelő nap országára. A hadügyminiszter azonban éppen ezt nem akarta. De nem szívjóságból.
Nászút és a barbárságtól való félelem
Egy romantikus magyarázat szerint Stimson Kiotóban töltötte a nászútját, és személyes emlékek fűzték a városhoz. Ennél azonban nyomósabb indok volt az, amely szerint nem akarta, hogy az amerikai hadsereg annyira barbár legyen, hogy egy ezeréves kulturális és vallási központot elpusztítson. Úgy vélte, egy efféle erődemonstrációhoz Drezda porig rombolása éppen elegendő volt. A harmadik ok mindezzel szorosan összefügg, hiszen az ősi császárváros megsemmisítésével fennállt annak a veszélye, hogy az akkor már kialakulóban lévő hidegháborús helyzetben Japán soha többé nem áll szóba az USA-val, és a Szovjetunió felé húz. Az Egyesült Államok számára pedig egyáltalán nem volt kívánatos a Távol-Keleten egy ekkora kommunista túlsúly.
A hadügyminiszternek tehát egyszerre voltak személyes, kulturális és reálpolitikai okai arra, hogy a gyönyörű Kiotót megvédje az atombombától.
Hőstettről azonban furcsa volna beszélni, hiszen a pompás város megmenekülésének ára volt, amit a nagaszaki emberek fizettek meg, mégpedig az életükkel. Az is ismeretes, hogy a hadügyminiszter a japánokról így nyilatkozott: „Faji jellegzetességeik olyanok, hogy nem érthetjük meg őket és nem bízhatunk bennük.” Százezer japán ember később ennek a mondatnak is „köszönhette” az internálását.
Talán most már érthető, hogy a kiotóiak miért nem az ellentmondásos Stimsonnak, hanem a sokkal kedvelhetőbb Warnernek, az amerikai régésznek és művészettörténésznek emeltek inkább szobrot, noha ő a haláláig tagadta, hogy bármilyen köze lett volna a város megmentéséhez.
Kiotó tehát megmenekült. Hirosima és Nagaszaki neve viszont egybeforrt a fájdalommal, a szenvedéssel, a pusztulással. Az, hogy valóban szükséges volt-e ledobni a két atombombát, még ma is vita tárgyát képezi. Egyes elemzők szerint csak így lehetett végre befejezni a II. világháborút. Mások azonban szégyenletes és különösen kegyetlen tettként értékelik. Nagaszaki elpusztítását fölöslegesnek is tartják, mivel Hirosima után a császár már kezdte belátni, hogy a háborút elvesztette, s valószínűleg fontolgatta a kapitulációt. A „valószínűleg” azonban ritkán nyugtatja meg az ellenséget egy háborúban. Ráadásul az amerikaiak a második atombombát bár helyileg Japánnak, de üzenetként már a Szovjetuniónak címezték. Tehát Nagaszaki a II. világháború végét, de a hidegháború és a nukleáris fegyverkezési verseny kezdetét jelentette.
A pusztulás és újrakezdés szimbóluma
Így vált – a hajdan portugálok által alapított, véres keresztényüldözést is megért, nagyszámú katolikus közösséggel bíró – Nagaszaki Hirosima mellett a II. világégés és a nukleáris háború borzalmainak a jelképévé. Igaz, ma már az újrakezdés szimbóluma is mindkettő. Hiszen az 1945-ben porig rombolt épületek helyén újjáépített városok állnak, amelyek remélhetőleg, ha nem is biztosítékok, de legalább figyelmeztető jelek arra, hogy az atombombát soha többé ne vesse be egyetlen nagyhatalom sem.
És mi ma mindezek után Kiotó? Jelképe annak a szépségnek és szellemnek, amely előtt az ellenség akár tiszteletből akár jól megfontolt szándékból, de mégiscsak megtorpant, és amelynek megkegyelmezett.
Igaz, a Nagaszakiban hamuvá égett vagy az égési sérülésekbe belehalt többezer japánnak ez nem vigasz. Még talán a busidó – a szamurájok önfeláldozó erkölcse – szerint sem.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A béke hírnöke vagy az atomkorszak Darth Vadere? – Teller Ede életútja
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
