Mesevilág oltalmában – Lewis Carroll, a gyermeklelkű férfi

Az író, Charles Dodgson, szigorúan vallásos angol családba született 1832-ben. Ősei között magas rangú papok, katonák voltak, apja az anglikán egyházban véresen komolynak számító hitvitákban vett részt, halálakor már Richmond város főesperese volt. A Dodgson család mindennapjai szigorú erkölcsi szabályok szerint teltek, megbonthatatlan rendben nevelték tizenkét gyermeküket. Charles a legidősebb fiúként az apja, nagyapja és dédapja keresztnevét örökölte, természetesen a mindezzel járó felelősséggel és méltósággal együtt. Az érzékeny fiú nehezen viselte a nyomást. Apjának nem sikerült belenevelnie a vallással és az egyházzal kapcsolatos megkérdőjelezhetetlen tiszteletet.

Életének első tizenkét évében alig mozdulhatott ki otthonról: magántanuló volt, intelligenciájára büszke szülei nem sok gyermeki szórakozást engedélyeztek neki.

Hétévesen például A zarándok útját, John Bunyan súlyos allegóriákkal és vallásfilozófiai eszmefuttatásokkal teli tizenhetedik századi könyvét kellett olvasnia. Az életkorát messze meghaladó kötelezettségek elől a mesék világába menekült. Ebben segítségére volt számos különböző korú húga és nővére, akik kiváló alanyai voltak Charles kibontakozóban lévő történetmondói tehetségének. Minden szabadidejében őket szórakoztatta improvizált meséivel, és ezzel már kora gyerekkorában hálás közönséget mondhatott a magáénak.
Kiskamasz korában végre megkezdhette az iskolai tanulmányait, de ebben sem sok öröme volt. A legtöbbet a rugbyi bentlakásos fiúiskola farkastörvényei között szenvedett, ahol kínzó szigor uralkodott, ehhez társult a magány és az állandó fenyegetettségérzés is. Arról nincsenek leírások, hogy őt magát érte-e komolyabb inzultus, de arról igen, hogy rendszeresen keveredett verekedésekbe a nála fiatalabb, bántalmazott fiúk védelmében.
Hamar kiderült, hogy különleges tehetsége van a matematikához, így a középiskola után szinte besétált az oxfordi egyetemre, ahol matematikatanárrá képezte magát. Miután lediplomázott, rögtön állást is ajánlottak neki: az egyetem Christ Church nevű kollégiumában kezdett dolgozni óraadó tanárként és könyvtárosként. Haláláig el sem hagyta ezt a munkahelyet. Ezen a helyen csak papok oktattak, de Charles Dodgson tehetsége és kiváló fellépése révén elérte, hogy az egyetem dékánja megelégedjen azzal, hogy diakónusként tanítson. Így – bár elöljárói nem nézték jó szemmel – világi életet élhetett. Az új dékán, Henry Liddell, éppen ezekben az években kezdte meg a munkáját a Christ Church kollégiumban, és hamar bizalmába fogadta a huszonnégy éves fiatalembert. Dodgson magas volt, sovány és ügyetlen mozgású, fele­más tartással járt, ráadásul dadogott. Liddell három lánya, Edith, Lorina és Alice viszont imádták őt – és ez kölcsönös volt. Ekkor kezdődött az Alice csodaországban története. 

Alice meséi

A fiatal tanár bejáratos volt a dékáni lakásba, és rendszeresen játszott a gyerekekkel nevelőjük társaságában. Mesélt nekik, bűvész­trükköket mutatott, és logikai játékokkal szórakoztatta őket. Kedvence a középső lány, Alice volt. Amikor megismerte, a gyerek még csak négyéves volt; 1862-ben, egy csónaktúra alkalmával vált a mesebeli Alice-szé. Erre a kirándulásra ketten vitték a három lányt az Isis folyóra.

A gyerekek – a kissé erőszakos Alice vezérletével – ellentmondást nem tűrően követelték a nekik járó mesét, így Charles Dodgson mesélt, a barátja, Robinson Duckworth tiszteletes pedig evezett.

Egy idő után a perzselő nap elől a partra, egy fa árnyékába menekültek, ahol teljes hosszában kibontakozott a történet – természetesen Alice főszereplésével.
A siker maradéktalan volt. A jól sikerült napot követően a lányok egyfolytában Charles fülét rágták, hogy jelentesse meg a mesét könyv formájában is. A fiatal tanárnak hízelgett ez a dicséret, ezért saját kezével írta le Alice történetét. A mai napig megmaradt kéziratra már ránézni is nagy élmény. Kissé kényszeres tökéllyel alkotta meg a szöveget, az apja kíméletlen rendszeretete köszön vissza a lapokról. Makulátlan, szinte nyomdai minőségű betűkkel írta meg, a szövegben nincs egyetlen hiba vagy javítás sem. Az oldalakat a szerző gondosan elhelyezett, színes rajzai díszítik, elképesztő mennyiségű munka és tudatos tervezés van mögöttük.

Az örök gyerek és a gyanú árnyéka

Charles elkötelezetten hódolt az akkoriban elterjedőben lévő fotóművészetnek, több ezer fénykép került ki a műhelyéből. Saját stúdiót rendezett be az egyetem épületében, ahol rengeteg portrét készített – leginkább kislányokról, olykor lenge öltözetben is. Magáról Alice-ről is számos képet csinált. A tizenkilencedik század közepén a serdületlen gyerekek meztelenségét a tisztaság és az ártatlanság szimbólumaként ábrázolták. Több híres fotográfus készített ilyen képeket, például Oscar Gustave Rejlander vagy Julia Margaret Cameron, akik mindketten koruk ünnepelt művészei voltak. Liddell dékán családja azonban hamarosan indoklás nélkül eltávolította Charlest az ismerősei közül – a pletyka már akkor is különböző kreatív magyarázatokat talált: rebesgették, hogy az Alice-hez való túlzott vonzódása volt az ok, mások pedig arról beszéltek, hogy a lányok nevelőnőjével volt viszonya, de a legidősebb lány és maga az édesanya is felmerült romantikus kapcsolatként. 
Alice Liddell dédunokája, Vanessa Tait mindenesetre azt nyilatkozta, hogy szerinte Charles nyilvánvalóan szerelmes volt a dédanyjába, bár ezt magának sem merte bevallani. Időközben felnőtt nővé érett egykori gyerekbarátai levelekkel árasztották el a sajtót, amelyekben leírták a védelmében, hogy szűzies homlokcsókokon soha nem lépett túl a kapcsolatuk.

Az bizonyos, hogy Charles igazán csak gyerekekkel érezte jól magát. Híres író korában is kereste társaságukat, barátok és ismerősök házában, vagy éppen a vonaton. Mesékkel, fejtörőkkel, tréfás trükkökkel szórakoztatta őket, az összes jelenlévő nagy derültségére. Ugyanis soha nem maradt kettesben velük, mindig a szülők jelenlétében zajlottak a találkozások. 

Rejtőzködve és világhírben

Egyévnyi győzködés után, 1865-ben végül kiadatta az Alice Csodaországban című könyvet. A siker azonnali és átütő volt. A gyerekek és a felnőttek is örömmel olvasták a kaotikus, megjósolhatatlan világról szóló történetet. A mese arról árulkodik, hogy az írójára valójában mindig is jellemző volt a lázadás. Sokan értelmezik úgy, hogy a Szívkirálynő birodalmának kissé ijesztő megjelenítése valójában egy allegória. A gyerekek látásmódja szerint mutatja be a felnőttek érthetetlen, követhetetlen logikájú világát. Amikor a Szívkirálynő teljesen váratlanul és ok nélkül azt kiáltja: „Üssétek le a fejét”, az a Carroll-féle örök gyerekek számára egyenértékű lehet a „Menj lefeküdni!”-paranccsal. A nyúl feneketlen mély üregét sem nehéz a freudi tudatalatti ismeretlen mélységeivel azonosítani. Charles gyerekkora óta diszlexiás volt, migrénekkel, epilepsziával küzdött, és dadogását sem tudta kinőni. Árulkodó tény a gyerekkoráról, hogy a tizenkét testvér közül a legtöbben szintén ezzel a beszédhibával éltek, és mindössze hárman házasodtak meg.

Mivel nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen a kilétéről, a mese Lewis Carroll álnéven jelent meg. Az egyetemre, a saját nevére érkező rajongói leveleket visszaküldette a feladónak.

Minden eszközzel igyekezett elbújni a nyilvánosság elől, bár ez nem sokáig sikerült neki. Hamar a világ egyik legismertebb írója lett, az első könyvet nemsokára követte az Alice Tükörországban, és több más könyv is. Alice Liddell olyan világsztár lett, hogy még nyolcvanéves matróna korában is ünnepelt hősnőként fogadták New York-i látogatásán. Az egykori csónakázótársat, Duckworth tiszteletest sem kerülte el a világhír: szokatlan neve miatt nem csak az Alice Csodaországban kacsájaként olvashatunk róla, hanem a Kacsamesék című amerikai rajzfilmsorozat komornyikjaként is megjelenik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>