Megbocsátani csak akkor lehet, ha minden járandóságot elengedünk
Nemrég kaptam egy levelet egy kedves ismerősömtől, amiben bocsánatot kér azért, mert beszélgetésünkkor nem volt elég figyelmes. Én többek között ezt írtam neki: „Engedd meg nekem, hogy ne legyek tökéletes! Ugyanígy vagyok én is veled.” Megköszönte levelemet.
Kép: Unsplash
Valami nagyon mély gond van a bocsánat felfogásával kultúránkban. Mintha lenne a lelkünkben egy mérleg, és az állandóan billegne aszerint, hogy ki mit csinál.
Ha én vagyok a tökéletlenebb, akkor bűntudat ébred bennem – ha a másik, akkor bocsánatkérésre kényszerítem. Pedig európai tudatunk mélyén ott van Jézus tanítása, aki egész ténykedésével éppen ennek a mérlegelvnek akart ellene mondani.
Jóllehet azt mondjuk a Miatyánkban, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, de a szövegben igazából nincs szó vétekről, bűnről. Arámi nyelven, amin Jézus elmondta ezt az imát, körülbelül így hangozhatott: „Engedd el adósságainkat, hogy mi is elengedhessük mások adósságait.” Szó sincs bűnösségről. Jézus sokkal tágasabban értelmezi azt a viszonyrendszert, amelyben mi a bűntudatot és a bocsánatot megéljük.
Egy különös magyar mondás van, ami erre a tágas térre utal: „Tartoztam ezzel az ördögnek!” Ezt szoktuk mondani, amikor valamit feleslegesen tettünk. Mintha azt mondanánk ezzel, hogy tökéletlenek vagyunk, és ezzel az ördögnek fizetünk, a rosszhoz való tartozásunkból következik az, hogy időnként akaratlanul is kudarcok érnek.
Ugyanezt a gondolatot kell átfordítanunk ahhoz, hogy megértsük a bocsánat lényegét. Egymáshoz tartozunk. Az ember nem tud egyedül megélni. Életet kaptunk, nem mi gyűrtük magunkat erre a világra, más Valakitől van életünk.
Ezek az odatartozások azt jelentik, hogy nem járandóságok alapján élünk, nem kötelezvények hálózatában, hanem az elengedés terében. És ez nemcsak a vétkeinkre vonatkozik, hanem mindenre.
Én magam is úgy vagyok, hogy ha felkelek reggel, elvárom azt, hogy mozogjanak a lábaim, és ne fájjanak; elvárom, hogy minden rendben menjen az életben. Elvárom azt, hogy az emberek szeressenek, hogy a munkatársaim korrektek legyenek. De ha mégsem ez történik, akkor fel vagyok háborodva, talán még imámban is elpanaszolom: „Uram, erről nem volt szó! Uram, miért történik ez velem? Miért érdemlem meg ezt a sok rosszat?”
Ezekre az imákra Isten nem szokott válaszolni. Mert válaszát csak akkor értjük meg, ha ki tudunk kerülni a járandósági szemléletből.
Nekünk nem járnak a dolgok. Nem jár az elismerés, nem jár a méltóság. A sorsnak nem kötelessége az, hogy az életünket ugyanúgy folytassa, ahogyan eddig.
Simone Weil írja a Miatyánk fent idézett sorához magyarázatképpen, amelyet ő így fordít: „És engedd el tartozásainkat, ahogy adósunkét mi is elengedtük”: Adósaink tartozását „elengedni annyi, mint lemondani egész múltunkról. Elfogadni, hogy jövőnk még szűz és érintetlen; rejtelmes és szoros kapcsolatban áll ugyan a múlttal, de ez távolról sem a képzelgéseinkben fennálló kapcsolat. Elfogadni, hogy bármi megtörténhet, és hogy a holnapi nap egész előző életünket meddővé és haszontalanná teheti. Lemondva a múlt valamennyi gyümölcséről kérhetjük Istent, hogy múltunk vétkei se teremjék meg lelkünkben a bűn és tévedés szánalmas gyümölcseit.”
(Ami személyes, és ami szent, 1983. Vigilia, 213.o.)
A Miatyánk hívása sokkal többet kér tehát tőlünk, mint hogy egy laza mondattal azt mondjuk: bocs.
Az elengedés terébe hív bennünket, ahol nem marcangoljuk már magunkat azért, mert tökéletlenek vagyunk, és nem követelünk senkitől semmit. Ebben a térben van a boldog élet.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
