„Már nem szeretnék kert nélkül élni” – Beszélgetés Borbás Marcsival

– Az Egy.hu-n látható egy videó, amelyben így nyitsz be egy portára: „Most azzal az emberrel találkozhatunk, aki megváltoztatta az életemet”. Egy újságíró számára azonban nem csak egy ilyen személy létezik. Ha visszanézel, kik voltak azok, akiknek sokat köszönhetsz? 

– Ezt nagyon át kell gondolnom, mert az ember hajlamos csak az utóbbi tíz évről beszélni. Akinek igazán nagy hálával tartozom, az dr. Ragadics Erzsébet. Gyerekkoromban nagyon beteg lettem, és ő akkor volt medika Baján, a gyermeksebészeten. Neki köszönhetem, hogy élek. Barabás Évi egyszer meghívott egy pódiumbeszélgetésre Óbudán, és képzeld, megkereste a doktornőt, és elhívta. Mivel neki gyermekorvosként én voltam az első életmentése, így mindenre emlékezett. Elmondta, hogy milyen gyereknek látott, hogy hatévesen mindent tűrtem, és amit mondtak, azt lehajtott fejjel végigcsináltam. Majdnem egy évig voltam kórházban. De nem szeretném, hogy erről sokat beszéljünk, mert a bulvársajtó szereti fölkapni. 

– Ezután nagyon féltettek a szüleid? 

– Ilyenkor mindenki azt mondja, hogy jaj, biztosan elkényeztetik majd az ilyen gyereket, azonban nem ez történt. 

Nagyon szerettek, de ugyanúgy sportoltam és dolgoztam velük mindennap a földeken. Tízéves koromtól megfőztem, rám bízhatták a nagymosást is, soha semmilyen féltés vagy kivételezés nem járt. 

– Visszatérve életed meghatározó személyeihez, a pályád elején volt ilyen? 

– A következő, aki eszembe jut, Kertész Zsuzsi. Huszonhat éves voltam, amikor bekerültem bemondó gyakornoknak a tévébe. 

– Tudjuk, hogy a környezetedben fontos volt a hagyományos női szerep, a föld, de hogy lettél bemondó gyakornok? 

– A családom nyüstölt. Akkor hirdette meg először a Magyar Televízió a szerkesztő-riporter- és műsorvezető­képző tanfolyamát. Valójában akkor én még csak egy ballagóbeszédet mondtam el, azt is végigsírtam nyolcadikban, soha semmiben nem szerepeltem előtte. 

– De ott már az a Borbás Marcsi zokogott, aki a szívét-lelkét belerakja a műsoraiba… 

– Igen, kicsit túl érzelmes vagyok. Most is a legnagyobb veszély, hogy túlságosan magamra veszem az emberek gondját, amit elmesélnek nekem, a riporternek. Amikor a családmese-sorozatot forgattuk, már jöttünk el, ott ült mellettem a kocsiban Niki, a szerkesztő, és én nagyokat sóhajtottam. Megkérdezte, hogy rosszul vagyok-e. Én pedig rájöttem, hogy tulajdonképpen csak próbáltam „kilehelni” magamból azt a sok terhet, amit néha egy-egy családmesében hallottunk, hiszen a XX. század családtörténetei tényleg nagyon kemények. 

– Szóval jelentkeztél a képzésre… 

– Addig nyüstöltek, hogy az utolsó negyedórában beadtam a jelentkezésemet. Fölvettek. 

– Kertész Zsuzsa miért volt olyan meghatározó számodra? 

– A személyisége és az önzetlensége a tudásátadásban. Az őszinte odafigyelése, a hihetetlen jókedve, a pozitív látásmódja. Eltelt közel harminc év, azóta is tartjuk a kapcsolatot, és látom, hogy ő is szeret engem, ez jó érzés. Aztán a férjem is nagyot változtatott rajtam, és ezek nem üres szavak. Számtalan embert ismerek a munkám révén, de ő kivételes az intelligenciájában, a műveltségében. Mindegy, hogy képzőművészet, zene, irodalom, film, csillagászat vagy pszichológia a téma. Elképesztően mély tudással rendelkezik, szinte kurzusszerűen vettük végig azt, ami érdekelt. 

Mentünk úgy nyaralni három hétre, hogy olvastunk, és közben az érdekességeket egymásnak meséltük. Az olvasás gyermekkorom óta az életem része. Abban a határszéli faluban is, Madarason, ahol felnőttem, már velem voltak a könyvek, a könyvek szeretete. 

Apukámnak, anyukámnak is az olvasás volt a hóbortja, a falunak pedig szép kis könyvtára volt. De a filmművészetben és a komolyzenében már nem voltam ennyire otthon. A férjemmel az egész filmtörténeten végigmentünk, megkaptam az alkotók, a szereplők életéről szóló könyveket, a naplóikat. Az is óriási kincs, hogy ma már úgy hallgathatok komolyzenét, hogy ismerem hozzá a szerző életét, az adott mű keletkezési hátterét. Mindez a tudás, amit kaptam a férjemtől, nagy ajándék pluszban a szerelmen kívül. Változtatott a gondolkodásomon, és sokkal higgadtabb lettem. Éppen ma reggel mondtam neki útközben, hogy „örök életemben hálás leszek, hogy megkaptalak”, és ő is megosztotta velem, hogy mit változtatott rajta a kapcsolatunk. 

– De úgy tudom, hogy a gasztronómia és a kertművelés kettőtök közül leginkább neked fontos. Mi kellett ahhoz, hogy a műsoraiddal és a videóiddal visszatalálj ehhez a két, gyerekkorodból hozott témához? 

– Ez folyamatosan bennem volt. Rengeteg portrét olvastam, hogy mások hogyan költöztek ki a nagyvárosból, hogyan hagyták hátra az addigi értelmiségi életüket. Nekem nem volt ilyen, hogy nagy levegőt veszek, és… Az igaz, hogy azt hittem, hogy soha egy tenyérnyi földem nem lesz, hiszen annyit dolgoztam fiatalon, gyerekként, tinédzserként a földeken. Nagyon nehéz munkákat végeztünk. Apukám meg csak kajánul mosolygott, amikor mondtam, hogy nekem ez sem lesz, az sem lesz. Sajnos nem élte meg, amit magában gondolt és remélt, hogy dehogyisnem... 

– Miért kellett aztán mégis a föld? Mit jelent számodra? 

– A nyugalmat, a biztonságot, az antidepresszánst, mindent. Amikor látom, hogy egy hangya mászik föl az almafára, és rágcsálja azt az almát, arra gondolok, hadd rágcsálja, neki is kell. Én pedig ettől megnyugszom, hiszen az élet megy tovább ugyanúgy. A legszembetűnőbb az volt, amikor a koronavírus-járvány miatt beszorultunk a házba, a kertbe. A feje tetejére állt a világ, senki sem tudta, hogy mi lesz, és a százötven éves almafánk egyszer csak nagy fehér habbá változott, kivirágzott. Mit érdekli, hogy mit kínlódik az ember? Éli úgy az életet, ahogyan kell. Csak az ember nem érti eléggé, hogy hogyan kéne élni. 

Kérdezte a férjem, hogy el tudnám-e adni ezt a portát, a kertet. El tudnám. Ha van egy másik, amelyikben dolgozhatok, mivel kert nélkül már nem szeretnék élni. 

Ha megnézzük a kék zónákat, ahol az emberek hosszú életűek, látjuk, hogy az egészségben töltött időskorhoz nemcsak az erős fizikai aktivitás kell, ami lehet sport is, hanem az állandó mozgásban levés, amit egy kert kér tőlünk. Persze ki tudja ezt szolgálni az is, ha rengeteget gyalogolsz. De azt nem biztos, hogy olyan levegőn teszed, amilyenben szeretnéd. Nagyon furcsállom, hogy ezt elengedték az emberek, régebben szinte minden városi családnak volt egy kis hétvégi kertje. És most nincs. A rendszerváltozásig még megvolt. 

Kép

Fotó: Emmer László

– A vágy talán megvan, de a gondozásához szükséges erőfeszítés nem mindenkinek vonzó. Hiszen a kert az időnket, a figyelmünket kéri, és túl sok minden verseng ezért. Az ember persze egy idő után felismeri az élete fontos alkotóelemeit. De ahhoz megfelelően össze kell gyúrni a nap huszonnégy óráját, és mindez folyamatos döntéseket igényel. Te könnyen meghozod ezeket a döntéseket? 

– Sokat változtam ebben is. Kényszeres pakolós, takarítós voltam. Most sincs rendetlenség nálunk, de már nem zavar, hogy most ez vagy az nincs kész. Egy ideje eszembe jut Borbás mama: „Kicsi lányom, most nincs annak itt az ideje. Most ennek van itt az ideje, azt majd akkor megcsináljuk.” Előtte okozott lelkiismeret-furdalást, hogy mondjuk nem úgy néz ki az ajtó mögött az a szekrény, mint ahogy szeretem. Korábban még a zoknit is kivasaltam, ahogy egy igazi sváb lány. Ma már inkább csinálom a kertet, majd télen rendezkedek. 

– Azért a kert sem csak a kisujjadat kéri, inkább az egész karodat. 

– Az egész karomat, az egész testemet. Karel Čapek A szenvedelmes kertészben azt írja, hogy a kertész legfölöslegesebb testrésze a lába, mert azzal csak eltapossa a dolgokat. Szóval az egész testedet követeli, de közben annyira szépen megsimogatja a lelkedet, sokkal többet ad vissza. Ma már nem szakadsz bele az ásásba, mert más módszerrel kertészkedünk, mint hajdanán, de azért komoly fizikai munka most is. Reggel a kertben kezdem a napot, este ott fejezem be, és egyszerűen boldoggá tesz, hogy ezt csinálhatom. 

Boldoggá tesz, hogy a természet szeret engem, hogy meghálálja a munkámat. 

– Talán egyetlen növény gondozásával is meg lehet tapasztalni ezt a hálát. Hiszen, ha az erkélyen meglocsolsz egy bazsalikomot, az megköszöni az illatával. Sok embernek nincs lehetősége földközelben élni. 

– Azért hoztam szóba, hogy régen léteztek a hétvégi kertek, ahol az emberek levezették a feszültséget, sikerélményben volt részük, közben egészséges élelmiszert tehettek az asztalra. Például lehetne sokkal több közösségi kert is. 

– Nemcsak valóságos közösségeknek vagy tagja, hanem az oldalad virtuális közösségének is. Ez egészen másfajta kapcsolódás, mint a hagyományos. 

– Én kezelem ezeket a közösségi oldalakat, hálás vagyok a követőkért, nagyon értékes közönség, szeretem őket. Örülök, ha valahol összefutok valakivel, aki azt mondja, hogy követ és szeret. Az emberek nagyon kedvesek. De nem tudok mindenkire emlékezni, azokra sem, akikkel az elmúlt harminc évben találkoztam. Ez sokszor kellemetlen, mivel a munkám miatt is nagyon sok emberhez kerülök közel. Beszélgetünk, s ha az illető mélyen kitárulkozik, szövődik egy érzelmi szál közöttünk, de mindenkivel nem maradhat ép ez a szál. Sajnálom, nagyon szeretnék mindenkire emlékezni, de ez nem reális. Sokszor igyekszem azt is elmagyarázni, hogy azért kell a követőimnek reklámot nézniük, mert ingyen kapják a tartalmat, és ezt valamiből finanszírozni kell. Akik viszont rombolják a közösséget, azokat azonnal tiltom, de nem akarom ezt túldimenzionálni. 

Kép

Fotó: Emmer László

– Miközben kint vagy a kertben, min jár az eszed? Mennyire tudod kiüríteni a problémákat a gondolataidból? 

– A kert a legkreatívabb hely, egy csomó dolgot ott oldok meg, ott találok megoldást, az új ötletek is ott jönnek. A fizikai munka segít abban, hogy forogjon az agyam. Nem véletlen, hogy a századelőn a nagy íróink, például Hamvas Béla, Jókai Mór vagy Móricz Zsigmond is kertészkedett, nem is akármilyen szinten, és hogy mennyire központi témája volt ez az életüknek. 

– Van, aki szerint könnyű a kerttel foglalkozni, hiszen nem beszél vissza, mint egy gyerek, nem ugat, mint egy kutya, nem követeli az igényeit… 

– Szerintem sokkal erősebben jelez. Manapság nagyon sokan feszegetik azt a kérdést, hogy vajon milyen módon kommunikálnak a növények. Vannak-e emlékeik, érzéseik? 

Én azt gondolom, hogy a növényvilág szól hozzánk, de ha valaki nem hallja meg időben azt, amit egy növény „mondani akar”, és ezért aztán később már „üvölt”, akkor vége. 

Nagyon-nagyon finom jelzésekkel kommunikálnak, például, hogy fölfelé vagy lefelé kezd pöndörödni a paradicsom levele, vagy hogy az a kis folt rajta állati szívás-e, esetleg valamilyen gomba vagy hiánybetegség jele. Ha időben kapcsolódsz a növényhez, akkor tudsz neki segíteni. „Meg kell hallani”, hogy például vashiányban vagy kalciumhiányban szenved-e, nincs-e túl melege az egyik helyen, vagy éppen nincs-e több fényre szüksége egy másikon. Ma mindenki állatvédő, én meg a növényekkel vagyok és a talajjal, hiszen mindig a talaj a lényeges. Ha jó talajt csinálok, erős növényem lesz. 

– Sok lelkes hobbikertész van, rengeteg Facebook-csoport, ahol megtanuljuk a mélymulcsos kertészkedést, a magaságyásépítést, a vegyszermentes növénytermesztést, közben az élelmiszereink nagy részét még mindig szántással, vegyszerekkel állítjuk elő. Optimista vagy ez ügyben? 

– Nagyon rövid idő telt el azóta, amióta elment az emberek esze – bocsánat, hogy így fogalmazok –, tehát sokkal hosszabb időn át csináltuk jól, mégis tönkretettük az életterünket. Ma már a földalatti forrásokból kinyert vízben is mikroműanyag van. Szoros kapcsolatom van dr. Gárdos Lászlóval, a zalaegerszegi koraszülött és gyermekintenzív osztály főorvosával. Tizenöt éve vagyok a nagykövetük. Innen tudom, hogy tíz éve megszületett az első csecsemő, aki Crohn-beteg, addig ez elképzelhetetlen volt. A táplálékunk ennyire tele van méreggel. Nem mondom, hogy nincsenek kezdeményezések, de ezt nem lehet ennyire lassan csinálni. Néha őrjöngeni tudnék a dühtől. Látunk persze jó példákat. 

Tavalyelőtt a Highlights of Hungaryn, amely évente, kategóriák nélkül díjazza a legkiválóbb magyar teljesítményeket, az én jelöltjeim éppen ilyen fenntarthatósági témakörhöz kapcsolódtak. Berend Ferenc meg is nyerte, aki no-till (szántás nélküli) gazdálkodó, és több mint négyszáz hektárt művel így. Az ilyenek adnak nekem is erőt. De az elkeserít, amikor azt mondják: „A bió nem is bió, hanem megveszik a nagybanin, és eladják drágábban.” Vagy ezt: „Jó nekem az egészségtelen étel is, azt tudom megfizetni.” 

Mindezt óriási szélmalomharcként élem meg, és sok támadást is kapok. Mondván, könnyű nekem, meg biztos a háttérben egész csapatok dolgoznak helyettem, és én csak odaállok a kamera elé. 

Könnyű? Iszonyú sokat dolgozom. De nem is az keserít el, ha meghazudtolnak, hanem az, ha mégsem lesz hatása annak, amit mondok, csinálok. Hiszen a médiát azért „használom”, hogy trendivé váljon ez az életmód, hogy az emberek kedvet kapjanak, hogy hú, de jó ez, gyerünk mi is! Persze tudom, sokan kezdenek el kertészkedni az ösztönzésemre, szerencsére jönnek ilyen visszajelzések is. 

– A negatív vélemények fakadhatnak abból is, hogy olykor így működik az én védekezési mechanizmusa. Hiszen nem mindenkinek sikerül úgy a rétes, vagy nem biztos, hogy jó lesz a borsótermése. Ugyanakkor nem megugorhatatlan az, amit megmutatsz. Lehet, hogy valaki nem ragad rögtön palántázópoharat, de megérti, hogy mindez érték, és ha döntést kell hoznia, a te ösztönzésedre hozza meg. 

– Ebben reménykedem. Nekem ez nagyon sokat ad, minden egyes ebédnél elmondom, milyen jó érzés, hogy amit eszünk, azt én termesztettem. Szerintem régen ezért sem pocsékoltak az emberek, mert tudták, hogy az a termés mennyi munka és türelem eredménye. Ha tél végétől dolgoztál a palántákkal, hogy majd nyáron legyen cukkini, paradicsom, padlizsán, bármi, akkor biztosan nem fogod a kukába dobni, hiszen végignézted a fejlődését. 

A terményeket szívesen tovább is ajándékozza az ember, és annyira jó érzés, hogy örülnek nekik. Amikor elindul végre a kerti munka, onnantól kezdve jól alszol, és ennek nem csak az elfáradás az oka. Bebizonyították, hogyha napfelkeltekor és naplementekor kint vagy tizenöt-húsz percet abban a furcsa fényben, akkor az a melatoninszintedet is beszabályozza, hiszen természeti lények vagyunk mi is, akárhogy tiltakoznak egyesek ez ellen. 

– Hogyan éled meg a természet szélsőségeit? 

– Az idei nyáron is közel jártunk ahhoz, hogy elérjük a tavalyelőtti aszály szintjét, bár a nyár eleji esők sokat segítettek, de félő, hogy nem eleget. Mindennap figyelem, hogy lesz-e csapadék, és mindig megnézem, hogy mit ígérnek az Alföldre. Onnan származom. Drukkolok, hogy menjen el odáig az a felhő. 

– Ez a hazaszeretet? 

– Lehet. 

– Meddig tartanak a kertedben az őszi munkák? 

– Egészen télig, hiszen mindent komposztálok, hatvan centit kell rápakolni a nagy ágyásba, majd visszametszeni, amit kell, azt is mulcsolva betenni az ágyásba. 

Aztán januárban már jön bennem a bugi… keresem, hogy mit tudnék csinálni, elkezdek kutatni, vetőmagokat rendelni, tervezni. Februárban már lesem a palántáimat, hogy kikeltek-e.

Szóval én annyira függővé váltam, hogy valószínűleg már nem tudnám kert nélkül jól érezni magam. 

– Mit gondolsz a szabadságról? Hiszen a kert olyan napi törődést kíván, mint egy háziállat, de utazni nem viheted magaddal. 

– Abszolút nem élem meg teherként, sokkal inkább érzem azt, hogy rend van a szabadságomban. Tehát ez az én választásom. Az is, hogy azt fogok ma enni, amit reggel kínál nekem ebédre. Ez sorvezető az életemre. Szerintem mindenkinek kellene valami olyasmi, amin belül szabad tud lenni. Ha nincsenek kapaszkodóid, akkor elcsúszol. Szerencsés az, akinek vannak ilyen rendteremtői. Ez lehet a család, egy kisebb régió, egy nemzet szokásai és ünnepei, ezek mind azok. Ezen belül sokkal könnyebb szabadnak lenni, mint nélkülük. 

 Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.